Új cím

Sajnálom. Egyáltalán nem terveztem a költözést, de nem bírtam tovább ezt a képtelen helyzetet, és továbbköltöztem eggyel. Ide katt, és már ott is vagyunk. Kicsit fapados, kicsit dolgoznak még a munkások, de kedvcsinálónak ott van mindjárt egy Sex on the beach.

Egyébként minden marad a régiben. A közreműködőknek küldök meghívót.

Mese

Az szinte ilyen blogos alapszabály, hogy ne írjon az ember dühösen bejegyzést. Bassza meg.

Summer time

Ezeregy tündöklő nap

Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat,
Sem az ezeregy tündöklő napot, melyek falai közt megbújnak.

Kedvelem Khaled Hosseini történeteit. Leginkább az egyediségükben megbújó univerzalitásuk miatt, azt hiszem.
Az Ezeregy tündöklő nap talán kevésbé jól megírt, mint a Papírsárkányok, de maga a történet éppen olyan varázslatos és nyomasztó. Ebben a regényben Kabul a helyszín, a két főhős pedig két afgán nő, Marjam és Leila. Két nagyon különböző családi hátterű nő, akiket a sors, az afgán társadalom könyörtelensége és a háború egymás mellé rendel társfeleségként.
Persze érdekes az európai (vagy amerikai) olvasó számára idegen kultúrális és történelmi háttér, de ami még érdekesebb, az mégiscsak a két nő egymás iránti szeretete és barátsága. Megküzdött, önfeláldozó barátság ez. De melyik barátság nem az?
A nők élete, nem könnyű. Nem akarok itt feministába átcsapni, nem lebecsülöm a férfiak teljesítményét, dehogy. Egyszerűen csak mások a feladatok, más az elismerés.
A nő és a férfi másképpen látja a világot. A nőtől, szinte kultúrafüggetlenül, az élet kitartó, egyenletes 'teljesítményt' vár. Szemben a férfitól elvárt akár egyszeri, de kiugró teljesítménnyel. A nővel szemben elvárás a jó monotóniatűrés, a férfival szemben a látványos siker. Gondoltuk mi itt hárman nők a teraszon. De nem biztos, hogy igazunk is van.
Európai szemmel olvasva a regényt kicsit túl könnyen bele lehet feledkezni a történet nyomorúságos részleteibe; a levágott testrészekbe, a tálibok értelmetlen, őrült szabályaiba, a férj kegyetlenségébe. Mégis, ha nem pusztán erre koncentrálunk, ha a történet ennél univerzálisabb mondanivalójára is tudunk figyelni, varázslatos világot láthatunk meg. A legmélyebb megaláztatás és nyomorúság perceiben is az embert, aki szeretni vágyik, aki örömre született, akinek erkölcsi tartását nem a körülmények, hanem belső értékei adják.
Ahogyan a teraszon beszélgetve meg is fogalmaztuk, gyönyörűségesen nyomasztó ez a könyv. Talán első könyvének sikere miatt Hosseini egy kicsit túl sokat használja az afgán társadalom és történelem díszletét, de a történet miatt, a regényben olyan kiválóan ábrázolt emberi sorsok miatt, egészen megbocsátható, hogy megírni mindezt nem sikerült olyan zseniálisan, mint az előző könyvében.

A dinamikus rendszerekről

Nagy tanulság az, hogy van, amikor a bortól berúg az ember, a pálinkától meg nem.
Könnyebb lesz a feje, gyorsabban gondolkodik, és sokkal, de sokkal gyorsabban beszél ...
Ha Dúzsi Tamás kiváló roséját isszuk, az is előfordulhat, hogy a dinamikus rendszerek matematikáján keresztül végre meg tudjuk haladni az immár két éves paprikauniverzum elméletét.
Fél kettőkor aztán a káoszelméletnél és a zebrák csíkozódásánál lyukadunk ki, meg a hullámok hegemóniájánál a földi létezők felett. Ez utóbbit az ágy diszkrét hullámzása is alátámasztani látszik, de hála az égnek, csak egészen rövid időre.
Az elméleti matematika színtiszta filozófia. A kedvencem.

Tabula rasa

TSB szerint ott követtük el a súlyos hibát, hogy hétfőn nem ittuk magunkat tabula rasára. A fejünket mármint. Vagy a szívünket. Mit tudom én.
Mindegy már, nem ittuk, olyan halálosan fáradtak voltunk, hogy csak arra volt erőnk, hogy magunkra húzzuk a rózsás takarót a teraszon és valami feneketlen mély alvásba bonyolódjunk, amiből kimászni sem kívánkozik az ember, nem hogy berúgni. Kedden meg elment, nem volt meg az egyensúly, nem csoda, ha még ma reggel (mármint hogy tegnap) is alig-alig hasonlítottunk lengyeltóti önmagunkra.
El is határoztuk, hogy a tűrhetetlent nem tűrjük, ma (tegnap) este berúgunk, reset minden, ami egy év alatt hülyeségben ránkrakódott. Most mit mondjak, a nagy szart. Helyette tabula rasa-ra sétáltuk magunkat.
Minden normálisan indult, piac, Menthol kávézó Zitával, a világ egyik legkedvesebb pincérével, piros hús a füstöltárusnál ... Sínen voltunk, na. Aztán Szárszón megint csukott kaput találtunk Attila házánál, valami barom Eu-s pénzből majd felújítják. Hogyne. Ezt el is képzeltük. Hát ilyen hiszékeny kislányok vagyunk. Jó, mindegy, le van szarva, októberben visszajövünk, akkor meg majd csúszik egészen a téli zárvatartásig. Dolgozni csak pontosan és szépen ...
Aztán könnyű nyári ebéd Jucusnál, 60 000 kalória per fő. A maradékomat elhozam, egy hétig nem fogok éhenhalni szerintem. Utána átkompoltunk Tihanyba, hogy megtapasztaljuk a Levendulaház, vagy mi a tököm, Látogatóközpont túlfinanszírozott kiállítását, melynek célközönsége hmmm... nem is tudom. Olyan gagyi az egész, hogy fel nem foghatom, ezt mégis ki álmodta meg. Lázálmában maximum. A csúcs tényleg a shopban (sic!) látott elnegyedelt ósdi párnahuzatból kreált zsákocska 3400 forintért. Arcpirító, na.
Jól fel is húztuk magunkat, el is mentünk Dörgicsére, de persze levágták már a levendulát a templom mögött. Szegény VM-nek akartuk megmutatni.
Végül felszívtuk magunkat, hogy a rohadt életbe, akkor is megkeressük az őslevendulást, ha fene fenét eszik is. Én csak annyit jegyeznék itt meg, hogy érdekes módon azért a félsziget kicsit nagyobb, mint az ember a kompról gondolná, valamint hogy ha látunk egy táblát, hogy LEVENDULÁS, az nem jelent semmit. Mentünk mi, Kőrösi Csoma és Klein Sándorok nyomán, de minek. Másfél óra bolyongás, szolid halálfélelem, 234 szúnyogcsípés, és intenzív zsírégetés után ugyanis az ember kijut a hegy másik oldalára, és ... és nincs ott semmi, csak pár tanácstalan bicajos, akik mégcsak nem is az őslevendulást keresik.
Visszafelé az úton legalább a teázót megtaláltuk azért, ami nagyon vonzóan volt zárva.
De! És igen, lefotóztam a térképen, hogy YOU ARE HERE. Ami nagy info volt, mert tényleg ott voltunk.
Na mindegy, Mályva utcába be, ablakot fel, újabb túra, sötétedésben keressük a levendulást. És az van, hogy tényleg van őslevendulás. Jó, mondjuk nem Tihanyban, de a félszigeten. Szinte mindegy. És nem hiszünk a szemünknek, mert mint a Gyalog galoppban állunk, hogy hol is van? A kicsi szürke bokrokon túl??? Nem. A kicsi szürke bokrok...
Az őslevendulásról kiderült, hogy a rossebet olyan, mint a dörgicsei mező, vagy izé, mint egy Mini-Provence. Nem tudom, hogy szokott egyébként kinézni, de momentán egy elég elhanyagolt pusztulatos levendulást kell elképzelni, ahol a bokrok nagy részén a virág már rászáradt a szárakra. Az, hogy nem fotótéma, már nem is izgatott. Fájt a lábam, szomjas voltam, és vártam, hogy valami fegyveres nemzetipark-őr jön, aki seggbe lő minket a sörétes puskájával.
Néztük, néztük, aztán közelebb mentünk, és kiderült, hogy a félig elszáradt bokrokon talán a világ legillatosabb lila virágai nyílnak. Így derül ki a nagy dolgokról, hogy kicsik. Meglepően kicsik, és jelentéktelennek néznek ki.
Mire kivergődtünk az ültetvényről, le a hegyről, vissza Tihanyba, a Rege bezárt. A szomszédos kocsmában ittunk egy levendulás limonádét, ami kicsit kimarta a gyomrunkat, viszont remélhetőleg jó sok C vitamin volt benne. Visszakomp, visszaautóz, lerogy. Két Unicum Next után a csajok már csak az ágyig jutottak. Én még kicsit itt elcsattogtam a billenytűkön, de holnap már, ezek után a 'gyönyörűségesen nyomasztó' napok után, tabula rasával, igazi Lengyeltóti üzemmódban indítunk.

Kellene

Kellene arra egy egész nap, hogy meg lehessen figyelni a fák levelein a szél és a napfény játékát.
Kellene arra egy egész nap, hogy a felhők vonulását nézve beleszédüljön az ember a föld forgásába.
Kellene arra egy egész nap, hogy a csendben a rendnek lehessen örülni.

Arról jutott ez eszembe, hogy tegnap délután, megfogadva Zoli tanácsát, olvasás helyett leginkább csak néztem.
(Kár, hogy nem tudok képekkel illusztrálni. Még a végén megint máshol kell folytatnom a blogot.)

Nyugalom

Nem, nem halt meg senki, nem azért...
Megfigyeltem már, hogy a nyugalom nem csak úgy adódik, nem csak úgy van, azt is gyakorolni kell. És milyen nehéz gyakorlat ez. Nem megy egyik pillanatról a másikra.
Hogy mennyi időbe telik nyugalomba kerülni, az minden évben változik. Van, hogy egy nap elég, van, hogy két, három nap is kell hozzá.
Ennyi év után már eljutottam odáig, hogy reggel, ha derékfájásra ébredek, mint ma is, már pontosan érzem, melyik izomcsoportok rándulnak görcsbe. Ha sikerül ellazítani őket, a fájdalom is kisebb.
Így van ez itt a teraszon is. Amikor sikerül kilazítani az élet görcseit, onnantól van a nyugalom. A semmi kemény munka. Komoly koncentrációt igényel. Mint a savászana.
Nem a sok tesz emberré, hanem a kevés. Az értelmesen összeválogatott kevés. A munka is csak akkor, ha nem a nyűg, ha nem a görcsös pénzkereset vagy érvényesülés, hanem a céllal, önmagunk örömére végzett tevékenység. Ha ez sikerül, az élet maga lesz a nyugalom. Akkor a teraszt egy időre haza lehet majd vinni.

Most

Most elmegyek a teraszra egy kicsit.

Vidámságra

Nahát, nahát. Ezt is megértük. Megnősült a kedvenc gitárosom.

Sok szép és boldog évet kívánok nekik.

Reggelek

Ruben:

Mióta kitavaszodott, minden reggel Havannán keresztül megyek dolgozni. A téren jobbra öreg, vasaltnadrágos kubai férfiak üldögélnek a padokon. A zebránál két csontjaira aszott húsú vénasszony beszélget egymással fogak nélkül. A lehúzott ablakon keresztül elkapok egy mosolyt, és a szökőkút mellett álló két lány csípőmozdulatát.

Sámán:

A Sámán, meg a Harcos az egyetem melletti parkolóban beszélgetnek. A Harcos keres. A Sámán csak áll. Kicsit csalódottak, a nagy kuka fogantyúja hideg, pedig nyár van. A Harcos megunja, és vállat von. Nincs semmi. Talán tegnap voltak a kukások.

A Sámán biccent, kimérten odalép a kukához, belenyúl, és kihúz belőle egy báránybőrt. A vállára veti, és most már mindenki látja, hogy ő tényleg a Sámán. Mennek tovább. A Harcos fázik.

Dead end

Vége. Hivatalosan majd csak augusztusban, de azért nekünk mégis csak most, ezzel az utolsó júliusba csúszó péntekkel. Én már tényleg azt hittem különben, sosem lesz vége, és gyanakodtam az utolsó pillanatig, hogy Bridge majd még valamit kitalál, hogy mégsem mehetünk, hogy sosem lesz már végre nyár.

Érzésre életem talán leghosszabb tanévén vagyok túl, és érdekes módon, az utolsó két hét volt igazán terhes, pedig akkor már se diák, se tanítás nem volt. Valószínűleg éppen ettől lett ilyen nyúlós, rosszkedvű az egész.

Jó, nyilván az is lenyomta a hangulatot, hogy VM búcsúzkodott, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nem, mert azért csak vége lett valaminek. Tizenkilenc évnek... Na jó, nem, ebből mindkettőnk gyes-éveit le kellene számolni, de úgysem az évek számának van jelentősége, hanem annak, mennyire közös értékek alapján tudtunk együtt dolgozni.

Csak ezért van bennem szomorúság, mert egyébként meg szeretem annyira, hogy zárójelbe tudjam majd tenni azt a torokszorító érzésemet, hogy augusztusban nem az ő kardigánját látom meg először a kistanáriba lépve.

A tantestületünk által népi átokká nemesített mondatot: "Búcsúztasson téged a Bridget!!" igyekeztünk apró ajándékokkal oldani. A már hagyományos, távozóknak gravíroztatott 'Kistanáritoll' mellé VM volt az első, aki hagyományteremtő jelleggel kapott egy dobócsokrot is. Ezt élete talán legjobb ugrásával TSB szerezte meg. (Nagyon szívesen illusztrálnám fotóval is.)

Azért ha tényleg ő mond fel következőnek, azon meg fogok lepődni.

Vége van hát, de nem tudom, hány ilyen tanévet vagyok képes még elviselni.

Vakrandi a türelmi zónában

Én eddig soha életemben nem voltam még vakrandin. Nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmiben lesz részem, mert ugyan barátkozó természet vagyok, hiszek abban, hogy az időnek fontos szerepe van a szerelemben és a barátságokban . Se a meglátni és megszeretni, se a meglátni és megbarátkozni gondolatában nem hiszek. Vagy nem tapasztaltam meg, ha ez így kényelmesebb.

Igaz, mielőtt súlyosan félreért valaki, nem pasizásról van itt szó most, hanem egy olvasókörről, ahova meghívtak könyvekről, olvasásról beszélgetni.

Tegnap este nyolcan gyűltünk össze, hogy Jerofejev Moszkva Petuski című könyvének apropójából beszélgessünk ... Miről is? Ami eszünkbe jutott. Jó, nyilván és jellemzően a szövegekhez kapcsolódva.

Nem mondom, hogy eleinte nem voltam kicsit zavarban, hiába, hogy megszokott környezetben kifejezetten extrovertált tudok lenni, egy rakás ismeretlen emberrel spontán beszélgetni számomra nem könnyű. És persze még ott a csoportdinamika, merthogy az első fél, egy órában még nem világos, ki kap valamiféle irányító szerepet, ki szeretne a háttérben maradni, ki áll elő új ötletekkel stb.

Azt hiszem, ha valaki ilyen csoportot szervez, leginkább arra érdemes törekednie, minél sokszínűbb társaságot verbuváljon össze, hiszen annál sokszínűbb olvasatban bízhat. Ebben nagyon ügyesek voltak a szervezők, volt ott Gilvánfán tanító történész jogi diplomával, szociális munkás, pszichiáter, pszichológus, tanárdiplomás cégvezető és szerb anyanyelvű költő is.

Magáról a beszélgetésről nem szeretnék hosszasan írni, inkább arról, számomra miért volt érdekes ez az este. (Attól tartok, a két és fél óra gondolatait amúgy sem tudnám ügyesen összefoglalni egy rövidke bejegyzésben.)

Ami leginkább élményként megmaradt az estéből, az a türelem. Hogy emberek milyen türelemmel tudnak olvasni, és milyen türelemmel tudnak beszélgetni egymással. Azt már megszoktam, hogy a barátaimmal tudunk egymáshoz türelmesek lenni, az viszont nagy újdonság volt, idegeneknek is megy ugyanez. És ez nagyon is jól van így, mert manapság ebben a türelemben elég nagy hiány mutatkozik. Elhatároztam, hogy tanulok belőle, és én is igyekszem türelmesebbnek lenni az emberekkel és a könyvekkel. Ezt most ráadásul könnyen is ígérhetem, mert hétfő reggel elmegyünk hármasban TSB teraszára, és haza sem jövünk egy hétig.