A dinamikus rendszerekről

Nagy tanulság az, hogy van, amikor a bortól berúg az ember, a pálinkától meg nem.
Könnyebb lesz a feje, gyorsabban gondolkodik, és sokkal, de sokkal gyorsabban beszél ...
Ha Dúzsi Tamás kiváló roséját isszuk, az is előfordulhat, hogy a dinamikus rendszerek matematikáján keresztül végre meg tudjuk haladni az immár két éves paprikauniverzum elméletét.
Fél kettőkor aztán a káoszelméletnél és a zebrák csíkozódásánál lyukadunk ki, meg a hullámok hegemóniájánál a földi létezők felett. Ez utóbbit az ágy diszkrét hullámzása is alátámasztani látszik, de hála az égnek, csak egészen rövid időre.
Az elméleti matematika színtiszta filozófia. A kedvencem.

Tabula rasa

TSB szerint ott követtük el a súlyos hibát, hogy hétfőn nem ittuk magunkat tabula rasára. A fejünket mármint. Vagy a szívünket. Mit tudom én.
Mindegy már, nem ittuk, olyan halálosan fáradtak voltunk, hogy csak arra volt erőnk, hogy magunkra húzzuk a rózsás takarót a teraszon és valami feneketlen mély alvásba bonyolódjunk, amiből kimászni sem kívánkozik az ember, nem hogy berúgni. Kedden meg elment, nem volt meg az egyensúly, nem csoda, ha még ma reggel (mármint hogy tegnap) is alig-alig hasonlítottunk lengyeltóti önmagunkra.
El is határoztuk, hogy a tűrhetetlent nem tűrjük, ma (tegnap) este berúgunk, reset minden, ami egy év alatt hülyeségben ránkrakódott. Most mit mondjak, a nagy szart. Helyette tabula rasa-ra sétáltuk magunkat.
Minden normálisan indult, piac, Menthol kávézó Zitával, a világ egyik legkedvesebb pincérével, piros hús a füstöltárusnál ... Sínen voltunk, na. Aztán Szárszón megint csukott kaput találtunk Attila házánál, valami barom Eu-s pénzből majd felújítják. Hogyne. Ezt el is képzeltük. Hát ilyen hiszékeny kislányok vagyunk. Jó, mindegy, le van szarva, októberben visszajövünk, akkor meg majd csúszik egészen a téli zárvatartásig. Dolgozni csak pontosan és szépen ...
Aztán könnyű nyári ebéd Jucusnál, 60 000 kalória per fő. A maradékomat elhozam, egy hétig nem fogok éhenhalni szerintem. Utána átkompoltunk Tihanyba, hogy megtapasztaljuk a Levendulaház, vagy mi a tököm, Látogatóközpont túlfinanszírozott kiállítását, melynek célközönsége hmmm... nem is tudom. Olyan gagyi az egész, hogy fel nem foghatom, ezt mégis ki álmodta meg. Lázálmában maximum. A csúcs tényleg a shopban (sic!) látott elnegyedelt ósdi párnahuzatból kreált zsákocska 3400 forintért. Arcpirító, na.
Jól fel is húztuk magunkat, el is mentünk Dörgicsére, de persze levágták már a levendulát a templom mögött. Szegény VM-nek akartuk megmutatni.
Végül felszívtuk magunkat, hogy a rohadt életbe, akkor is megkeressük az őslevendulást, ha fene fenét eszik is. Én csak annyit jegyeznék itt meg, hogy érdekes módon azért a félsziget kicsit nagyobb, mint az ember a kompról gondolná, valamint hogy ha látunk egy táblát, hogy LEVENDULÁS, az nem jelent semmit. Mentünk mi, Kőrösi Csoma és Klein Sándorok nyomán, de minek. Másfél óra bolyongás, szolid halálfélelem, 234 szúnyogcsípés, és intenzív zsírégetés után ugyanis az ember kijut a hegy másik oldalára, és ... és nincs ott semmi, csak pár tanácstalan bicajos, akik mégcsak nem is az őslevendulást keresik.
Visszafelé az úton legalább a teázót megtaláltuk azért, ami nagyon vonzóan volt zárva.
De! És igen, lefotóztam a térképen, hogy YOU ARE HERE. Ami nagy info volt, mert tényleg ott voltunk.
Na mindegy, Mályva utcába be, ablakot fel, újabb túra, sötétedésben keressük a levendulást. És az van, hogy tényleg van őslevendulás. Jó, mondjuk nem Tihanyban, de a félszigeten. Szinte mindegy. És nem hiszünk a szemünknek, mert mint a Gyalog galoppban állunk, hogy hol is van? A kicsi szürke bokrokon túl??? Nem. A kicsi szürke bokrok...
Az őslevendulásról kiderült, hogy a rossebet olyan, mint a dörgicsei mező, vagy izé, mint egy Mini-Provence. Nem tudom, hogy szokott egyébként kinézni, de momentán egy elég elhanyagolt pusztulatos levendulást kell elképzelni, ahol a bokrok nagy részén a virág már rászáradt a szárakra. Az, hogy nem fotótéma, már nem is izgatott. Fájt a lábam, szomjas voltam, és vártam, hogy valami fegyveres nemzetipark-őr jön, aki seggbe lő minket a sörétes puskájával.
Néztük, néztük, aztán közelebb mentünk, és kiderült, hogy a félig elszáradt bokrokon talán a világ legillatosabb lila virágai nyílnak. Így derül ki a nagy dolgokról, hogy kicsik. Meglepően kicsik, és jelentéktelennek néznek ki.
Mire kivergődtünk az ültetvényről, le a hegyről, vissza Tihanyba, a Rege bezárt. A szomszédos kocsmában ittunk egy levendulás limonádét, ami kicsit kimarta a gyomrunkat, viszont remélhetőleg jó sok C vitamin volt benne. Visszakomp, visszaautóz, lerogy. Két Unicum Next után a csajok már csak az ágyig jutottak. Én még kicsit itt elcsattogtam a billenytűkön, de holnap már, ezek után a 'gyönyörűségesen nyomasztó' napok után, tabula rasával, igazi Lengyeltóti üzemmódban indítunk.

Kellene

Kellene arra egy egész nap, hogy meg lehessen figyelni a fák levelein a szél és a napfény játékát.
Kellene arra egy egész nap, hogy a felhők vonulását nézve beleszédüljön az ember a föld forgásába.
Kellene arra egy egész nap, hogy a csendben a rendnek lehessen örülni.

Arról jutott ez eszembe, hogy tegnap délután, megfogadva Zoli tanácsát, olvasás helyett leginkább csak néztem.
(Kár, hogy nem tudok képekkel illusztrálni. Még a végén megint máshol kell folytatnom a blogot.)

Nyugalom

Nem, nem halt meg senki, nem azért...
Megfigyeltem már, hogy a nyugalom nem csak úgy adódik, nem csak úgy van, azt is gyakorolni kell. És milyen nehéz gyakorlat ez. Nem megy egyik pillanatról a másikra.
Hogy mennyi időbe telik nyugalomba kerülni, az minden évben változik. Van, hogy egy nap elég, van, hogy két, három nap is kell hozzá.
Ennyi év után már eljutottam odáig, hogy reggel, ha derékfájásra ébredek, mint ma is, már pontosan érzem, melyik izomcsoportok rándulnak görcsbe. Ha sikerül ellazítani őket, a fájdalom is kisebb.
Így van ez itt a teraszon is. Amikor sikerül kilazítani az élet görcseit, onnantól van a nyugalom. A semmi kemény munka. Komoly koncentrációt igényel. Mint a savászana.
Nem a sok tesz emberré, hanem a kevés. Az értelmesen összeválogatott kevés. A munka is csak akkor, ha nem a nyűg, ha nem a görcsös pénzkereset vagy érvényesülés, hanem a céllal, önmagunk örömére végzett tevékenység. Ha ez sikerül, az élet maga lesz a nyugalom. Akkor a teraszt egy időre haza lehet majd vinni.

Most

Most elmegyek a teraszra egy kicsit.

Levendulafest

Én nagyon izgatott voltam, hogy megyünk Tihanyba a Levendulafesztiválra, TSB is, sajnos ehhez az izgalomhoz csatlakozott még néhány ezer ember, akik szintén. Embert írok, bár volt köztük állatnak tetsző is, akik legelni jöttek, meg belefetrengeni a levendulásba. Meg fotózni. (Mondjuk azt végképp nem lehetett mert valami marha feszt belesétált a képbe.)

Örömmel láttam, hogy a fotózás tényleg mint régen a cigizés, vigaszt nyújt a népnek, mert az egy főre eső teleobjektívek száma kábé négy volt. Ezen röhögtem, és kezdtem azt érezni, úgy néznek rám, mint amikor Pajtást szorongattam a kezemben. Persze legyen, hát nem igazságos, hogy nekem nem futja egy jobb gépre, de ez van.

A túrát nem is bírtuk a birkanyájban az őslevendulásig, az út felénél megpattantunk, és visszasétáltunk a Belső tóhoz, hogy elmerüljünk a nippek, meg a levendulás szappanok tengerében. A levendulás mézen kívül aztán leginkább csak ötleteket gyűjtöttünk be, mert nagyon szerettünk volna valami kajához jutni, de azért az nem volt egyszerű. Hosszú küzdelem árán jutottunk egy pár grillkolbászhoz per fő.

Be kell valljam maga a fesztivál rész az egyáltalán nem tetszett, sőt. Az egyetlen értelmes dolog, amit csináltunk, az volt, hogy némi isteni gondviselésből kifolyólag Lucziferrel is cseveghettünk egy kicsit, aki magával hozta a kedves kamaszlányt. A kamasz nagyon jól viselkedett, annak ellenére, hogy ezt egy párszor meg kellett kérdeznem róla. Itt azonban mindenképpen kiemelném ezt, hogy láthatóvá váljék, bár asszony vagyok, sőt hajjaj pedagógus is, nem kell azt gondolni rólam, hogy nekem semmi sem jó.

Tihany után villámsebesen elhúztunk Dörgicsére, ahol végre magunk lehettünk a levendulatengerben a templom mögött. Nincs ehhez fogható nyugalom. Vagy csak ritkán. Ott hullámzott előttünk a lila tábla, dongtak a méhek, és ráadásul pillangóinvázió is volt. Azok az elégedett gondolatok Isten kegyelméből voltak, az biztos.

Aztán az elmaradhatatlan Rege terasz, az apátsági bolt, és a Levendulabolt után visszakompoltunk délre, és mentünk Eltótiba levendulát aratni. Nem maradtunk sokáig, amúgy is furcsa volt kettesben VM nélkül a teraszról a kisház felé nézni.

Hazafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy most már vágytunk a maradásra. Nem baj. Hét nap múlva megyünk.