Nem bírom a háromdét. Illetve moziban nem bírom. Valahogyan biológiailag inkompatibilis az agyam a 3D-s információ feldolgozására, a vége meg az, hogy hányingerem van, és mint valami fuldokló, tépem le magamról a szemüveget minden tizedik perc táján.
Pedig a Kung Fu Panda 2 egyébként egészen jó kis mozi lett volna, na nem mintha bármi újdonságot fel tudna mutatni maga a történet, de a megfogalmazás, a csomagolás élvezetes volt. Nem árt meg a mai gyerekeknek egy kis keleti bölcsesség, még akkor sem, ha nyugati humort is csomagolnak hozzá bőven. Összességében egy olyan tipikus második rész, sőt a film befejezése miatt már most borítékolom, hogy lesz harmadik is. Kár ezekért a dolgokért.
A való életben viszont szeretem a háromdét, sőt a négydét is, amikor az idő, ez a barátságos, mindennek értelmet adó dimenzió behatárolja a történéseket. Ha lehetne ötödik dimenzió az meg TSB környékén lenne, nem a világűrben, az is biztos. Ha az ember jól ismeri ezt a nőt, tulajdonképpen meg sem lepődik, hogyan lesz egy tervezett balatoni kiruccanásból itthoni filmnézés ... helyett eperlekvár-főzés és borsópucolás Malenával, aztán meg hajnalig mozizás annyi sangriával, hogy még ebből az ártalmatlan szeszből is sikerül kicsiholni egy kis kora reggeli ingerült fejfájást.
Különben meg nagyon szeretem, hogy TSB ilyen tevékenységorientált ember, mert ez rendkívül hasznos a mindennapokban. Azt nem mondom, hogy nem hiányzott a Végtagspecialista, de addig főztünk meg pucoltunk, hogy az időbe csak TSB szomorú egymondata, és az én epergőzbe küldött sóhajaim fértek bele.
Majd július elején kibeszéljük, kihallgatjuk magunkat a teraszon, miközben egészen nyilvánvalóan az univerzum három különböző pontja felé száguldunk. Azért kíváncsi vagyok, megmarad-e ez az origó, ahova majd vissza lehet térni nyaranta. Nagyon jó lenne.
