Talán a fejtartás teszi, de nem biztos. Vagy a pillantásban benne lakozó bölcsesség. Nem a mindent és mindenkinek megbocsátó, hanem a megértő, a befogadó. És a kihúzott derék.
A nagyvárosi nő csak nagyvárosban létezik. Nem fiatal már, mert a fiatal még amolyan nagyvilági fiatal, de abban nincsen olyan sok érdekes, mert belőle nem lehet generálni egy ilyen archetipikus alakot, akit még a kora reggeli ködben is fel lehet ismerni. A fiatal, az ilyen multikulti, és mindegy lesz ettől.
A nagyvárosi nő bármilyen nagyvárosban élhet. Kisvárosban nem. Ez azzal indokolható, hogy akkor a kicsiben, ott nincs meg a nő villamoson kitekintésének az az íve.
A nagyvárosi nő jövedelmi viszonyaira nézve nincsenek szabályok. Mehet haza a 5th Avenue-ra, egy párizsi lakásba vagy egy budai társasházba. A ruhái egyfajta azonos stílust képviselnek a világ nagyvárosi forgatagában. Enni keveset eszik. Férjezett vagy özvegy. Esetleg elvált.
A nyaki gerinc szakaszán az izmok feszesek, nem hagynak teret a görbületnek, és ettől a pillantás nem fensőbbséges, inkább fenséges lesz. Megértően. A nem nagyvárosi nőket és férfiakat is befogadóan.
Ahogy kifelé néz a villamos ablakán, jobbra a Dunára, a színházi szórólapon Petroniusról olvas. Olvashatna bárkiről, nézhetné a Szajnát, a futó mosoly mindig ott lenne az arcán a kultúra elegánsan halvány arcpírja mellett, a kalap árnyékában.
