Azzal telt a gyerekkorom, hogy utáltam futni. Eleve alacsony voltam, de a lábaim meg még ahhoz képest is rövidek. A fehérjeszegény gyerekkori táplálkozás, mondaná most Dr. Lecter. Igaza is lenne, mert nem szerettem én a húst, sőt anyámat egyenesen a kétségbeesés szélére taszítottam, amikor hónapokig csak vajas-lekváros kenyeret voltam hajlandó magamhoz venni.
Az iskolában sem szerettették meg velem a futást, nem is törekedtek mondjuk, de őszintén minálunk esetleg csak a Miki szeretett futni az osztályban, de hát neki hónaljig ért a lába. Tornaórán is muszáj volt futni, később kézilabda-edzésen is, de fájdalom, nem láttam én át, a szenvedésen kívül, mi a fene haszna lehet ennek a tevékenységnek.
A mai napig pontosan emlékszem, egyik nyáron Orfűre mentünk nyaralni, és valami oknál fogva az egy ilyen békénhagyós nyaralás volt, hogy anyámék nem szerveztek programot, hanem csak úgy lehetett lenni. Én a magam részéről kavicsokat gyűjtöttem álló nap a parton, néztem, melyik milyen színben játszik a napsütésben. Mindig meg is állapítottam, hogy a kavics a vízben szebb. A nyaralás végén aztán az egész óriási gyűjteményt visszaöntöttem a tóba. (És még hol volt akkor a Greenpeace?!)
Azon a nyaraláson szerettem meg futni. Azt hiszem, annyira untam magam, hogy önként vállalkoztam, elkísérem a tesómat a tó körül. Anyámék néztek is egy nagyot, de talán bölcsebbek voltak, mint a mai szülők, és nem kérdezősködtek annyit. A bátyám meg éppen a nyolcvanadik sportját űzte teljes odaadással, azért volt ez neki előírva.
Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, jó dolog ez. Pontosabban, már így utólag azt gondolom, azt éreztem, jó dolog egy tó körül futni. Csak ezt még nem tudtam akkor elkülöníteni egymástól.
Az elkövetkező években a viszonyom a futáshoz ambivalens volt. Utáltam a suli kemény betonudvarán róni a 200 méteres köröket, akkor még ugyebár egyberészes nejlonborzalomban, amihez vegyük hozzá, hogy az epilálás még ismeretlen fogalomnak számított a vidéki középiskolákban. A suta, domborulataikat rejtegetni óhajtó, ám erdőségeikkel nem bíró kamaszlányok megvert seregként futkorásztak az érdeklődő fiútekintetek gyűrűjében. Mentegetem magam, de tényleg nem volt lány, aki szeretett volna futni, csak a barátnőm, aki táncos volt, így jelentős, hullámzásra alkalmas domborulatai nem voltak, és szőrtelenítette is magát titkos módszerekkel. Ja igen, és akkoriban senki sem hordott tizenhat évesen melltartót. Azt hittük, az valami anyáknak való páncélzat. El lehet képzelni, mi minden volt ott futás címszó alatt.
Harmadikos voltam, amikor egy nap a fejembe vettem, hogy vegetáriánus leszek. Anyám már nem húzta fel magát, de vegyük észre, addigra már túl volt azon, hogy saját magam által kreált fekete ruhadarabokban jártam iskolába, melyek közül az egyik egy földig érő szoknya volt. Eggyel több hülyeség már nem számított. Ezt a zöldségevést csak azért említem, mert ez volt a második alkalom, hogy megszerettem a futást. Fogalmam sincs, miért tud az ember könnyebben futni, ha nem eszik húst, az is lehet, csak velem volt ez így. Már a fiúk kutató pillantása sem zavart különösebben. Nem érdekeltek.
Aztán évekig semmi. Egészen pontosan két évvel ezelőttig, amikor kimentem a közeli tóhoz futni. Tulajdonképpen azt hiszem, most sem a futást szeretem, hanem azokat a gondolatokat, amiket csak ilyenkor tudok végiggondolni. Meg a tó látványát a gátról, az arcomba fújó reggeli szelet, a felrebbenő madarakat, a hátamat melegítő napsugarakat, no meg persze a fickót, aki vidáman köszön, míg én legalább biccenteni igyekszem mosolyogva de anélkül, hogy feltűnne neki, mennyire nehezen kapok levegőt.
