Új cím

Sajnálom. Egyáltalán nem terveztem a költözést, de nem bírtam tovább ezt a képtelen helyzetet, és továbbköltöztem eggyel. Ide katt, és már ott is vagyunk. Kicsit fapados, kicsit dolgoznak még a munkások, de kedvcsinálónak ott van mindjárt egy Sex on the beach.

Egyébként minden marad a régiben. A közreműködőknek küldök meghívót.

Mese

Az szinte ilyen blogos alapszabály, hogy ne írjon az ember dühösen bejegyzést. Bassza meg.

Summer time

Ezeregy tündöklő nap

Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat,
Sem az ezeregy tündöklő napot, melyek falai közt megbújnak.

Kedvelem Khaled Hosseini történeteit. Leginkább az egyediségükben megbújó univerzalitásuk miatt, azt hiszem.
Az Ezeregy tündöklő nap talán kevésbé jól megírt, mint a Papírsárkányok, de maga a történet éppen olyan varázslatos és nyomasztó. Ebben a regényben Kabul a helyszín, a két főhős pedig két afgán nő, Marjam és Leila. Két nagyon különböző családi hátterű nő, akiket a sors, az afgán társadalom könyörtelensége és a háború egymás mellé rendel társfeleségként.
Persze érdekes az európai (vagy amerikai) olvasó számára idegen kultúrális és történelmi háttér, de ami még érdekesebb, az mégiscsak a két nő egymás iránti szeretete és barátsága. Megküzdött, önfeláldozó barátság ez. De melyik barátság nem az?
A nők élete, nem könnyű. Nem akarok itt feministába átcsapni, nem lebecsülöm a férfiak teljesítményét, dehogy. Egyszerűen csak mások a feladatok, más az elismerés.
A nő és a férfi másképpen látja a világot. A nőtől, szinte kultúrafüggetlenül, az élet kitartó, egyenletes 'teljesítményt' vár. Szemben a férfitól elvárt akár egyszeri, de kiugró teljesítménnyel. A nővel szemben elvárás a jó monotóniatűrés, a férfival szemben a látványos siker. Gondoltuk mi itt hárman nők a teraszon. De nem biztos, hogy igazunk is van.
Európai szemmel olvasva a regényt kicsit túl könnyen bele lehet feledkezni a történet nyomorúságos részleteibe; a levágott testrészekbe, a tálibok értelmetlen, őrült szabályaiba, a férj kegyetlenségébe. Mégis, ha nem pusztán erre koncentrálunk, ha a történet ennél univerzálisabb mondanivalójára is tudunk figyelni, varázslatos világot láthatunk meg. A legmélyebb megaláztatás és nyomorúság perceiben is az embert, aki szeretni vágyik, aki örömre született, akinek erkölcsi tartását nem a körülmények, hanem belső értékei adják.
Ahogyan a teraszon beszélgetve meg is fogalmaztuk, gyönyörűségesen nyomasztó ez a könyv. Talán első könyvének sikere miatt Hosseini egy kicsit túl sokat használja az afgán társadalom és történelem díszletét, de a történet miatt, a regényben olyan kiválóan ábrázolt emberi sorsok miatt, egészen megbocsátható, hogy megírni mindezt nem sikerült olyan zseniálisan, mint az előző könyvében.

A dinamikus rendszerekről

Nagy tanulság az, hogy van, amikor a bortól berúg az ember, a pálinkától meg nem.
Könnyebb lesz a feje, gyorsabban gondolkodik, és sokkal, de sokkal gyorsabban beszél ...
Ha Dúzsi Tamás kiváló roséját isszuk, az is előfordulhat, hogy a dinamikus rendszerek matematikáján keresztül végre meg tudjuk haladni az immár két éves paprikauniverzum elméletét.
Fél kettőkor aztán a káoszelméletnél és a zebrák csíkozódásánál lyukadunk ki, meg a hullámok hegemóniájánál a földi létezők felett. Ez utóbbit az ágy diszkrét hullámzása is alátámasztani látszik, de hála az égnek, csak egészen rövid időre.
Az elméleti matematika színtiszta filozófia. A kedvencem.

Tabula rasa

TSB szerint ott követtük el a súlyos hibát, hogy hétfőn nem ittuk magunkat tabula rasára. A fejünket mármint. Vagy a szívünket. Mit tudom én.
Mindegy már, nem ittuk, olyan halálosan fáradtak voltunk, hogy csak arra volt erőnk, hogy magunkra húzzuk a rózsás takarót a teraszon és valami feneketlen mély alvásba bonyolódjunk, amiből kimászni sem kívánkozik az ember, nem hogy berúgni. Kedden meg elment, nem volt meg az egyensúly, nem csoda, ha még ma reggel (mármint hogy tegnap) is alig-alig hasonlítottunk lengyeltóti önmagunkra.
El is határoztuk, hogy a tűrhetetlent nem tűrjük, ma (tegnap) este berúgunk, reset minden, ami egy év alatt hülyeségben ránkrakódott. Most mit mondjak, a nagy szart. Helyette tabula rasa-ra sétáltuk magunkat.
Minden normálisan indult, piac, Menthol kávézó Zitával, a világ egyik legkedvesebb pincérével, piros hús a füstöltárusnál ... Sínen voltunk, na. Aztán Szárszón megint csukott kaput találtunk Attila házánál, valami barom Eu-s pénzből majd felújítják. Hogyne. Ezt el is képzeltük. Hát ilyen hiszékeny kislányok vagyunk. Jó, mindegy, le van szarva, októberben visszajövünk, akkor meg majd csúszik egészen a téli zárvatartásig. Dolgozni csak pontosan és szépen ...
Aztán könnyű nyári ebéd Jucusnál, 60 000 kalória per fő. A maradékomat elhozam, egy hétig nem fogok éhenhalni szerintem. Utána átkompoltunk Tihanyba, hogy megtapasztaljuk a Levendulaház, vagy mi a tököm, Látogatóközpont túlfinanszírozott kiállítását, melynek célközönsége hmmm... nem is tudom. Olyan gagyi az egész, hogy fel nem foghatom, ezt mégis ki álmodta meg. Lázálmában maximum. A csúcs tényleg a shopban (sic!) látott elnegyedelt ósdi párnahuzatból kreált zsákocska 3400 forintért. Arcpirító, na.
Jól fel is húztuk magunkat, el is mentünk Dörgicsére, de persze levágták már a levendulát a templom mögött. Szegény VM-nek akartuk megmutatni.
Végül felszívtuk magunkat, hogy a rohadt életbe, akkor is megkeressük az őslevendulást, ha fene fenét eszik is. Én csak annyit jegyeznék itt meg, hogy érdekes módon azért a félsziget kicsit nagyobb, mint az ember a kompról gondolná, valamint hogy ha látunk egy táblát, hogy LEVENDULÁS, az nem jelent semmit. Mentünk mi, Kőrösi Csoma és Klein Sándorok nyomán, de minek. Másfél óra bolyongás, szolid halálfélelem, 234 szúnyogcsípés, és intenzív zsírégetés után ugyanis az ember kijut a hegy másik oldalára, és ... és nincs ott semmi, csak pár tanácstalan bicajos, akik mégcsak nem is az őslevendulást keresik.
Visszafelé az úton legalább a teázót megtaláltuk azért, ami nagyon vonzóan volt zárva.
De! És igen, lefotóztam a térképen, hogy YOU ARE HERE. Ami nagy info volt, mert tényleg ott voltunk.
Na mindegy, Mályva utcába be, ablakot fel, újabb túra, sötétedésben keressük a levendulást. És az van, hogy tényleg van őslevendulás. Jó, mondjuk nem Tihanyban, de a félszigeten. Szinte mindegy. És nem hiszünk a szemünknek, mert mint a Gyalog galoppban állunk, hogy hol is van? A kicsi szürke bokrokon túl??? Nem. A kicsi szürke bokrok...
Az őslevendulásról kiderült, hogy a rossebet olyan, mint a dörgicsei mező, vagy izé, mint egy Mini-Provence. Nem tudom, hogy szokott egyébként kinézni, de momentán egy elég elhanyagolt pusztulatos levendulást kell elképzelni, ahol a bokrok nagy részén a virág már rászáradt a szárakra. Az, hogy nem fotótéma, már nem is izgatott. Fájt a lábam, szomjas voltam, és vártam, hogy valami fegyveres nemzetipark-őr jön, aki seggbe lő minket a sörétes puskájával.
Néztük, néztük, aztán közelebb mentünk, és kiderült, hogy a félig elszáradt bokrokon talán a világ legillatosabb lila virágai nyílnak. Így derül ki a nagy dolgokról, hogy kicsik. Meglepően kicsik, és jelentéktelennek néznek ki.
Mire kivergődtünk az ültetvényről, le a hegyről, vissza Tihanyba, a Rege bezárt. A szomszédos kocsmában ittunk egy levendulás limonádét, ami kicsit kimarta a gyomrunkat, viszont remélhetőleg jó sok C vitamin volt benne. Visszakomp, visszaautóz, lerogy. Két Unicum Next után a csajok már csak az ágyig jutottak. Én még kicsit itt elcsattogtam a billenytűkön, de holnap már, ezek után a 'gyönyörűségesen nyomasztó' napok után, tabula rasával, igazi Lengyeltóti üzemmódban indítunk.

Kellene

Kellene arra egy egész nap, hogy meg lehessen figyelni a fák levelein a szél és a napfény játékát.
Kellene arra egy egész nap, hogy a felhők vonulását nézve beleszédüljön az ember a föld forgásába.
Kellene arra egy egész nap, hogy a csendben a rendnek lehessen örülni.

Arról jutott ez eszembe, hogy tegnap délután, megfogadva Zoli tanácsát, olvasás helyett leginkább csak néztem.
(Kár, hogy nem tudok képekkel illusztrálni. Még a végén megint máshol kell folytatnom a blogot.)

Nyugalom

Nem, nem halt meg senki, nem azért...
Megfigyeltem már, hogy a nyugalom nem csak úgy adódik, nem csak úgy van, azt is gyakorolni kell. És milyen nehéz gyakorlat ez. Nem megy egyik pillanatról a másikra.
Hogy mennyi időbe telik nyugalomba kerülni, az minden évben változik. Van, hogy egy nap elég, van, hogy két, három nap is kell hozzá.
Ennyi év után már eljutottam odáig, hogy reggel, ha derékfájásra ébredek, mint ma is, már pontosan érzem, melyik izomcsoportok rándulnak görcsbe. Ha sikerül ellazítani őket, a fájdalom is kisebb.
Így van ez itt a teraszon is. Amikor sikerül kilazítani az élet görcseit, onnantól van a nyugalom. A semmi kemény munka. Komoly koncentrációt igényel. Mint a savászana.
Nem a sok tesz emberré, hanem a kevés. Az értelmesen összeválogatott kevés. A munka is csak akkor, ha nem a nyűg, ha nem a görcsös pénzkereset vagy érvényesülés, hanem a céllal, önmagunk örömére végzett tevékenység. Ha ez sikerül, az élet maga lesz a nyugalom. Akkor a teraszt egy időre haza lehet majd vinni.

Most

Most elmegyek a teraszra egy kicsit.

Vidámságra

Nahát, nahát. Ezt is megértük. Megnősült a kedvenc gitárosom.

Sok szép és boldog évet kívánok nekik.

Reggelek

Ruben:

Mióta kitavaszodott, minden reggel Havannán keresztül megyek dolgozni. A téren jobbra öreg, vasaltnadrágos kubai férfiak üldögélnek a padokon. A zebránál két csontjaira aszott húsú vénasszony beszélget egymással fogak nélkül. A lehúzott ablakon keresztül elkapok egy mosolyt, és a szökőkút mellett álló két lány csípőmozdulatát.

Sámán:

A Sámán, meg a Harcos az egyetem melletti parkolóban beszélgetnek. A Harcos keres. A Sámán csak áll. Kicsit csalódottak, a nagy kuka fogantyúja hideg, pedig nyár van. A Harcos megunja, és vállat von. Nincs semmi. Talán tegnap voltak a kukások.

A Sámán biccent, kimérten odalép a kukához, belenyúl, és kihúz belőle egy báránybőrt. A vállára veti, és most már mindenki látja, hogy ő tényleg a Sámán. Mennek tovább. A Harcos fázik.

Dead end

Vége. Hivatalosan majd csak augusztusban, de azért nekünk mégis csak most, ezzel az utolsó júliusba csúszó péntekkel. Én már tényleg azt hittem különben, sosem lesz vége, és gyanakodtam az utolsó pillanatig, hogy Bridge majd még valamit kitalál, hogy mégsem mehetünk, hogy sosem lesz már végre nyár.

Érzésre életem talán leghosszabb tanévén vagyok túl, és érdekes módon, az utolsó két hét volt igazán terhes, pedig akkor már se diák, se tanítás nem volt. Valószínűleg éppen ettől lett ilyen nyúlós, rosszkedvű az egész.

Jó, nyilván az is lenyomta a hangulatot, hogy VM búcsúzkodott, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nem, mert azért csak vége lett valaminek. Tizenkilenc évnek... Na jó, nem, ebből mindkettőnk gyes-éveit le kellene számolni, de úgysem az évek számának van jelentősége, hanem annak, mennyire közös értékek alapján tudtunk együtt dolgozni.

Csak ezért van bennem szomorúság, mert egyébként meg szeretem annyira, hogy zárójelbe tudjam majd tenni azt a torokszorító érzésemet, hogy augusztusban nem az ő kardigánját látom meg először a kistanáriba lépve.

A tantestületünk által népi átokká nemesített mondatot: "Búcsúztasson téged a Bridget!!" igyekeztünk apró ajándékokkal oldani. A már hagyományos, távozóknak gravíroztatott 'Kistanáritoll' mellé VM volt az első, aki hagyományteremtő jelleggel kapott egy dobócsokrot is. Ezt élete talán legjobb ugrásával TSB szerezte meg. (Nagyon szívesen illusztrálnám fotóval is.)

Azért ha tényleg ő mond fel következőnek, azon meg fogok lepődni.

Vége van hát, de nem tudom, hány ilyen tanévet vagyok képes még elviselni.

Vakrandi a türelmi zónában

Én eddig soha életemben nem voltam még vakrandin. Nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmiben lesz részem, mert ugyan barátkozó természet vagyok, hiszek abban, hogy az időnek fontos szerepe van a szerelemben és a barátságokban . Se a meglátni és megszeretni, se a meglátni és megbarátkozni gondolatában nem hiszek. Vagy nem tapasztaltam meg, ha ez így kényelmesebb.

Igaz, mielőtt súlyosan félreért valaki, nem pasizásról van itt szó most, hanem egy olvasókörről, ahova meghívtak könyvekről, olvasásról beszélgetni.

Tegnap este nyolcan gyűltünk össze, hogy Jerofejev Moszkva Petuski című könyvének apropójából beszélgessünk ... Miről is? Ami eszünkbe jutott. Jó, nyilván és jellemzően a szövegekhez kapcsolódva.

Nem mondom, hogy eleinte nem voltam kicsit zavarban, hiába, hogy megszokott környezetben kifejezetten extrovertált tudok lenni, egy rakás ismeretlen emberrel spontán beszélgetni számomra nem könnyű. És persze még ott a csoportdinamika, merthogy az első fél, egy órában még nem világos, ki kap valamiféle irányító szerepet, ki szeretne a háttérben maradni, ki áll elő új ötletekkel stb.

Azt hiszem, ha valaki ilyen csoportot szervez, leginkább arra érdemes törekednie, minél sokszínűbb társaságot verbuváljon össze, hiszen annál sokszínűbb olvasatban bízhat. Ebben nagyon ügyesek voltak a szervezők, volt ott Gilvánfán tanító történész jogi diplomával, szociális munkás, pszichiáter, pszichológus, tanárdiplomás cégvezető és szerb anyanyelvű költő is.

Magáról a beszélgetésről nem szeretnék hosszasan írni, inkább arról, számomra miért volt érdekes ez az este. (Attól tartok, a két és fél óra gondolatait amúgy sem tudnám ügyesen összefoglalni egy rövidke bejegyzésben.)

Ami leginkább élményként megmaradt az estéből, az a türelem. Hogy emberek milyen türelemmel tudnak olvasni, és milyen türelemmel tudnak beszélgetni egymással. Azt már megszoktam, hogy a barátaimmal tudunk egymáshoz türelmesek lenni, az viszont nagy újdonság volt, idegeneknek is megy ugyanez. És ez nagyon is jól van így, mert manapság ebben a türelemben elég nagy hiány mutatkozik. Elhatároztam, hogy tanulok belőle, és én is igyekszem türelmesebbnek lenni az emberekkel és a könyvekkel. Ezt most ráadásul könnyen is ígérhetem, mert hétfő reggel elmegyünk hármasban TSB teraszára, és haza sem jövünk egy hétig.

Több a sokknál

A modern kor embere nem nagyon hasonlít da Vinci Vitruviusához. Nincs mérték, illetve ha maradunk az elképzelésnél, miszerint legjobb, ha a mindenséghez mérjük magunkat, akkor egészen úgy tűnik, hogy a modern kor embere a táguló világegyetemmel összhangban elveszítette önmaga körvonalait is.

Lássuk be, a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején élő embernek alig van köze az aranymetszéshez. Sem lelkileg, sem testileg nem mutatja már az isteni arányokat, és így Istentől vagy az istenektől eltávolodva számkivetettségében pótszerekhez nyúl. Nem ismeri a középutat, s jellemzően fő tevékenységként tobzódik. Tobzódik a javakban, a drogokban, a szerelemben, a gyűlöletben ... Általánosítok most, és túlzok.

Két regényt olvastam az elmúlt hetekben, érdekes, hogy éppen most egymás után a kettőt. Két eltérő kultúrából, két eltérő korszakból. Mégis, van valami, ami összefűzi Venedikt Jerofejev és Parti Nagy Lajos regényét, és ez a valami a sok. A sok itt a mérték nélküliség, az arányok elveszítéséhez rendelt mennyiségjelző. Mindkét regény, a Moszkva Petuski és Az étkezés ártalmasságáról is a talaját veszített, a pótszerekbe, a pótboldogságokba menekülő, helyét kereső ember beszámolója.

A két regény sok dologban különbözik, sem stílusuk, sem elbeszéléstechnikájuk nem hasonlít. Jerofejev az orosz realizmustól megszokott kényelmes mesébe szövi bele az alkoholmámorban úszó elbeszélő vízióit. Parti Nagy Lajos pedig egy meggyötört ember színpadi monológját vetette papírra, ahol akárcsak a főszereplő, az író által megkonstruált nyelv is szinte határtalanná dagad.

Ami érthető és indokolható írói eszközként, az nem feltétlenül olvasóbarát megoldás. Jerofejev néhol követhetetlen alkoholista látomásai éppúgy fárasztják az olvasót, mint Parti Nagy Lajos (már-már) öncélú nyelvzsonglőrködései. Vagy ha az Olvasót nem is, engem mindenképpen. Jerofejev regényét nem könnyű követni (még mezítláb, hímzett ruhában, kultúrpunkként sem), Parti Nagy Lajosén meg nem könnyű nevetni.

Néha talán érdemes lenne megfogadni a 'kevesebb, több' népi bölcsességét. Bár Jerofejevnek ez már mindegy.

Álláspont

Van úgy, hogy az ember hiába vár.

...

levendulás liliomot - szerdára :)

A szép Lendvai doktor evangéliuma

Jó hír, így kell érteni az evangéliumot.

A kórház folyosója olyan szokásosan kegyetlenül objektív. Ilyenkor mindig fájni is szokott a torkom. Meg kiszárad. Mindegy, idegesen vedelem a vizet az üvegből, és drukkolok, hogy ne akkor kelljen pisilnom, amikor szólnak. De nem kell pisilnom, biztos a veseműködésem is leáll. Várom a Szalay doktort. Vajon a Szalay doktor vár énrám? A mai negyvenharmadik betegre? Nem is vagyok beteg. Csak száraz a torkom. Azt közben végig tudom gondolni azért, azt a szalagcímet a holnapi Dunántúliban, hogy B.I. önnön torkába fulladt.

Végre lehet menni. Szalay doktor helyett a szép Lendvai doktor tessékel befele. Hogyaszongya, pajzsmirigye. Mondom, hogy-e. Hanem a szép Lendvai doktor fiatalos homloka kicsit befelhősödik, merthogy van egy kis disszonancia itt, kérem szépen. Mondom, azt látom, mert nem annyira a Szalay doktornak tetszik lenni, ami nem olyan nagy baj, mert a szép Lendvai doktor kicsit szebb. Jó'van, de ő nem fog engem nyakon szúrni, itt a disszonancia, mondja, mert ő csak néz. Hát nem bánom, még ha aggódik is, hogy akkor megint időpont izé satöbbi. Nem vitatkozom, mondom nézze csak, nem zárhatjuk ki, hogy szublimált. Jógázom, bizonygatom, erre azért kicsit röhög, és akkor lesz egy gyenge ránc a homlokán.

Szóval a szép Lendvai doktor néz. Jó sokáig néz, meg méricskél a radiológikus egerével kattintgat is, míg a zselét egészében szétoszlatja a nyakamon. Remélem, van benne ránctalanító, mert a nyakam be is szívja. Aztán azt mondja, rendben is vagyunk. Ekkor örülök, hogy ilyen közösen van ragozva az ige, mert ő kifejezetten jól néz ki. Még mesél is, megnyugtató szépdoktor hangon, hogy minden olyan, mint volt, és csak egyszer használja a degeneratív jelzőt, de exkuzál, és jár hozzá egy bátorító mosoly is. Most ránc nélkül.

Na az van, hogy a szép Lendvai doktor szerint túl van az én nyakam lihegve egyelőre. Ennek megmondom, örülök végülis, mert vannak olyan helyzetek, amikor ... Na jó. Örülök, és kész. Azt javasolja, szerezzek magamnak egy endokrinológus menedzsert. Én ezzel tényleg egyet is értek, mondom neki, egy menedzseren már régóta gondolkodom. Hogy kéne. Erre azért kicsit megijed, hogy azt mondja, csak hülyéskedett, de megnyugtatom, hogy én is, és ezen is lehet vigyorogni.

Még azt meg akarnám kérdezni, hogy van-e endokrinológusban is ilyen szép Lendvai doktor féle, de nem merem, hátha megsértődik, hogy nem a szakmai énjét becsülöm. Azért a végén tanácsolja, intézzem a többi átvilágítóst is itt náluk, mert szakmailag megbízhatóság van, szóval nem a csillogás miatt, mondja. De az a helyzet, nekem azért a szép Lendvai doktor csillogása is jó volt.

Képzelt levelek 4.

Kedves Lily!

Bocsáss meg, hogy ilyen régen nem írtam, tényleg sok dolgom volt, de ezzel nem árulok el nagy titkot, hiszen te sem látszol ki ilyenkor év végén a feladatokból. Ha lenne is egy kis, levélnyi idő, akkor meg nem írunk, mert csak a könnyed gondolatok férnek bele tíz percbe, a súlyosabbaknak több időre van szükségük. Ha komoly dolgokról írunk, nehezebben halad a toll a papíron, tovább időzik az ujjunk egy-egy billentyű felett.

Jól vagyunk, illetve nem, de a főnökömről nem panaszkodom, mi érdekeset is tudnék mondani azon kívül, hogy nehéz vele. Az, hogy : "My principal is an asshole", egy óceánon túlról amúgy is csak egy szörnyen lapos panelnek hangzik. De hurrá, vége a tanévnek, most már csak néhány beszámoló van vissza, ilyen-olyan terhes papírmunka, időhajtogatás.

Jövő héttől irány a barátnőm háza, egy hét női pihenés, teraszonfetrengés, bújócskázás a nappal és az idővel. Tudom, szeretnél ott lenni velünk. Ez valahogy internacionálisan is vonzó tud lenni, ez az egy hét szabadság a világtól. Vágytál rá, amikor meséltem róla, emlékszem, neked sem igen adatik meg a szabad döntés luxusa. Nem is tudom, talán eleinte tanácstalan is lennél a teraszon, és átmenetileg kellene neked valami szabályokat kitalálni, amikhez alkalmazkodni tudnál, hogy ne legyen akkora a sokk. De azért előbb-utóbb menne neked is ...

Tulajdonképpen azért is írok, írtam volna egyébként is hamarosan, mert írt R. Azt írta, amikor elbúcsúztál tőle, azt mondtad, hiányozni fog, és hogy én is nagyon hiányzom. És azt is írta, hogy nagyon sírtál. Ezt elég jól el tudtam képzelni, mert eszembe jutott, milyen nehezen búcsúztunk pontosan egy évvel ezelőtt. Nevetve írom a könnyeim mögül, tényleg nagy mágus vagy, még nálam is rosszabbul búcsúzkodsz, de hiába, ilyen messziről nem tudlak átölelni, hogy együtt nevessük ki a szomorúságunkat.

Mégis, a sírás, ez a fajta legalábbis, nem árt, sőt hasznos is. Kimossa az emberből a bánatot. Pont úgy, ahogy a sós tengervíz tisztára marja a part menti sziklákat. Tudom, hogy sokszor sírsz. És azt is tudom, hogy nem minden könnyed ilyen, van ami csak úgy elfolyik az élettel együtt. De azt azért ne felejtsd el kérlek, hogy mi ketten igazából nevetésben voltunk jók.

Hiányzol. Remélem, a levendulás fotó egy kicsit megvigasztal majd. Ha gondolod, tedd ki ezt is a fürdőszobád falára. Örülnék neki.

Vigyázz magadra.

Ölellek.

Izabella

Vidám Királylány vendégségben: Fishing 3.

Nagysó beszámolója az utolsó éjszakáról. Köszönjük szépen, olyan volt, mintha mi is ott lettünk volna. Csak a szörp hiányzott.

Kedves Olvasók, így a vasárnapi ebéd magasságában, ismét, illetve egyenlőre utoljára, jelentkezik orfűi tudósítónk a dancing in orfű, izé fishing in orfű fesztiválról!

Az utolsó nap délutánja sem indult teljesen simán, ekkor az utolsó pillanatban bejelentkező és éppen most pécsre látogató, ezeréve nem látott évfolyamtársakkal és másfél éves gyermekükkel kellett találkozni még röptében az indulás előtt. Persze hogy az autóhoz rendelt utasok előbb értek ide, mint mi vissza, de türelmesen vették az akadályt. Mire kiértünk, kezdődött is régi kedvencem, a kaukázusból megmaradt, számomra értelmezhetetlen nevű akusztik zenekar, a kafkaz koncertje, persze fenn a legmagasabb ponton, amit lentről lendületből egyenesen becéloztam. Megérte, mert a szokásos öko-alapokkal észrevétlenül átszőtt dalocskák között megbújt egy gyöngyszem, amin azért (még) én is fennakadtam: a közösség is jogi személy - ez volt a refrénje :)) azért nem biztos, hogy az egész környezetjog tankönyvet feltétlenül meg kéne zenésíteni :D de elérkezett az (is), amiért mindenki ott volt: legeslegkisebb kis földlakó :) ez is színezve volt, a zenakari klubot és egy ökofilmklubot vezető őshippi (= gyermekjóléti intézményben szakpszichológus) vezetésével aktivizálták a közönséget, és elmutogattuk, hogy a nap odasüt a fákra, madárka száll az antennára, a szél levelet visz körbe, dejó, hogy megjöttél a földre :))) a koncertnek ezzel hamar vége is lett, és jókor, mert kezdődött a budapestbár - amit megint a tegnap felfedezett királyi magaslesről néztünk - illetve inkább csak hallgattunk :) közben elmentünk újabb pulóverekért, nagyon fújt a szél - annyira, hogy Királyfi már eleve hosszúnadrágban jött ki és már eleve kapucnispulcsiban üldögélt. Útközben beszélgettünk kedvenc pólóárusunkkal, belehallgattunk a Velőrózsákba, ami a legfőbb zeneértő kollégánk szerint krjó, nekem így elsőre kevésbé tetszett (= nem szombat délutáni tinglitangli, de majd utánanézünk még).
Végül elfoglaltuk helyeinket az EurópaKiadón, ez úgy nézett ki, hogy Királyfi a hegyi trónról tartotta szemmel a terepet, sőt a régiót (=szerintem ellenséges hadak mozgását leste az ősi hadiutakon), én pedig a többiek gondjaira lettem bízva. A fáradás és talán a másnaposság fokát jelzi, hogy a csapatunkhoz tartozó kedvenc kollégának nem is köszöntem - egyszerűen nem esett le, hogy aznap még nem találkoztunk - ezúton is bocs. A koncert hozta a szokásosat, az elmúlt években már megszokott, megöregedett, de óramű pontosságú koncertet. Azt szeretem, hogy ők nem cifrázzák (más zenekarokban pont az a jó, hogy minden szám másként szól a koncerteken), ők minden hangra pontosan ugyanazt adják le, amit a 93-ban kapott másolt kaziról álmomból felébresztve is tudok. Éppen ezért a koncert egy hatalmas teasütemény-effekt, minden újra lepörög, ami azóta az életedben történt. Főleg azok a (döbbenet: 18 évvel ezelőtti) esték, amikor hónapokon át csak ezt az egy kazit hallgattad minden éjjel... (Idén kijutott a teasüteményekből, ugyanez volt azon az urhkoncerten is, amin szinte kizárólag régi sziámit játszottak, amit egy sziámikoncerten sosem tesznek meg. Na, ott lepörgött az elmúlt kb. 18tól 10 évvel ezelőttig minden... :) Legjobb volt, hogy az első számok között elhangzott a rövid szoknyát és piros kardigánt visel (=ezt viseltem 18 évvel ezelőtt). A koncert legnagyobb érdeme, hogy létével erőteljesen növekedett az átlagéletkor, míg pl. ha helyettük a pécsi fő-nyálzenekar lett volna, akkor ez épp az ellenkező irányba tolta volna a statisztikát. Amit bánok: lúzerség volt a középmezőnyben állva végignézni a koncertet és nem berohanni előre az életveszélybe megőrülni. Sebaj, a péntek éjjel (is) elég volt a következő egy évre. A másik bánás, hogy nem jött ki a mások által is várt és folyton keresett barátnő, akinek szerepét és jelentőségét mutatja, hogy tőle kaptam anno azt a bizonyos és még sok más másolt kazit!
Ezután újabb pulóver, kaja, sör beszerzés következett, meg kis vita arról, hogy attól még, hogy a kiscsillag és a kispál csak egy nyálas bulizenekar, még egy évben egyszer ha egyszer ottvagyunk egy fesztiválon, meghallgathatnánk, meg arról, hogy én a kedvenc zenekarokat végigállom, akkor tessék velem az én zenekaraimat is végigállni :) Jegyzem meg, én a pénteki hatalmas mennyiségű szörpfogyasztás nyomán csak tiszta vizet ittam (elhiszem, hogy hihetetlen, de télleg), ellenben Vikingünk úgy döntött, ma sörözik, és kinntalszunk. A lényeg, hogy épp a fishingonorfű-re értünk vissza a kiscsillagos nagyszinpadra, amit mi norvégul és németül énekeltünk. Pólók is készültek ezekkel a feliratokkal házilag, de végül nem robbantottunk kasszát a vállalkozással :) Még egy kedvenc számra várva folyt tovább a könnyűzenei vita, illetve a mellettünk álldogáló ex- és jövendőbeli hallgatóinknak való integetés, meg egy fel-felbukkanó "kolléga" cikizése :D A koncert vége újra a fishingonorfű lett, amit valaki úgy énekelt, hogy fishingonorfúú, de mivel nem láttuk a szinpadot, csak később derült ki, hogy gyakorlatilag a szám közben cserélt helyet két zenekar, és a csütörtökön a vihar miatt elmaradt francia csapat került a szinpadra. Ez az átszerelés azért nem lehetett egyszerű, mivel ez a zenekar minden hangszerét a hátán, meg a vállán cipeli és fel-alá rohangálnak a szinpadon - vagyis mindent le kellett söpörni onnét ca. másfél perc alatt :) A csapat egyébként nagyon nagy sót csinál, látni is érdemes, nemcsak hallgatni. A koncert kedvenc része volt, hogy thank you orfúúú, és thank you Jean, thank you, Bézé (rövid é-vel).
Uram mindenáron maradni akart a vadfruttikra, mert a Devon dobol benne, meg sem hallva érveimet, hogy de ugyan mi a különbség az előbb lehúzott bulizenekarok és a vadfruttik között. Ellenérve az volt, hogy a Devon dobol benne, amit betudtam a 8. sörnek. Azért rábeszéltem, hogy amíg szerelnek (=mindent visszaszerelnek a szinpadra), addig menjünk már át a psychomutánsra, mert még nem láttam őket, és a Jean és a kino pultosa zenél benne. Átmentünk, pont kezdődött, mire Vikingem: ez a kinoban a pultos :) Megint szereztünk enni és inni, kerestük a többieket, visszamentünk a vadfruttikra, megtaláltuk a többieket, de a szinpadon még mindig csak hangoltak és beálltak. Egy idő után mondtam, hogy ez csak kölcsönös szivatás a zenekar és a szervezők között, főleg, amikor a beállás végén mondták, hogy akkor negyed óra mulva kezdenek. Na, ekkor döntöttem úgy, hogy én inkább kimegyek, leülök, megnézem a kutyavacsoráját (=az is egy zenekar). Mászkálásom közben felfedeztem, hogy hollandsültkrumplinál végre lefogyott a hatalmas sor, és beálltam egy utolsó adagért. Mondtam nekik, hogy elfogyott a sor, erre mind a négyen kinéztek és felvidultak, hogy végre, erre vártak egész nap, mondtam hogy én is, mert akkor beállok. Mondták, hogy miért nem jöttem előbb, rám vártak egész nap, a hátralévő időben álljak itt végig, sütnek nekem folyamatosan :D A krumplival a kezemben aztán néztem, ahogy átszerel a kutyavacsorája, és mire elfogyott, gondoltam, inkább vízszintbe helyezem megfáradt gerincemet, a koncertet meg úgyis hallani fogom a sátorból is. Ez igaz is volt, csak nem tudtam, hogy melyik koncertet hallom :) Hajnali fél 4kor Királyfim is megérkezett, mint ma megtudtam, 12 sörrel zárta a napot, de még hajnalban bekészített magának egy liter kólát, hogy valahogy haza tudjunk majd jutni :)
Reggel aztán jött a fesztiválbontás, amit azért szeretek látni, mert akkor elhiszem, hogy vége, és nem gondolom azt, hogy ez amúgy egész évben itt áll, csak én épp lemaradok róla. Ez a szokás még a szigetről jött, ahol ezért mindig megvártam a szerda reggelt. Szakszerűen lebontottunk egymás után három sátrat is, miközben felkeltek a többiek, elosztottuk a helyeket a hazafelé tartó autókban, és röpke ökomenikus vallásfilozófiai konferenciát is tartottuk, hogy meggyőzzük az Égieket arról, hogy ne essen az eső fesztiválbontás közben, mert úgy nagyon szívás színpadokat és sátrakat bontani. Alaptézisünk röviden összefoglalható annyiban, hogy miután a biztonság kedvéért több néven is megszólítottuk az Égieket, kifejtettük, hogy szerintünk nem vagyunk bűnösök, mi csak jól éreztük magunkat, ezért kérjük, hogy ne is büntessenek bennünket az esővel. Ezen valószínűleg elgondolkodtak, de végül kb negyed óra tanácskozás után, mikor mi már kint vártuk a járművet, úgy dönthettek, hogy de, jár nekünk az esőcsepegés. Bár, lehet, hogy csak túlságosan koszosnak ítélték a jelenlevőket ahhoz, hogy visszatérjenek a civilizációba, és ezen akartak segíteni :) Fogmosás után megállapítottam, hogy tényleg nagy buli lehetett, ha még a női mosdó is úgy néz ki, mintha disznót vágtak volna benne. Kifelé menet meg akartuk köszönni a fesztivált mindenkinek, aki dolgozott, de épp nem láttunk ismerőst, így ezt csak online tehettük meg ma délben :)
A sok cuccra való tekintettel meggyőztük Hadvezérünket, hogy ugyan mi itt megvárnánk, és ő menjen le egyedül a tó oldalán lévő mezőn hagyott kisautónkért. Eközben megint résztvevő-megfigyeltem: kicsit vicces volt az ifjabb generációt látni, amint az otthonról iderendelt apu-taxikra várnak, egyben az autó mérete és típusa és a beparkolás pofátlansága közötti abszolút korrelációt is ismét felállíthattam. Elnézést azon olvasóinktól, akik épp gyermekeiket furikázták haza ma délelőtt, de kissé mókás látvány volt tényleg. A legszimpatikusabb kolléga az volt, aki a gyermekekre várva végighallgatta + röhögte velünk azt a monológot, ami egy érkező autóból hallatszott, és ő nem egy apa volt, hanem egy kortárs: - a xxxba, ha közületek valaki már szerzett volna jogsit, akkor magatok is megoldhatnátok ezt, és nem kéne benneteket itt furikázni (rövidített verzió). válasz: - ha tudnék vezetni se ülnék autóba egy fesztivál után. másik válasz: - ja, egy hétig se :D Közben szegény P.nek legendáztam a régi szép időkről, amikor a sziget után 40 méteres sorokat kellett kivárni a déliben egy hétnyi fesztivál után, majd a zícén minden pozícióban alvó sorstársak között utaztunk hazafelé soknaposan. Bocs P.! Mire megérkezett értünk is a kis piros autó, megjött Apuuuu! értünk is megjött Apuuuu! csatakiáltással rontottam ki, ezért is bocs P.! :)
Itthon aztán immár a mosógép csöndes zümmögésére aludtunk tovább, a lakásban kis kupacokban gyűlnek a mosni való cuccok. Gyakorlatilag a cipőktől a polifómon és táskákon át a hajpántig, mindent mosni kell :) Fő különbség a fiatal- és a felnőttkori fesztiválozás között, hogy neked kell alvás közben felkelni és kiteregetni, amikor lejár a mosógép a botrányos állapotú cuccaid sterilizálása után. Viszont (pót)anyád is csak annyit kérdez sms-ben a hideg miatt aggódva, hogy van-e elég pálinkánk? ezúton (is) jelezném, hogy köszönjük, megvagyunk, a pálinka elég volt, de elfogyott, ezért utánpótlás ügyben tárgyalásokat kezdeményeznénk a meglévő raktári készletekről :))
Összegzés: (a Miért szeretjük a fishing-fesztivált? című iskolai dolgozat végén - ha ez eddig nem derült volna ki)
Azért szeretjük a fishinget, mert nincs tömeg, szellős, baráti és kedves a hangulat, nincs őrület, nincs világvége, nincsenek agresszivra ivott emberek, mindenki barátságos és jófej mindenkivel. Azért szeretjük a fishinget, mert alapvetően a magyar zenekarokat szeretjük (azok a klfdiek, akiket szeretünk, nem is jönnének el, és nem is tudná senki megfizetni), ezért ennek a fesztiválnak a kínálata és ennek nyomán a belépő árszínvonala is pont megfelelő. Azért szeretjük a fishinget, mert közel van, minden nap haza tudunk jönni az öreges kényelmi szolgáltatásokért, viszont a helyszín eleve kempingnek lett építve, így tökéletesek a sátorhelyek (kivéve a beton!), és a fürdőházikók is, akkor is, ha kicsi a kapacitás esténként. És a legfőbb: azért szeretjük a fishinget, és főleg ezért baráti a hangulat, mert a szervezők, a biztonságiak, a beengedők, a pultosok, a sör- és kaja-osztók, a hangmérnökök, színpadmesterek, grafikusok, fotósok, árusok, sőt a színpadokon fellépő zenekarok és dj-k között igen sok az ismerősünk, barátunk, itthoni pultosunk, volt, jelenlegi és leendő hallgatónk, volt csoporttársunk, osztálytársunk, évfolyamtársunk, akiknek ismételten külön köszönet, hogy a mi bulink kedvéért ők a másik oldalon éjjel-nappal dolgoztak :)))

Nagysókirálylány

ps: köszönet a megtiszlető meghívásért a blogba, jól esett minden nap újraélni az előző 24 órákat :) a legfurábba, hogy ma ment a legnehezebben, amikor már csomót aludtam és nem is vagyok másnapos :)))

Levendulafest

Én nagyon izgatott voltam, hogy megyünk Tihanyba a Levendulafesztiválra, TSB is, sajnos ehhez az izgalomhoz csatlakozott még néhány ezer ember, akik szintén. Embert írok, bár volt köztük állatnak tetsző is, akik legelni jöttek, meg belefetrengeni a levendulásba. Meg fotózni. (Mondjuk azt végképp nem lehetett mert valami marha feszt belesétált a képbe.)

Örömmel láttam, hogy a fotózás tényleg mint régen a cigizés, vigaszt nyújt a népnek, mert az egy főre eső teleobjektívek száma kábé négy volt. Ezen röhögtem, és kezdtem azt érezni, úgy néznek rám, mint amikor Pajtást szorongattam a kezemben. Persze legyen, hát nem igazságos, hogy nekem nem futja egy jobb gépre, de ez van.

A túrát nem is bírtuk a birkanyájban az őslevendulásig, az út felénél megpattantunk, és visszasétáltunk a Belső tóhoz, hogy elmerüljünk a nippek, meg a levendulás szappanok tengerében. A levendulás mézen kívül aztán leginkább csak ötleteket gyűjtöttünk be, mert nagyon szerettünk volna valami kajához jutni, de azért az nem volt egyszerű. Hosszú küzdelem árán jutottunk egy pár grillkolbászhoz per fő.

Be kell valljam maga a fesztivál rész az egyáltalán nem tetszett, sőt. Az egyetlen értelmes dolog, amit csináltunk, az volt, hogy némi isteni gondviselésből kifolyólag Lucziferrel is cseveghettünk egy kicsit, aki magával hozta a kedves kamaszlányt. A kamasz nagyon jól viselkedett, annak ellenére, hogy ezt egy párszor meg kellett kérdeznem róla. Itt azonban mindenképpen kiemelném ezt, hogy láthatóvá váljék, bár asszony vagyok, sőt hajjaj pedagógus is, nem kell azt gondolni rólam, hogy nekem semmi sem jó.

Tihany után villámsebesen elhúztunk Dörgicsére, ahol végre magunk lehettünk a levendulatengerben a templom mögött. Nincs ehhez fogható nyugalom. Vagy csak ritkán. Ott hullámzott előttünk a lila tábla, dongtak a méhek, és ráadásul pillangóinvázió is volt. Azok az elégedett gondolatok Isten kegyelméből voltak, az biztos.

Aztán az elmaradhatatlan Rege terasz, az apátsági bolt, és a Levendulabolt után visszakompoltunk délre, és mentünk Eltótiba levendulát aratni. Nem maradtunk sokáig, amúgy is furcsa volt kettesben VM nélkül a teraszról a kisház felé nézni.

Hazafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy most már vágytunk a maradásra. Nem baj. Hét nap múlva megyünk.

Levendula

A levendula az Dörgicsénél a templom mögötti tenger. Tegnap Isten pillangókat küldött, hogy elrejtse a kíváncsi ember elől.

fishing elé (vagyis közben)...

...mert azt gondolom se Te, se pedig én nem leszünk ott, bár Te tudsz ( velem ellentétben ) angolul....
_________________________________________________________________

Továbbá, hogy ne legyen jól eldugva ez a post, most megvariálom a dátumot és hozzáírom ezt az énblogomból ( a Fishing harmadik napján...) Mondhatni fishing mögé velőrózsának :)

_________________________________________________________________

néha... 

...azt érzem, hogy lemaradok olyan dolgokról, amiről nem kellene. Mert ahelyett, hogy a Kiscsillagot bámulnám, és esetleg élvezném a Lovasi ( nagymamája szerint is kissé vércsés) hangját, no meg meghallgattam volna a BudapestBár -t, vagy a Kispál viszonylag új Velőrózsáját a Percsyöcsivel.... az Európa Kiadóról már nem is beszélve. 
Hát inkább ma éjjelre a munka nemesít jelszóval Tolna megyébe száműztem magam....
.....(itt még sok pont szerepel)....
_______________________________________________________________


Bizony mondom néktek, az élet olykor nagyon is igazságtalan a felnőttekkel..... (nawazze) 

Vidám Királylány vendégdégben: Fishing 2.

Királylánynak köszönet a tudósításért. Holnap én, szerintem, arról írok, milyen sokk a levendula Tihanyban.

Kedves Hallgatóink, ismét jelentkezik orfűi kihelyezett tudósítónk!

Az a gond a fishinggel, hogy mivel három napig tart, és csak egyszer van egy évben, mire az ember felfogja, hogy ez az, ez már az, amire egész évben várt, addigra már a harmadik nap közeleg - ha nem teszünk gyorsan valamit. Ezért volt jó a régi-régi típusú sziget, ott volt erre a felfogás-megérkezős fázisra két nap, az élvezős-nagyonpörgésre is kettő, és utána még nem lett vége, jöttek a jól ismert sziget-hétköznapok. Szóval ez már a múlt, a reggelenkénti sátorban-ébredésekből is kevesebb van, a kávé utáni reggeli kószálás pedig csak itthon, a konyhában jön el.
Az meg a jó a fishingben, hogy csak három napig tart. Így ha az első nap nem pörögted teljesen szét magad, akkor muszáj a másodikon, mert mégsem hagyhatod ki mindazt, amire egész évben vártál. Szóval, a péntek délután unokatesó összeszedésével telt, akik aztán a mostani jelek szerint mégsem aludtak itt, de ők egyébként nem is a fishingre jöttek :) Kicsit mi is aggódtunk a felhők miatt, de gondoltuk, ezek dél felöl jönnek, majd a mecsek megfogja, orfű úgyis a másik oldalon van. Aztán összeszedtük utasainkat, végre csatlakozott hozzánk - és amerikát három hét alatt végigjárt párjához - a teljes magyar historiográfiát északi (fiatalabb) testvéreinknél egyszemélyben képviselő bátor történész, aki a máv sajátosságait is megtapasztalhatta hazatérő útja során. A legjobb parkolókat már elfoglalták mire kiértünk, így egy mező szélére álltunk, csak azon aggódtunk kicsit, hogy ha ide még páran beállnak, akkor vajon ki tudunk-e majd jutni.
A pénteki program sokat ígért, kedvenc zenekarok egymás után, és sikerült egy magát nagyon itató kis szörp utánpótlást is bejuttatni (TSB unatkozó nagybátyjának forrásából), így minden meglett a nagyon várt pörgéshez. Először nekiindultunk a hegynek, felmásztunk a legmagasabb ponton lévő sátor-szinpadhoz, illetve a csapat fele félúton megállt és lecövekelt a gyönyörű kilátás előtt. Felfedeztük, hogy a helyes kis wc-faház északi oldalának betonpadkája a legjobb hely a campingben, így ott üldölgélve élveztük az összkonfortot, és azt, hogy egyszerre három szinpad programjait is követhetjük onnét, és láss csodát, a végén még a többiek is mind megtaláltak minket. Sör, alkoholtartalmú szörp és hollandsültkrumpli társaságában néztük a tájat, és megbeszéltük, hol lesz az a bizonyos házunk:
"- Ott szemben a domboldalon! (=kaszált legelő a falu fölött)
- De azt nem fogjuk tudni megfizetni.
- De úgyis csak akkor lesz pénzünk egy házra itt, ha nyerünk a lottón. Ha meg nyerünk a lottón, akkor meg tudjuk venni egész orfűt!
- És ezt az egész fesztivált is!
- Ja, és akkor veszünk egy akkora üveg jégert is!" (=hatalmas, kb 4 méteres felfújható jégeres üveg, két szinpaddal lejjebb). Jellemző, hogy a többieket csak ekkor kezdte el érdekelni a dolog, és tudakolták, hogy ők is kaphatnak-e majd abból a jó sok jégerből. Mindeközben sikerült megfejteni a nemjuci nevű zenekart is: mindannyiunk szerint egy nagy erőlködés az egész, de aztán a zeneértőbbek szerint zeneileg egész jó, csak ezt a csajt nem értik benne. Mondom, akkor megvan a megfejtés: a zenekarban nem a juci a jó.
Ezután kénytelenek voltunk elhagyni kilátóhelyünket, de szerencsére eddigre mindenki meg is talált minket. Lementünk a nagyszinpad elé, mert nemsokára kezdődött a hevönsztrít szeven, ami a csapat vezéregyéniségeinek ősrégi kedvence, megjelenés kötelező, csak az érettségiztető kolléga hiányzott a törzstagok közül. (Róla megtudtuk, hogy péntek reggel fél 8kor ébredt egy sátorban, illetve ébresztette őt a sógora, és gyorsan útrakeltek, mivel kezdődött az érettségi utolsó napja, azonban nem a legközelebbi megyeszékhelyen!!)
A szélesvállú Viking, nagy fekete kapucnis pulcsiban, jómagam, és a hozzánk tartozó egyszemélyes országos triatlonválogatott egy masszív kis sorfalat képeztünk a táncoló "kicsik" közepén, és gyakorlatilag becövekelve álltuk végig a koncertet, ami persze nem jelenti azt, hogy ne élveztük volna - najó, én megint kifejtettem, hogy már mennyire uncsi, és már ők is unják, és totál gépies, ahogy végigcsinálják a koncertjeiket. Azért az átköltött számra táncoltam is kicsit, meg közben esett is egy kicsit, de azt a kapucniknak köszönhetően túléltük, és a végére a felhők is elmentek. A koncert után megint jött a már ismert projekt: enni és innivaló utánpótlás kell, pisilni kell, idemenjünk, odamenjünk. Úgy emlékszem végül a pizzaszelet és a sátorban őrzött szörputánpótlás győzött, de ezen a napon a vicces pizzásbácsi elmaradt.
Következett a quimbykoncert, ami kicsit hasonlóan mindig hozza a várt és jól megszokott szinvonalat, de egyben elhozta az egész évben várt, katartikus élményt is: hatott a várakozás, az egyedül elfogyasztott nemkismennyiségű szörp, a kisértő múlt, és a quimby zenéjének véletlenszerűen is mértani pontosságú robbanókeveréke. Eljött az az egy óra egy évben, amikor nem kell kontrollálni, nem kell gondolkodni, nem kell megfontolni, amit kimondok, az az egy óra, amire egyre ritkábban van az embernek lehetősége, és egyre ritkábban jön el. Éppen ezért egyre nagyobb jelentőséggel bír, és egyre nagyobb a hála, hogy egyáltalán elkövetkezik, ekkor pedig jönnek a patakok is, gátszakadás, megtisztulás, feltöltődés a következő egy évre. Szóval, ezért kell ez a három nap fishing...
Most itt kellően hatásos lenne abbahagyni a beszámolót, de a történészi sejtek megakadályozzák, hogy megfosszam az utókort ettől a páratlan lehetőségtől, hogy elsőkézből értesülhessen az idei fishing második éjszakájáról. A quimby után jött a következő, az én régi kedvencem, a pálutcai, csak nem értjük, hogy őket miért tették fel a roppant kicsi hegyi koncertsátorba, így mi csak az oldalában álldogáltunk, illetve énekeltünk (=én énekeltem és táncoltam, és legendáztam a régirégirégiévekről).
Ezután megint jött az ötlet, hogy menjünk haza egyenesen, Vikingem ennek érdekében este 6 óta már csak kólát ivott. A meglepő az, hogy északi hadvezérek keleteurópai sarja nem bírja a kemény földet a sátorban, és inkább a saját ágyikójában aludna. Mondtam, nekem mindegy, neki kell vezetnie, illetve ő vezet, ha megyünk, hát megyünk! Indulás előtt még sorbaálltunk egy kis pizzáért és amerikai hotdogért (=mennyei piritotthagymát adnak hozzá!), majd a sátor felé vettük az irányt a cuccainkért. Mivel már ekkor elég hideg volt, P. és csapata hirtelen úgy döntöttek, hogy élnek a lehetőséggel és inkább visszajönnek éjjel velünk, mint 10 fokban vacognak a sátraikban - annak ellenére, hogy mi már felajánlottuk a 2 hálózsákunkat és a 3 polifómot. Szerencsére autónkat nem zárták el a mezőn további autók ezrei, így az éjszakai kanyarokban kapaszkodva és utolérve a hivatalos fishingbuszt hazafuvaroztuk P.-t és kis csapatát, illetve magunkat is. Azt csak reggel konstatáltam, hogy amikor a sátorban gondosan összeszedtem, ami kellhet ma is, a direkt a fishingre vett virágmintás papucsomnak csak az egyik darabját sikerült magammal hozni. Remélem, a másik a sátorban pihen és nem útközben vesztettem el :))

Elnézést, hogy ígéretem ellenére mégiscsak sikerült még hosszabb beszámolót írnom a második napról, ebben hibáztathatjuk a nem-itt-aludt unokatesóékat, illetve a még ágyban heverő Vikinget :)

Nagysókirálylány :)

Vidám Királylány vendégségben: Nagysó a Fishing On Orfűn 1.

Nagysó, úgyis mint Vidám Királylány a Fishing On Orfű fesztiválról vállalt tudósítás- sorozatának első része. Ha már én nem megyek, tudjunk valamit arról, hogy mulat egy norvég királyfi s nője.

Köszönet a vendégbejegyzésért. Várom a folytatást, amit minden bizonnyal csak a Tihanyi Levendulafesztről megtérve lesz módomban közkinccsé tenni. Sajnos.

Jóreggelt kedves olvasóink!
Jelentkezik helyi tudósítónk Orfűről, illetve az öregesen otthoni kádban töltött délelőttről - a tegnapi tapasztalatokkal:

Menjünk ki még délelőtt. Jó, menjük, de épp hőségriadó lesz, és a legnagyobb hőségben fogunk a tűző napon sorbaállni. Némi közös tempólassító projektekkel sikerült az indulást pontban délre eltolni. Pozitívum, hogy ekkor még volt parkolóhely és az árnyékban kellett sorbaállnunk. A helyzet a hírek szerint a délután folyamára kicsit rosszabbodott: egy órás sorbanállás a tűző napon. Mi ekkor már sátrainkkal bíbelődtünk: mindenki két helyet foglalt, így egymás mellé tudtunk települni, gondosan kikerülve a betonos részeket. Ami kampingező autóknak kitűnő, az nem biztos, hogy vékony polifómon is olyan klassz lenne. Aztán persze jött az idő elütése az első koncertekig. Fiúk lementek tóátugrást nézni, egyikük még a tavat is körbefutotta - mondjuk ő ezt hetente többször is megteszi - irígylem is érte. Mi eközben felfedeztük az ismerős és új árusokat, a tavaly megkedvelt holland sültkrumplival és kedvenc pólóárusunkkal az élen :))
Az első koncert Harcsa Veronika volt, nem is értjük, hogy a fishing és a harcsa miért nem adott alapot valami jó kis szójátékhoz. Leültünk a héten lenyírt fű után maradt tarlóra, a NagyZoliról elnevezett nagyszínpad elé, én meg békésen nekiálltam gyógynövényeket szedni a többiek körül, illetve a saját és P. szoknyája alatt. A koncertet jellegéből adódóan sajnos elnyomta a többi színpad, és mind megegyeztünk abban, hogy a nagyon klassz, kék-zöld-mintás barna ruhához nem passzol a rózsaszin magassarkú - olyannyira nem, hogy ebben még a színtévesztők is totálisan egyetértettek velünk, női szeműekkel. Továbbá nem passzolt a cuki-kislány hanghoz a megzenésített magyar vers témakör sem - valahogy nem passzol, a jazzhez illik az angol, illik a táncikálás, de nem illik JA, nem passzol a vers-megzenésítés - főleg nem a fishingonorfűn, főleg nem az első nap délután, talán egy többedik napon másnaposan fűben-fekvő állapothoz még inkább, mint frissen, pörgésre kiéhezetten. De az is elkövetkezett, persze még csak inkább messziről néztük: jött az IrieMaffia, aztán a PunnanyMassif, ami új kedvencünk, miután rájöttünk, hogy a paulusban (angolul is) kitűnően pörgő pincérfiú a zenekar egyik oszlopos tagja. Eddigre megérkeztek a könyvtároslányok, és a szekszárdi érettségiztető különítmény is, így a felduzzadt csapatot egyre nehezebb volt összetartani: az egyiknek pisilni kellett, a másik sört akart, a harmadik lángost, a negyedik kereste épp az ötödiket, a maradék állt egy főúton és várt az összes többire. Ezt megelégelve berobogtam a Punnanykoncertre, és elfoglalva a legjobb helyet, békésen álldogáltam a lelkes tömeg közepén, néztem az átlagéletkort (= szörnyülködtem, milyen fiatalok ezek itten), és kortyolgattam a féltve őrzött vizespalackomból - na nem vizet... Ezután újabb mennyei holland sültkrumpli beszerzése nyomán indultam, hogy csatlakozzak a többiekhez, akik elvileg Hiperkarma koncerten voltak, a keverőtől jobbra. Mondom jobbra. Erre csak akkor jöttem rá, amikor a jobb oldal biztos tudatában 10 percen át nem találtam senkit a keverő bal oldalán, még a két méteres Királyfimat sem... Asszem kezdett hatni a vizesüveg és tartalma. Illetve kezdett körbejárni az érettségiztetők és a közgyűjteményi dolgozók között. Királyfim közben a rövidnadrágja zsebében rejtegetett norvég bogyó és zuzmó szörpöt fogyasztotta, melyet rengeteg sörrel kísért. A feltűnő különbség csak az, hogy rajta semmi sem látszott ebből, és ő nem szaladgált el félóránként bokrokat keresni. A koncert végén jött a kívánság, hogy menjünk le az A38 szinpadra Istenhátamögött koncertre. Ez megint úgy ment, hogy kisebb lángos-sör-bor-wc-expedíciókra oszlottunk, és állandóan vártunk egymásra. Így mire leértünk a sátorba, az Istenhátamögé, már csak valami állati üvöltés fogadott, de inkább nem nevezem meg a zenekart, mert egyrészt nem biztosak az információim, másrészt azokra sem emlékszem. Ezután megintcsak bevártuk egymást, közben az érettségiztető kolléga a phd-írásom fázisairól akart diskurálni, és hogy hogyan áll össze kép a rengeteg forrásból - ő is ugyanebben a fázisban van épp. Szóval abszolút kolléga. Miközben már kb. egy órája cikáztak a villámok a csillagos égen, kezdett feltámadni a szél. P. anyukájának apokaliptikus rémképei kezdtek valósággá válni - de mi csak továbbra is feszt álltunk a sorban lángosért, majd átálltunk egy másikba pizzáért, ahol egy nagyon mókás úr osztotta a pizzát és az észt - a keze alá dolgozó fiatalkorú(nak látszó) zseniálisan pörgő fiataloknak, a felbukkanó cég-tulajdonosnak és a sorbanállóknak is, vagyis nekünk :D
A pizzával kezünkben ért minket aztán a csöpögő eső, a többiek még menni akartak a francia zenekar koncertjére a lejtős Nagy-szinpadhoz, de uram kiadta a jelszót, hogy mi a saját sátrunkban keressünk menedéket. Kicsit értetlenül álltam az esőhöz-szokott norvégom ilyetén megfutamodása előtt, de amikor sikerült bekászálódnunk, akkor kinyögte, hogy a zuzmó és bogyószörp erőteljes hatása alatt van, ami addig szokás szerint nem is szúrt szemet :) Az eső elkezdett ömleni, a zene dübörgött minden irányból, alig múlt még éjfél. A meglepő az volt, hogy az égzengések még a zenét is túldübörögték, és még meglepőbb, hogy ennek ellenére, néhány felébredés és a sátorért való aggódás, meg a fejünk mellett 20centire elhaladó autó ellenére, sikerült aludni. Reggel, azaz fél 6-kor, azonban a drága norvég ember kiadta megint az ukázt: horgonyt fel, menjünk haza aludni tovább, ő ebben az óbégatásban nem bír. Óbégatás = csönd, madárcsicsergés, sehol semmi zene, vagy dübörgés, néhány, a sátor mellett elhaladó kósza lélek aznapos kommunikációja, mégcsak nem is a megengedett zajszint felett. De, ő a főnök (=ő tud vezetni :), akkor menjünk haza :) A völgyben apró kis felhőpamacsok, hűvös nyári hajnal, verőfényes napsütés, felhő sehol. Végleg megegyeztünk abban, hogy kell itt vennünk egy házat, és ennek érdekében lottózni fogunk. A parkolóban petőfirádióra bulizó veteránok, buszra váró népek, hazafelé, a hátsó úton röpképtelen madarak, hatalmas felhőszakadás nyomai. Itthon parkolás közben felfedeztük a hatalmas lakótelepi kukánk rejtelmeit: sorra bukkantak fel elegáns kis hölgyek a szomszéd utcákból apró szemetes-zacsikkal, és dobálták bele a mi kukánkba őket. Hm. Mire nem jó, hogy 6-kor jön haza az ember.

A mai napról az elfogyasztott szörpök növekedésének arányában, valamint a nálunk táborozó unokatesó + haverjai függvényében már nem várható majd ilyen bőbeszédű beszámoló, igérem :)

Azért

Azért ezt jövő héten még el fogjuk énekelni a mi fantasztikus sakknagykövetünknek.

Mert Bridge egyre inkább Emese. Ez van.

Ötperces

Biedermann Izabella bizottsági jelentése

(In memoriam Ö.I.)

Itt most a címből is lényegesen kiderül, hogy ez egy kicsit hosszabb lesz. Vagy manapság, és nagyon helyesen, lassabban olvasunk.

Tisztelt Jelentésolvasók, úgyismint Hölgyeim és Uraim, esetleg Kedvetlen Pályatársaim!

Mai jelentésemet retorikusan, eszközökkel fogalmaztam meg, egyfajta műfaji újításként, egy magánszónoklat keretében. Viszont ne szegje kedvüket önnön tájékozatlanságuk, ha ilyesmiről eddig még nem is hallottak. Nem tudom én ezt másképpen mondani, itt az idő végre ápdéjtelni a közkézen forgó tankönyveket, kedves kollégák, hogy a Modern Tudás birtokosává válhasson Diák és Tanár egyaránt.

Háromnapos bizottsági munkám során arra a megállapításra jutottam, hogy a szendvics átlagos volt, a kávé tűrhető, kollégáim viszont szemlátomást leragadtak egy-egy előző kiadású tankönyvnél, hiszen sokszor ámultam azon, mennyi ismeretlen, új kutatási eredménnyel voltak kénytelenek szembesülni a vizsgán.

Ez okból kifolyólag, kérem, illetve kötelezem a Tisztelt Tanárokat, az alábbi információkat tankönyveikbe ceruzával beírni szíveskedjenek, hogy elejét vegyük alapvető tájékozatlanságuk kínos vizsgakövetkezményeinek.

Irodalom könyv 9. osztály:

56. oldal Janus Pannonius --- Tanulmányait Padovában, Velencében és Ferrariban végezte. Egyébként téveszméje élete vége felé súlyosbodott, mert meggyőződése lett, hogy ő egy kis mandulafácska.

Irodalom könyv 10. osztály:

124. oldal. Kölcseyhez --- A költőnél ezt az elmúlást az is okozhatja, hogy látomásos műveit halála előtt írta.

216. oldal Bánk bán elemzéshez --- Bánk bán azért tragikus hős, mert nem hal meg, emiatt tovább él.

Irodalom könyv 12. osztály:

12., 34., 123. stb. oldalak --- A költő ír.

231. oldal Örkény István --- A groteszk egy orosz műfaj, mely Örkényt megérintette. Egyébként a háború is megérintette, de továbbra is nagy hatással volt rá gyerekkora.

280. oldal Sorstalanság --- Köves Gyuri egyáltalán nem volt szomorú, sőt inkább örült neki, hogy kimozdulhatott otthonról.

Magyar nyelvtan könyv :

20. oldal: Mondattan --- A mondatban tudjuk meg, hogy az alany és az állítmány a tárgyat. (18-as karikával kérem jelölni)

48. oldal Hangalak és jelentés --- A zsír, az szókincs.

49. oldal Többjelentésű szavak --- Ha van sír, van sírás is. (Ellenben nincs nő, nincs sírás.)

246. oldal Szóképek --- A szóképeket arra használjuk, hogy elemezzünk ilyen szép mondatokat.

Történelem könyv 10. osztály

113. oldal lap alja : Mátyás reneszánsz udvara --- Mátyásnak rengeteg görög könyve volt, ilyen iniciálékkal vagy mikkel.

Történelem könyv 12. osztály:

200. oldal: II. világháború előzményeihez --- A harmincas években a törvények a zsidó embereket 6%-ra csökkentették.

215. oldal: Holokauszt --- A zsidó embereknek egyébként munkatábort ígértek, de ezt nem tartották be, úgyhogy a végén csak Auschwitzba vitték őket.

280. oldal Hidegháború --- Zsdanov az USÁ-t impresszionistának minősítette.

Kedves kollégák! Együttműködésükben bízva búcsúzom most el. Kérem, ne felejtsék, a tananyagtartam szüntelen megújítása közös Nemzeti Érdekünk. Ápdéjteljünk együtt, hogy jövőre is legyen mit kiradírozni.

Pályatársaim! Egy életre szóló tudást adtunk! Ezt akkor se felejtsétek, ha jövőre már nem itt dolgoztok.

Bizottság, 2011. június 23.

Biedermann Izabella sk.

Ápdéjtügyi Megbízott

Ez a bejegyzés a teljesség és az igény nélkül készült. Gofrinak külön köszönet a Sorstalanság tananyagtartamának megújításáért.

Naptárreform

Nem szeretek napokat eltölteni a vizsgateremben. Egyrészt idén már olyannyira az érdektelenség és a tájékozatlanság középszerű mocsarába fulladnak a feleletek, hogy alig vannak aranyköpések, másrészt három nap alatt összesen tíz vizsgázóm van, úgyhogy sok az üresjárat, félő, elalszom két orbitális marhaság között.

A teremből kiszabadulva azonban tegnap kénytelen voltam naptárreformot végrehajtani, így a keddből csütörtök lett. Csütörtök ugyanis az elmúlt tanévben gyakorta volt színtere hármunk fékezhetetlen ökörködésének, hiszen általában az volt az egyetlen nap, amikor együtt tudtunk ebédelni, meg kiereszteni a héten felhalmozódott feszültséget. Tegnap mindenki elemében volt, ahogy anyám szokta mondani: "A veszteteket érzitek...", úgyhogy már ebéd előtt sikerült meghatározást barkácsolniuk rám; intellektuális paraszt(lány)ként lettem definiálva földig érő hímzett ruhámban, amint mezítláb Jerofejev: Moszkva Petuski című művéből olvastam fel az utolsó oldalakat a kistanárinak nevezett önkéntes száműzetésünkben. Ebéd közben pedig részletbe menő összehasonlító elemzést folytattunk a ping-pong asztal, illetve az ebédlőasztal szexuális tárgyú felhasználását illetően.

Egy érkező fiatalember miatt az is kiderült, hogy Norbert egy sárkány, de Balázs nem vörös, sőt nálunk dolgozott, TSB is emlékezett, csak VM tett úgy, mintha nem ismerné. Picit később persze kiderült, hogy TSB sem ismerheti, mert sosem dolgoztak együtt. A hír ismertté tesz.

A suliba visszasétálva láttunk egy napozó rigót is, aki döglött volt, de elrepült. Ebből is látszik, hogy tulajdonképpen elég random megoszlásban vagyunk hülyék.

Régen röhögtem ennyit, az a helyzet, de nagyon jól esett. Ebéd után TSB a lendületet kihasználva gyorsan felolvasott valami internetes hírcsokrot a legdurvább szexuális balesetekről, amit még Joe is, aki végighallgatta!!!!, ajakbiggyesztve gyengécske fikcionalista megközelítésnek ítélt. Annyira röhögtünk a csukott ajtó mögött, hogy ha Bridge, (aki most már Emese is, csak az a rohadt busza nem indul időben,) arra járt volna, egész biztosan a szegedi Grand Café vagy a Tűzraktér sorsára jutunk. Mondjuk, valószínűleg így is. Hacsak nem mondjuk neki, hogy majd hétfőn átköltözünk a nagytanáriba.

Erre ugyanis nem tud sor kerülni, ha minden nap csütörtök van.

Epistola

Mindig furcsa időpontokban ír.

Most azt írta lefekvés előtt, hogy gyakran imádkozik értem Allahhoz. És azt is, bárcsak ott lehetnék holnap vele.

Én meg azt válaszoltam, imádkozom érte az én Istenemhez. És azt is, bárcsak ott lehetnék holnap vele.

Luczifer vendégségben: Aztán

Luczifer ajándékposztjáért hálás köszönettel tartozom.

Mondják, a lányok eleinte a pasiba, aztán a szerelembe lesznek szerelmesek. Miközben kedvükre szerelmeskednek. Lássuk be, hogy ebben van némi igazság. De ha ezt beláttuk, akkor azt várjuk, hogy a lányok szerelmének tárgya, apropója, ürügye, a „szerelmem” izgalmas jogcím lehetséges birtokosi köre bővül. Hiszen a szerelmem szerepkörön és nem a személyen a hangsúly. A szerep megvalósítója veszít fontosságából. A személy csak apropó, akit nem kell komolyan venni, mert ő csak egy ő, és nem a nagy Ő. Nem érdekes. Szükséges érdektelen. Egy kellék csupán. Akinek kellékvoltát az élet kellemesen jutalmazza. No, de én úgy látom, hogy az „apropók” – a kiválasztottak köre – a várakozások ellenére nem bővül, hanem változatlan. A szóba jövők nagyjából ugyanazok, akik voltak, azok az öregedni rest pernahajderek, akik annak idején minden bukfenc versenyt megnyertek. Akikért akkor lehetett lángra gyulladni, azok most apropónak is jók. Ez nem tűnik igazságosnak, és ami aggasztóbb, biztatónak se. Mert így nem mozdul a sor, amiben állunk.

Vakáció a halott utcában

Ki gondolta volna, hogy a Spielberg gyárban Csukás Istvánt is olvasnak...
Mindez azért is meglepő, mert a Super 8 trailerét elnézve nem feltétlenül egy felturbózott ifjúsági regényre számít a gyanútlan mozilátogató.
Persze ha túltettük magunkat a kezdeti meglepetésen, onnantól kezdve egészen élvezhető a film, én magam legalábbis kedvelem ezt a 'na mit csinálnak a belevaló kölykök a nyári szünetben' típusú felállást.
A Super 8 főhős gárdája, egy rendkívül jópofa öt tagú kis csapat, filmet forgat, és amolyan igazi Spielbergiánus fordulatként belecsöppen egy Földlakók vs. Alien meccs közepébe.
A film a nyári gyerekcsapatok forgatókönyveinek megfelelő megnyugtató klisékkel dolgozik; van benne dagi, de tehetséges fiú, szép kislány, kisméretű, de elszánt hős, szükségszerű áldozat ésatöbbi, kész csoda, hogy a kutya még az elején lelécel a barátságtalan földönkívüli miatt.
A film fő konfliktusa a gonosz katonák, és a jószívű, ám alapvetően csak meg nem értett emberevő földönkívüli közötti. Kár, hogy az összeszerelmesedő szép kislány és kis hős apukái közötti ellentétnek gyakorlatilag semmiféle dramaturgiai szerepe nincs az időhúzáson kívül. Illetve, hogy ez a szerepe, hogy teljen az idő.
Az a helyzet, hogy ha pár szabadonálló lábszárat, és néhány száz gránátot kihagytak volna a filmből, simán lehetne tizenkettes karikás, és simán ajánlanám kiskamaszoknak nyári szórakozásképpen. Így azonban tulajdonképpen nem tudom, ki is a célközönség, hacsak nem a hozzám hasonló gyermeteg lelkületű, de nálamnál megbocsátóbb felnőttek.

Inkább

Sírunk egy kicsit az esőben mi is, mert nehezen értjük, miért kell haragudni másokra, ha egyszer többször is szóltak már, hogy inkább szeretni kellene. Lehetőleg őrülten.

Naplóbejegyzés

Két interjút is olvastam rövid egymásutánban, ráadásul két általam kedvelt emberrel. Kukorellyt nagyon csípem, Bartis, na jó, aki ismer kicsit, tudja, olyan nekem, mint másnak a sósmogyoró, hogy nem tudom abbahagyni.

Az írásról beszél mindkét író, miről beszéljenek, mondjuk tényleg. Kicsit a naplóírásról, arról, kiadható-e, egy író naplója, pláne, ha nem kiadásra íródik, de leginkább mégis az írásról úgy általában, meg az ehhez kapcsolódó szerepekről. Én legalábbis ezt olvastam ki az interjúkból.

Az író szerepe valóban sokat változott az elmúlt fél évszázadban, ezzel, gondolom, sokan egyetértenek. Hogy a faluba kilátogató írástudó ember iránti respekt és az írókat övező, a tanult ember tisztelete után az elmúlt évtizedekben tényleg volt egy jelentős váltás, amikor is az írók egy része az utca emberéből 'lett'. Nem lett különben, hanem nyilván volt is, csak a kép, az 'image' (már ilyenje is lett az írónak), az, hogy nem valami elefántcsont-toronyban írogató fószer avagy úrinő, hanem 'egy közülünk'.

Ha jól emlékszem, Nádas mondta valahol, én már csak idézve olvastam, hogy másképpen ír az ember képernyőre, mint papírra. És az emberek írnak, sokan és sokat írnak, mióta képernyőre is tehetik.

Ebben az írói, nem irodalmit mondok inkább, fordulatban elég nagy szerep jutott az internetnek tényleg, mert egyszerűen előbukkant, olvashatóvá vált rengetek szöveg, ami ötven éve elképzelhetetlen lett volna. A szövegek, naplók, versek, miegymások természetesen nem mind bírnak magas olvashatósági értékkel, de a jelenség más megvilágításba helyezte az írást, mint tevékenységet. Az írás az önkifejezés fontos eszközévé válhatott bárki számára.

De nem csak az internet okozta a változást. Már a múlt század második felében, talán már előbb is, léteztek un. creative writing kurzusok Amerikában és gyanítom, Nyugat-Európában is. Ezek ontották/ontják magukból a szövegeket, ami megint magától értetődően azzal jár, hogy bizony van köztük érdemes, kiadható írásmű, amire például az Egyesült Államokban már rengeteg kiadó rá is harapott.

Az írás megtanulható, hirdetik ezek a kurzusok, és részben igazuk is van. Azért csak részben, mert a technika igen, a tartalom meg nem feltétlenül. De abban azért nagy szerepük volt és van, hogy az így létrejött művek kiadása elég szép (=jó nagy bevételt generáló) olvasói forgalmat teremt. Ez pedig akkor is jó, ha tudjuk, itt nagyrészt nem nagyregényekről beszélünk, ez a jelenség ugyanis nagyban kedvez egyfajta új irodalmi 'cult' megteremtődésének. Akár a celebközeli írói szerepnek is, de legalábbis egyfajta rajongótábor kialakulásának biztosan. A kultusztárgyként imádható könyvre/könyvsorozatra ugyanis nagy igény van.

Hogy a kreatív írást tanító programok egy-egy konkrét esetben mennyire hatékonyak, mennyire élvezhetőek, az szerintem nagyban a tanárokon múlik. Amerikában nagy hagyománya van annak, hogy az írók, prózaírók és még bizony 'gyakorló' költők szinte mindegyike tanít egyetemeken. Junot Diaz például tavaly egy új regényen dolgozott, úgyhogy kért egy évre (!) alkotói szabadságot az MIT-től. Megmosolyogtató, ha magyar viszonyokra gondolok.

Magyarországon egyelőre ez a fajta írástanítás még nem honosodott meg, bár létezik, helyette viszont ott a blogvilág, ami hasonló szerepet tud betölteni: megjelenést biztosít, visszajelzést ad, és akár még a kiadók figyelmét is felkeltheti.

Én abban Kukorellyvel nagyon is egyetértek, hogy jó, ha naplót ír az ember. Sőt, szerintem az is jó, ha bármit ír. Szerintem ma Magyarországon jóval többen írnak naplót-blogot-verset-bármit, mint az internetkor előtt. Írni márpedig jó és hasznos, személyiségfejleszt és szórakoztat. Csak persze nem kell mindent elolvasni.

Seven inches from the midday sun

A latin táncok a meleg ellenére jótékonyan edzik a csípő izmait, és oldják a feszültséget.

Erre természetesen vannak más módszerek is.

Hársra

Itt lakom egyelőre ennek a proletár Unter den Lindennek a tőszomszédságában, ahol napok óta aludni sem lehet a hárstól.

Csak ilyenkor reggel adódik egy kis illatszünet, amikor a hárs végre elszégyelli magát egy kis időre, és magára rántja a gyerekhálóinget. Mint a bakfis, akinek már csak a lelke gyerek, a melle felnőtt nőé.

Pedig nem szokott tényleg a hárs ennyire kiéhezetten az ember nyakára tapadni. Ha az olajfák és a hárs mentalitásbeli különbségét kellene jellemezni, hát éppen az olajfák illata szokott májusban ilyen kívánósan az izzadt bőrre ráfeszülni, nem a hársé. A hárs illata, bármilyen édes is, könnyebben elillan szélben, az olaj az, ami megtelepszik egy-egy sarokban, és figyelmeztetés nélkül ránt magához.

Én úgy emlékszem, hogy régebben májusban éjszakákat volt muszáj átsétálni, mert az olaj túlédes illata nem hagyott aludni, de ilyenkor júniusban a hárs már csak mint egy futó mosoly, úgy libbent át a szobán elalvás előtt.

Eddig jóval több racionalitás szorult a hársba, ezzel csak azt akartam mondani.

Jáde párnája

Szinte lehetne a Jadvigáé is, de csak szinte. Mert pont az hiányzik belőle, az a személyesség, ami a Jadvigáéban benne van, Ondriskó szívem, ugyebár. Mondhatni legfeljebb a huzat, az a kis virágminta, volt virágminta?, úgy képzelem igen, tudod, olyan aprószemű kék virág ...

De a Jáde párnája az a sajátunk, szóval azért mondom, hogy csak hasonlít egy kicsit, de ez éppen attól, hogy a miénk, nem lesz személyes, hanem az univerzalitásban való helykeresés miatt nagyon is általános.

Reggel így kezdtem, ezzel a dobolással a Jáde párnáján, amitől jó érzés keríti az embert hatalmába, legalábbis Yang mester szerint. Ezt most azért nehéz egészen biztosan állítanom, mert tulajdonképpen tényleg jó érzés kerített hatalmába, de reggel eleve nem ébredtem rossz érzéssel, tehát nem tudhatjuk egészen biztosan, hogy esetleg Izabella párnája, Jadviga párnája avagy Jáde párnája nyújt-e pihentetőbb alvást, esetleg mindnek ugyanaz a szerelmes tölteléke okozza a fülről levett kéz után azt a langyos, bőrön végigsimító érzést, amitől mosolyogni is könnyebbnek tetszik.

(Akimotonak köszönet a tekercsekért, amiből Jáde párnáját ideidézem, elkerülendő az elmebetegség alapos gyanúját:

3. Dobolás a Jáde Párnán

Az előző mozdulatsor folytatása. Tenyereddel betakarod a füledet, a középső ujjaidat a koponyád hátoldalán, a kiugró csont alatt tartod (ezt nevezik Jade Párnának), és a mutatóujjaidat csettintve lecsúsztatod a középső ujjakról. Sokszor ismételd, hogy a mozdulat és a hang, a csettintő hang rezgéseket keltsen a fejedben. Ha leveszed a kezed a füledről, különös jó érzés fog eltölteni, mintha éppen most ébredtél volna, tiszta fejjel, vidáman.)

Az ötvenedik

Húsvét után az ötvenedik. Ki a szentlélek kiáradását ünnepli, ki a törvények érkezését. A lélek ünnepe mindkettő.

A régiekben megvolt a bölcsesség , hogy ne csak a testre figyeljenek. Mostanában meg sok helyen ágyra jár csak a lélek.

Értem én, hogy az ünnepi asztalra ünnepi étel dukál, de mégis ... A rántott Szentlélek ünnepe ez, avagy a Szentlélekpörkölté???

s hálnak az uccán

Kavarog bennem két este. Egymásnak felelnek a barátaim és a színész, egymásnak mondják az életet, de nem vitatkozva, inkább mint a testvérek nyári délután a meleg fűben hasalva. Hogy igen, 's háltak az uccán', ezt mondta Jordán Tamás, és ezt mondta Té is, csak az előbbi Magyarországról, az utóbbi Párizsról. Mi meg, és persze ők is valahol, azt mondtuk felnőtt szomorúsággal a hangunkban, hogy most is hálnak az uccán.

Hogy egy József Attila esten miért, minek kerül szóba a Hazám című vers, az nem szorul magyarázatra. Hogy egy baráti születésnapi beszélgetésen hogyan kerül szóba a hajléktalan-ellátás, az szorulhatna éppen, de maradjunk annyiban, Emma mindezt közelről nézte évekig, mi pedig most és régen is láttuk. Akinek szeme van, lát. Így valahogy.

Nem mondanám, hogy vitatkoztunk, inkább csak bogoztuk a szálakat, mitől kerültek ilyen sokan az utcára, hol voltak a rendszerváltás előtt a hajléktalanok, hogy igaza van-e Vecsei Miklósnak, amikor azt mondja, kezeljük a hajléktalanságot szociális balesetként. (Mert egy baleset során sem azon kezdünk agyalni, ki nem adta meg az elsőbbséget, hanem segítünk a sérülteken.)

Nem jutottunk sokra, ez az igazság, és hiába ittunk meg rengeteg üveg pezsgőt, a buborékok nem könnyítettek a gondolatokon. Nehéz is jutni valamire, mert nincsen arra egyéni stratégia, hogyan ne lépjük át az utcán fekvőt. Mert átlépjük. Hiába szeretnénk, hiába könnyítünk néhanap a lelkiismeretünkön egy pénzdarabbal, amit óvatosan teszünk a kinyújtott tenyérbe, nehogy az ujjhegyünk is érintse azt, nem akarjuk, hogy közünk legyen. Mintha egy szótól, egy érintéstől mi magunk is számkivetésbe jutnánk. Mintha fertőzne a sorsuk is.

Tegnap este Jordán Tamás azt mondta, ez a legidőszerűbb vers ma József Attilától. És nekem valóban időszerű, mert egyedül lennem nem jó. Ahogy a hajléktalan is előbb vágyik a beszélgetésre, mint a meleg ágyra, így vagyok ezzel én is, hogy meggyógyít egy baráti este. Azt hiszem, az utcán hálók ügyében is úgy van ez, hogy magunkban számolódva ezzel kapcsolatban sem megyünk semmire.

József Attila: A számokról

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

'68 nyarát...

...az alábbi bejegyzés eredetije 2009. június 17 -re datálódik.
(Most így a munkaéved végére odaadom az oldaladra, hogy Neked is legyen meg.)

I remember '68 of his summers....

Addig is, amíg nincs semmi magvas és értelmes gondolatom ide / ellopták - vagy megették(?) ugyanis az AGYAM "a zöldmanók kik élőembert temetnek"...) hallgasson az idetévedő VÁNDOR egy nagyon jó PinkFloyd - ot 1968 nyaráról, és gondolkodjék el, hogy mi is volt '68 nyarán???
Én majdnem ötéves voltam ....


Summer '68 PF

Esetleg ha nem teccős ez a fajta muzsika - gondolkodás, akkor az ezt megelőző bejegyzésben adott használati utasítás szerint kérem eljárni velem szemben. Legrosszabb esetben a jobb felső sarokban lévő piros - fehér X a megoldás :))) Majd jövök, csak most......

Szünetjel

Vége. Legalábbis a tanórákkal töltött hétköznapoknak egy időre, nem, a munkának dehogy, meg amúgy is, annak sosincs vége, azt még a negyven fokban a teraszon is lehet. Már természetesen persze attól is függ, mit gondolunk munkának. De erről nem is olyan régen beszélgettünk máshol.

Ma délutántól viszont tanításmentes övezetté nyilvánítottam magam, és el kell mondjam, nagyon jó érzés, hogy megint kedvükre nyúlhatnak a délelőttök, rövidülhetnek a délutánok, és állhatnak egy helyben a fülledt kora esték.

Van még tennivaló, túl sok is egy nyárra, azt hiszem, de a vizsgákon, és a kötelező év végi szervezési, adminisztratív és beszámolási kötelezettségeken kívül azért lassan mégiscsak az idő orrára lehet csapni az ajtót, rá lehet beszélni az öltönyös fickót, hogy vegyen bermudát, és lehet bámulni majd a plafonon az árnyékot. És lehet végre olvasni és olvasni. És olvasni. Még talán varrni is lehet.

Az én csütörtöki lelki életem

Állítólag már hétfőn, hogy úgy mondjam, volt valami figyelmeztetésféle, amin amúgy utólag súlyosan röhögtük magunkat halálra baráti körben, mert akkor még nem tudtuk, hogy Bridge nem viccelt.

Szóval hétfőn a megbeszélésen állítólag már felvetette egyszemélyes mentálhigiénés szolgáltatásának lehetőségét. Hogy aki nem bírja a stresszt, menjen be hozzá beszélgetni. Mondjuk világos, amilyen baráti a viszony, meg amilyen szuperempatikus mutatói vannak, gondolom, nem egy lelkes kollégát kellett ott helyben lefogni.

De ha Mohamed nem megy a hegyhez ... Különben szerintem nem ér spontán a folyosóról berángatni embereket lelki beszélgetésre, de ez ... ez csak az én elképzelésem az ilyesfajta dolgokról. Ez van, ma hirtelen felindulásból elkapott a folyosón, és mondta, de jó, hogy arra megyek (majd ezentúl a diákvécébe járok pisilni, esküszöm), most akkor ráér, beszélgessünk. Így spontánul, tényleg.

Akkor aztán beültem az irodába, és elbeszélgettünk, mint főnök az alattvalóval, izé beosztottal. Megvolt ez a joviális verbális vállonveregetés, hogy becsüli a munkám, meg minden, de nem én leszek osztályfőnök, mert nekem fontosabb feladatot szán. Én leszek a hiperfontos koordinátor. Lelkesedtem barátságosan, ha nem találok állást, ez legalább valami, amit még nem csináltam.

Aztán a szemembe nézett, és azt mondta, észrevette, mostanában milyen szomorúan járkálok fel s alá. Hogy mi a bajom, azt persze nem kérdezi. Majd hosszan és bizalmasan pislogott az arcomba.

Tulajdonképpen zokoghattam volna kicsit a vállán. Az milyen vicces lett volna.

Még kettő

Az ember érzi, hogy alapvetően jól fog dönteni.

Vagy mi a fene

Két nap vizsgáztatás után az ember kétségtelenül tele van élménnyel, és gyorsan elgondolkodik a tanári hivatás témakörében, mondjuk a hasznossági mutatókon, a munkája értelmén, és persze azon is, ki a jó tanár. Kis időeltolódással amolyan pedagógusnapi poszt ez, vagy mi a fene.

Két napig egy viszonylag jó gimnázium és a város elitgimnáziumának diákjait vizsgáztatta a bizottság, amiben dolgoztam. A diákok teljesítménye az előbbi esetben jó, az utóbbiban kimagasló volt. (Tegnap azon kellett gondolkodnunk, 29 vagy 30 pontot kapjon a vizsgázó a maximális 30-ból.) Pedig, teszem hozzá nagy örömmel, az angol nem az első idegen nyelve volt a többségnek, szép számmal jöttek francia tagozatosok is vizsgázni.

Jó, csorgattam a nyálam, ez az igazság. Irigyeltem a tanárokat, akik motivált, teljesíteni vágyó, célokkal rendelkező diákokat tanítanak. Nem, nem gondolom persze, hogy akkor ezzel minden meg is van oldva. A nevelés ilyenkor is elengedhetetlenül fontos. Sőt. Vagy nem sőt, csak de.

Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, a fene egye meg, én minek gürizek, az én tanítványaim sosem lesznek ilyenek. Nem fognak ilyen jól tudni angolul soha életükben, ez szinte biztos.

Ki a jó tanár? Aki maximális teljesítményre bírja a diákokat? Aki nevel? Aki ... ? Nyugtathatnám magam romantikus elképzelésekkel, hogy nem csupán az IQ, hanem az EQ fejlesztése is fontos. Meg hogy a demokráciára nevelés ... Ezek az én mániáim is. És nem a szegény ember vízzel főz gondolata miatt, hanem mert ezek nagyon fontos dolgok.

Közben meg arra kell lassan ráébrednem, hogy mindegy. Mármint tulajdonképpen a tanár semmi olyat nem tud megtanítani, amit akar. Jó, ez most furcsán hangzik, megpróbálom elmagyarázni. A tanár nem tud tényanyagot megtanítani egy diáknak. Mármint abban az értelemben, hogy elmondja, a diák meg onnantól fogva majd tudja. Ilyen nem létezik, ezt nem találták fel. (Esetleg egy tölcsér formában tudnám vizualizálni.)

A tanár annyit tud tenni, hogy megmutatja, hol lehet az információhoz hozzájutni, és tudásra, a világ megismerésére ösztönzi a diákot. Tehát tanítás, ad abszurdum, nincs. Tanulás van. Az persze kölcsönös, és élethosszig tart.

Akkor milyen a jó tanár? Olyan, aki megmutatja a világot, aki annak megismerésére, gondolkodásra tud ösztönözni embereket. A megmutatás legfontosabb eleme ebben az esetben önmaga megmutatása. Jó tanár csak őszinte, kialakult értékrenddel bíró ember tud lenni, aki hajlandó felmutatni magát például a tanítványoknak.

A tanárság azt hiszem, egyáltalán nem valami iskolai dolog. Aki tanár, önmagát adva, őszinte véleményével és kristálytiszta értékítéletével mutat példát az emberségre, a humánumra, akkor is, ha nem az iskolában van. Akkor is, ha nincs pedagógusi végzettsége. Akkor is, ha nincs diplomája.

A jó tanár tulajdonképpen mester, aki utat mutat 'a teljesség felé' annak, aki ezt szeretné.

Bár ennek a munkának az eredménye általában nem vizsgapontokban mérhető, mégis nagyon fontos ma Magyarországon.

Trauma

Tegnap hát felmondott VM, ami végtelenül szomorú dolog. Bridge kicsit nehezen dolgozta fel az információt, úgyhogy VM kábé egy órát ült nála mentálhigiénés céllal betegen. (Ő már csak ilyen.)

A dolog haszna, hogy úgy mondjam, hogy nem leszek osztályfőnök, mert állítólag elgondolkodott azon, talán mégsem kellene ezt is a nyakamba varrni. Most eltekintve attól, hogy kevés esélye lett volna annak, hogy valóban osztályfőnökként kezdek az új tanévben, talán ez volt az egyetlen dolog, ami miatt meginogtam az elmúlt két hétben egy kicsit. De ennyire ismer engem Bridge, hogy azt sem tudja, a hülye pozíciók helyett, amiket rám aggat, ezerszer jobban érzem magam a diákok között.

Mindegy különben. Jobb is így, kisebb a rossz érzés, hogy cserbenhagyok.

Persze faggatta VM-et, hogy mit szóltak mindehhez a barátnői, mármint TSB és én, mire mondta, hogy feldolgoztuk a traumát. Persze ahogy lenni szokott Bridge traumán a távozást értette, mi meg azt, hogy nem mi mondtunk fel először. Hihetetlen, hogy ennyire képtelen odafigyelni másokra.

passiflora....

...azt most ne is kérdezd, hogy miért - pont - ez.

Csak....

A déli

Az északról jövő zivatarok, pláne az estiek, nem nagy biztonsággal hoznak esőt. Valamiért rövidebb ideig tartanak, és a felhőket is gyakrabban fújja el a kiszámíthatatlan szél.

A délről jövők, különösen a hajnalban érkezők, ezzel szemben kitartóbbak, hosszabban készülődnek, hogy nekirontsanak a hegynek, és tovább is maradnak, mert a szél a felhőket beszorítja egészen a hegy lábához úgy, hogy mozdulni sem bírnak egy darabig. Mint a csapdába esett állat, olyan a déli ...

Ilyen sötét volt az érkező vihar reggele huszonhét éve is, mint a mai, csak akkor ötven kilométerrel (mondjuk) délebbről néztem a nagy nekikészülődést egy másik hegy lábánál egy kollégiumi szoba ablakából.

Akkor pihenőnapot, a nagy fáradtságban örömöt jelentett a 'hosszúvihar', ma majdnem semmit. Mindegy, milyen az idő, mennem kell vizsgáztatni, legfeljebb bőrig ázom előtte.

Pedig mennyivel természetesebb lenne, ha ilyen napokon az ember nem menne dolgozni, ágyba kapná a reggelit, utána pedig jóllakottan és elégedetten ölelne magához egy könyvet. Kellene egy törvénymódosítás erre. (Visszamenőleg.)

Gazdatest

Vissza-visszatérően szimpatikusnak, sőt kívánatosnak tetszik minden évben legalább kétszer az amputálás gondolata. Egészen a hajnali fájdalomcsillapító véráramba szívódásáig tart ez a gondolat, aztán egy ideig élhető lesz a gazdatest megint.

Ilyenkor, még a felszívódás előtt, az is eszembe szokott jutni, nem lenne-e jobb, praktikusabb mondjuk így, ha az emberi test is rendelkezne valami zsiliprendszerrel, a gerinc mellett a kilépő idegpályák szelvényeihez igazodva, melyet, mint a Titanic süllyedéskor, lezárni lenne képes. Lokális fájdalomcsillapítás...

A sérült idegpályákat aztán áthidalhatnánk hiper graféntokba zárt "természetazonos" idegszálakkal. Lenne hozzá csinos dizájntok is, igény szerinti színben, mintában, neten rendelhetően.

Persze nem a fájdalom az érdekes sosem, hanem az oka. Legtöbbször a nempihenés, a stresszes izomfeszültség, a túlsúly, az élet maga. És tényleg, mindig van valami, valami elektromos feszültség a hátamban, amit nem lehet egy dologgal megnyugtatóan magyarázni. Hogy a csí úgy deréktájt, néha lejjebb, elakad, az világos. De mi akasztja el?

Ezt a mait tudom, Esterházy írása, mert túl azon, hogy régen olvastam ilyesmit, talán csak Bartis valamiféle beszédét utoljára, de mozdulatlanná dermeszt, megbénít a gondolat is, hogy "ilyesmiről egyáltalán beszélnünk lehet". Vagyis inkább, hogy kell.

A fájdalomcsillapítás mellett tornázom, és komolyan foglalkoztat a gondolat, milyen lehet stressztűrő földigilisztának lenni.