Szövet

Adalbertop fotója

Még pár napig emelkedett a klatromicin koncentrációja a szövetekben, van esély, hogy meggyógyulok. Ezt mondta igazhitű doktoromat helyettesítő gyaur névrokonom. Elképzeltem a szöveteimet, köztük megbújva a vidám és elszánt molekulák, hogy ha feltűnik egy baktérium, lekardozzák. Így képzeltem gyerekkoromban is.

De a szövetekről inkább az motoszkál tegnap óta a fejemben, hogy egy szövegé milyen. Flóra írta valahol, hogy nem tud úgy olvasni egy irodalmi szöveget, hogy ne figyelne a szöveg fércelésére. Erről jutott ez eszembe.

Befejeztem a Galeano könyvet, és tegnap azzal töltöttem az időt, hogy javítgattam. Hirtelen láttam a szöveg textúráját én is: a magyarra fordított szövegszövet itt-ott eltérő mintáját. Javítgattam a lyukakat, az elszakadt szálakat, a felfeslett széleket magyarul. Igyekeztem, hogy a minta, a tapintás, a színek a lehető legjobban hasonlítsanak. Persze másképp lehet ugyanazt mondani angolul és spanyolul, mint magyarul; nincs tökéletes másolat.

Mégis arra gondolok, megint nekiállok valaminek. Talán a Juno Diaz könyvnek. Akkor is, ha nem kell senkinek, mert jó érzés végigcsinálni valamit. Valami nagyobb ívűt, mint egy-egy cikk.

Persze jön a vizsgák miatti hajtás. A rengeteg határidőre elvégzendő és elmaradt munka. Az álláskeresés nyűgjei. Talán egy költözködés is. Egyre inkább azt gondolom, keletre vágyom. Egy időre színes szövetek közé. Talán az emberi élet felfeslett cérnáit is rendbe lehet hozni.

Bevezetés

Teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy amikor valaki elkezd egy blogot írni, akkor az írás tényére valami logikus magyarázattal érdemes szolgálnia. Vagy legalább szokás bizonyos helyzetekben mentegetőzni.
Ez utóbbi nem áll szándékomban. Mindig arra gondolok, ha valakit érdekel, ami a fejemben van, nyugodtan olvassa el. Ha nem érdekli, ne olvassa el. Ha szeretne, mondjon rá valami, ha nem, nem. Én sem mindig kommentelek az általam olvasott blogokra.
Ami a magyarázatot illeti, már magára az írásra úgy értem, azzal az én esetemben nem szolgálhatok. Hacsak az nem számít magyarázatnak, hogy szeretek írni. Pszichiátert nem kérdeztem, isten ments, hogy meg legyek magyarázva. Szóval ezt hagyjuk.
Biedermann Izabella blogja, csakúgy mint az előző két általam írt blog, amolyan ego műfajú. Arról szól, én mit gondolok mindarról, ami körülvesz.
A névre az időrendben előző blogban lehet magyarázatot lelni. De tulajdonképpen még csak nem is muszáj. Ez csak egy nick. Maradhatunk ennyiben is. Volt már legalább 3-4 blogos nick, amin írtam. Játék ez, aminek nem kevés élvezeti értéke van számomra.
Kedvenc történetem, hogy amikor saját néven levelezek valakivel, már az sem hihető. Már legalább ketten hányták a szememre, hogy minden nickem közül a civil nevem a legbonyolultabb. Szerintem ez marha vicces.
Hogy miért a blogspot, az már megint indokolható, de talán nem túl bonyolult kitalálni sem. Pedig kedveltem a freeblogot. Most azonban itt talán kicsit egyszerűbb. Nem szeretek írás közben arra gondolni, el kell számolnom a saját gondolataimmal valami hatóság felé. Amúgy sem bírom a gondolatfelügyelő hatóságokat. Nem bírtam őket soha.
A blogváltás tehát nem menekülés, hacsak attól nem, hogy úgy tűnik, az ember bármely jelentéktelen dologról is ír, bármennyire is nem fontos, egy idő után, ha kellően kitartóan van jelen a blogvilágban, megismerik a nevét.
Mivel számomra ez nem fontos, sőt, ha lenne szakember. aki tanácsot tudna adni nekem a keresőpesszimalizálás témakörében, mindenképpen beszélnék vele.
Mindenkit sok szeretettel köszönt tehát ezen a blogon Biedermann Izabella, és az egyelőre freeblogos nevén posztoló és kommentelő Zé aka ZinczyKa.
Ez a blog, legalábbis valószínűleg, olyan lesz, mint az eddigiek. Sokat lehet majd zenét hallgatni, meg könyvekről és jelentéktelen magánéleti eseményekről olvasni.