Az emberi hang fontosságát gyakran az írás kényelme sem írja felül. Hogy szép-e a hang, hogy elhallgatja-e szívesen a meséjét az ember, annyi mindentől függ.
Vitéz Mihálynak (végtagspecialista barátnőmnek, nem a költőnek), volt egy megjegyzése arra nézve, hogy énnekem két beszédhangom van, mert magyarul lassabban beszélek, és a hangom valamivel mélyebb, mint ha angolul. Aztán egyszer beszéltünk Amerikában, és megállapította, hogy nincs már meg a különbség, angolul is a természetességbe mélyült a hangom...
Ha választhatnék magamnak beszédhangot, férfiként megfontolt Bartis Attila hangot szeretnék, nőként búgó Németh Krisztát. De nem választhatok, marad, ami van, ez a kissé komolyan vehetetlen, itt-ott szopránba csúszkáló mezzo. Ezt (kritikaként? nem, inkább meglepetésként) gyakran említik, akik esetleg csak valamelyik blogból ismernek. Gondolom, talán nem is a hangmagasság a döntő, hanem ... hát nem tudom, mi. A hangszín? A melegség a szavak közötti szünetben?
Sosem felejtem el, egyszer beszéltem egy jó barátommal telefonon, aki ugyan látta, hogy én hívom, de munkahelyi lendületben volt, és egészen máshogyan szólt, mint ahogy egyébként szokott. Aztán kapcsolt, hogy valami nem stimmel, vagy csak meglepetésemben én nem tudtam megszólalni, de váltott, és elnézést kért, hogy a 'munkahelyi hangszínét' használta.
Azt figyeltem meg, ilyen munkahelyi hangszíne szinte mindenkinek van. Amikor a szigorúság megzavarja a hangszálak rezgését, a játékos hangszín szemrehányóvá lesz, a mondatok pedig furcsa, fontoskodó álruhát öltenek magukra.
A beszéd az egyik legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk. Ha ír az ember, az a fontosabb, amit leír. Ha beszél, inkább az, ahogyan mondja. Gondolom, Isten ezért találta ki a mesét a gyerekeknek, a felolvasóesteket meg a felnőtteknek.
