Érdekes ez a tavasz. Szégyenlős bakfis, mondtuk rá VM-mel az autóban hazafelé. A bakfis, aki még egy kicsit tart az esküvőtől, de már ott van benne a kitörni készülő nyári nő. A napsütötte combú.
Futni voltam tegnap, és örültem, hogy a tónál a reggelek még frissek, hiába a déli nagy meleg. Reggel még nem tudja senki elrejteni valójában ki is ő. A bakfis még bakfis, zsenge hűvös a reggeli öle. Én meg kedvetlen, ezt sem tudom elrejteni, sőt viszem magammal ezt a kedvetlenséget, a nyűgöt, hogy Jézus már megint...
Aztán meleg lett, amiről az jutott eszembe, hogy nem szeretnék nyáron meghalni. Nem szeretném, hogy a visszamaradó test időnek előtte bomlásnak induljon. Hogy szaga legyen. Különben persze volt egy szerencsés szent, akinek rózsaillatot árasztott a holtteste. Állítólag.
Hiába a Nagypéntek szentsége, árulósat, árulkodósat, megkövezőset játszódik a világ. Hát ennyit a példamutatás hasznáról. Ez utóbbit visszavonom. Másnak még ennyi értelme sincs.
De ma másik nap van, Nagyszombat, a várakozás napja. Krisztus elment, de visszajön. Én is várok. Egyáltalán nem vagyok türelmetlen.
