Hogy minek öltöznék, ha farsangra mennék, arról akartam írni.
A hajnali álmaim ebben nem segítettek, mert azt a nyúlós rosszkedvet hagyták ébredésre, amitől aludni már nem kíván az ember, felkelni viszont öngyilkosságnak tűnik.
Én kisgyereknek se voltam az a lelkes farsangoló. Anyám varrni nem tudott, nekem ötletem sem volt. Talán egyszer óvodában valami hercegnőnek adtam ki magam, de sajnos zavart, hogy a ruha és a fátyol egy megboldogult konyhafüggönyből került kialakításra, én meg nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tulajdonképpen nem is hercegnőnek, hanem ablaknak öltöztem.
Ennél már csak az volt borzalmasabb, amikor valami oknál fogva hazakerült hozzánk nagy mennyiség abból a műanyagfóliából, amibe a zacskós tejet csomagolják. Anyám, a praktikus elme, ebbe csomagolta mindannyiunk könyvét szeptemberben. Már ez is elég volt, hogy az osztálytársak könnyesre röhögjék magukat rajtam, de ráadásul farsangra anyám kreált egy gyönyörű tejeszacskó jelmezt. Egy serdülő lánynak.
Nem anyámat hibáztatom, de nem szerettem meg a farsangot. Életemben nem voltam olyan jelmezbálban, ami tetszett volna.
Ha most mennék, azt hiszem, nem vennék fel semmiféle jelmezt. Csak egy álarcot. De azt is csak azért, hogy ne lógjak ki.
