Én nagyon izgatott voltam, hogy megyünk Tihanyba a Levendulafesztiválra, TSB is, sajnos ehhez az izgalomhoz csatlakozott még néhány ezer ember, akik szintén. Embert írok, bár volt köztük állatnak tetsző is, akik legelni jöttek, meg belefetrengeni a levendulásba. Meg fotózni. (Mondjuk azt végképp nem lehetett mert valami marha feszt belesétált a képbe.)
Örömmel láttam, hogy a fotózás tényleg mint régen a cigizés, vigaszt nyújt a népnek, mert az egy főre eső teleobjektívek száma kábé négy volt. Ezen röhögtem, és kezdtem azt érezni, úgy néznek rám, mint amikor Pajtást szorongattam a kezemben. Persze legyen, hát nem igazságos, hogy nekem nem futja egy jobb gépre, de ez van.
A túrát nem is bírtuk a birkanyájban az őslevendulásig, az út felénél megpattantunk, és visszasétáltunk a Belső tóhoz, hogy elmerüljünk a nippek, meg a levendulás szappanok tengerében. A levendulás mézen kívül aztán leginkább csak ötleteket gyűjtöttünk be, mert nagyon szerettünk volna valami kajához jutni, de azért az nem volt egyszerű. Hosszú küzdelem árán jutottunk egy pár grillkolbászhoz per fő.
Be kell valljam maga a fesztivál rész az egyáltalán nem tetszett, sőt. Az egyetlen értelmes dolog, amit csináltunk, az volt, hogy némi isteni gondviselésből kifolyólag Lucziferrel is cseveghettünk egy kicsit, aki magával hozta a kedves kamaszlányt. A kamasz nagyon jól viselkedett, annak ellenére, hogy ezt egy párszor meg kellett kérdeznem róla. Itt azonban mindenképpen kiemelném ezt, hogy láthatóvá váljék, bár asszony vagyok, sőt hajjaj pedagógus is, nem kell azt gondolni rólam, hogy nekem semmi sem jó.
Tihany után villámsebesen elhúztunk Dörgicsére, ahol végre magunk lehettünk a levendulatengerben a templom mögött. Nincs ehhez fogható nyugalom. Vagy csak ritkán. Ott hullámzott előttünk a lila tábla, dongtak a méhek, és ráadásul pillangóinvázió is volt. Azok az elégedett gondolatok Isten kegyelméből voltak, az biztos.
Aztán az elmaradhatatlan Rege terasz, az apátsági bolt, és a Levendulabolt után visszakompoltunk délre, és mentünk Eltótiba levendulát aratni. Nem maradtunk sokáig, amúgy is furcsa volt kettesben VM nélkül a teraszról a kisház felé nézni.
Hazafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy most már vágytunk a maradásra. Nem baj. Hét nap múlva megyünk.
