Most már egészen biztos, rengeteg rokonom van nekem. Illetve a Biedermann-nak. Mert ugyebár az a jogos, hogy ő van első helyen, én csak utána, de mellettem meg még számtalan a rokon.
Hétvégén filmterápián voltam, igaz, annyit nem sikerült megnéznem, mint szerettem volna, mégis erre a családi dologra fény derült.
Nem, nem gyújtogatástani filmeket néztem, Gofri kölcsön filmjeit csak, hogy el tudjam dönteni, mivel világosítsam fel kicsiny tanítványaimat emberi jogok, illetve szegregáció témában. Egyelőre megnéztem a Véres Gyémánt és a Hotel Ruanda c. opuszokat. Most nem kifejezetten a filmekről írnék, átfogóan csak annyit, az előbbit jobb filmnek tartom, de az utóbbi sem rossz. Viszont depressziós napokra nem ajánlanám egyiket sem, vagy csak egy csomag zsilettel a kanapé karfáján.
De micsoda meglepetés, mindkettőben volt egy Biedermann. A Véres gyémántban a bár csaposa, a Hotel Ruandában a főszereplő. Hihetetlen. Nem csak én vagyok ilyen gyógyíthatatlanul naiv, hogy áááá dehogy, hát ilyen nem lehet, ilyen nincs, ilyen itt nem lesz. (A Szerelem című dalocska azon része stimmel ide, és úgy, ahogyan Kornél énekli, hogy 'most mi a baj drágám?... Éééén, hát dehogyis. Hát én ilyet nem mondtam ... ')
A Véres gyémánt csaposa egy árnyalt Biedermann, a végére kezdi sejteni, mi van, de azzal érvel, az ott az otthona. Hamarosan elvágott torokkal látjuk viszont. A Hotel Ruandáé hősies Biedermann, ő túlél, megment. Ezt nézzük el neki, végeredményben valós történeten alapszik a film. Vannak még csodák.
Egy dolog vigasztal csak, hogy ezek mind pasik. Az eredeti, meg a két filmes Biedermann is. Még van esélyem. Legfeljebb nevet változtatok. Hatodszorra is.
Olvasni próbáltam, és gondolkodni azon, ha másnak lehetnek látomásai, nekem is lesznek-e, de nem nagyon ment, mert minél hosszabban néztem azokat a mondatokat, annál kevesebbet értettem belőlük.
Azt sem hallottam, hogy megérkezett, hogy már ott van velem. Csak az első tétova simogatásnál eszméltem, de tiltakozni akkor már nem volt erőm. Átölelte a derekam, végigcirógatta a csigolyáimat fel, egészen a nyakamig. Eljátszott egy homlokomba lógó hajfürttel, szorosan magához ölelt, aztán hosszan belesóhajtott a nyakamba.
Többre nem emlékszem. Egy óra múlva ébredtem egy kicsit fejfájósan.
Törvényjavaslatot szeretnék benyújtani. A jövőben legyen tilos a politizálás minden olyan helyen, ami közforgalmúnak számít. Így ne kerülhessen szóba a politika a vendéglátó-ipari helyeken, a munkahelyeken, a közösségi közlekedés eszközein. Ezeken a helyeken politizálásra kijelölt helyiségek se lehessenek. Javaslatom szerint ez a javaslat visszamenőleg lépne érvénybe tavaly májustól, és ez alól csak a pszichiátriai osztályok lennének kivételek. Esetleg néhány afganisztáni hotelszoba is.
A törvényszegőket 30 ezer forintos bírsággal lehetne büntetni, visszaesők esetében esetleg ki is toloncolhatnánk őket az országból.
Teljes körű politizálási tilalom lépne érvénybe az óvodákban, iskolákban, egészségügyi intézményekben. Itt majd a szabadban sem lehet politizálni.
Évente 70 ezer fővel fogy Magyarország lakossága. Ebből legalább 30 ezer fő a politizálással kapcsolatos ártalmak miatt hal meg.
A statisztikai adataim sokkolóak. Egy rakás pénzt spórolhatunk meg. A bírságokból befolyó pénzeket egészségmegőrzésre fogjuk fordítani. Én magam is megígérem, leszokom a politizálásról.
Azt viszont vállalom, hogy elég olcsón beszerzem a No Politics! matricákat, és gyógyszergyártó cégemmel kifejlesztjük a politikatapaszt. Akinek elvonási tünetei lesznek, otthon felragaszthat párat a felkarjára.
Tudok én egyáltalán valamit Libanonról? Vagy Bejrútról? Vagy a libanoni kultúráról? Az a helyzet, hogy nem sokat. A történelmi ismereteim hiányosak, az arab kultúráról van egy kicsi tapasztalatom, nem sok egyáltalán, és életemben nem jártam Libanonban.
Hogy akkor ehhez képest érdemes-e megnézni a West Beirut című libanoni filmet? Abszolút.
Ha jól emlékszem, ez a film két évet pihent a gyűjteményemben, egy barátom ajánlására szereztem be annak idején. Fogalmam sincs, miért nem néztem meg eddig.
A film cselekménye 1975-ben indul, a polgárháború kitörésekor. A főhős Tarek, egy igazi kamaszfiú. Végeredményben a film Tarek küzdelméről szól, arról, hogy milyen nehéz felnőtté válni még egy szerető családi környezetben is. Mert kamasznak lenni tulajdonképpen 1975-ben Nyugat Bejrútban is pont olyan nehéz, mint 2011-ben Magyarországon. A kamasz fiú keresi a helyét, keresi A nőt, vagy legalább egy bármilyen nőt, aki pillanatnyi enyhülést hozhat, lázad az iskolában, lázad otthon, filmet akar forgatni a szex rejtelmeiről, hallgatja, ahogy az anyja kiakad a rendetlenség láttán a szobájában, sír a sötétben a háztetőn ... Minden más, mégis minden ugyanaz.
Miközben Tarek Noueri Bejrút Holden Caulfieldjeként jut a felnőttkor küszöbére, Ziad Douieri önéletrajzi ihletésű filmjében azt is megmutatja, hogyan lesz a kezdeti jópofának tűnő lövöldözésből olyan háború, ami mindenki életét tönkreteszi. Azt gondolom, ez a film nagy húzása. Hogy egy pillanatra sem veszíti el a fókuszt, mindig mindent Tareken keresztül látunk, és mégis ... ennél jobban megmutatni az értelmetlen erőszak okozta rengeteg szenvedést, a háború őrjítő kilátástalanságát, az egyszeri ember értetlenségét a gonoszsággal szemben aligha lehetne. Nem nagy és hősies háborús film a West Beirut, engem mégis nagyon megrendített.
Bár a film libanoni, olyan univerzális témát választott, ami bárki számára érdekessé teheti, aki valaha kamasz volt, és erre nem szégyell emlékezni. Külön érdekesség számomra, hogy a a kulturális, társadalmi és történelmi körülményeket nem elfedve, nem elamerikázva, nem túldramatizálva mutatja be az író-rendező, hanem azokat a háttérben felvonultatva általános emberi reakciókat láttat egy nagyon különleges környezetben.
Ha jól meggondoljuk, minden világ, minden kultúra, minden történelmi helyzet különleges valakinek; minden kamaszsors egyedi, és mégis, a felnőtté válás küzdelme mindenki számára ugyanaz. A kamasz gyerek szobájának falán a plakát mindig más (Paul Anka, Nirvana, Tankcsapda vagy Manu Chao), de az ágy mögé dobott zokni ugyanaz.
A színészek kiválóak, a történet sosem múló, a poénok felejthetetlenek, az angol felirat pedig bravúros nyelvi megoldásokat kínál.
Ezt a filmet nagy meggyőződéssel tudom mindenkinek ajánlani. Pillanatnyilag sajnos sem moziban, sem DVD-n nem hozzáférhető Magyarországon. Még egy tisztességes minőségű trailert sem találtam, de részletekben fent van a Youtube-on angol felirattal.
Ma végre eljutottam odáig, hogy megkértem a legkedvesebb operátort, szkenneljen be pár régi családi képet, amit anyámtól kértem kölcsön. Itt van pár az én készülő 'fortezé' albumomból. Lesz még persze, megfűztem apám egyetlen élő lánytestvérét is, bízza rám a családi fotókat egy kis időre, hátha a digitális tudat őrizhető még egy darabig.
Ő a Miki. Egyszer írtam róla egy rövidet. Tényleg milyen helyes volt. Nem is emlékeztem. (Cippo, lehet, hogy ez is egy krombikabát?)
Szerintem én áldozatos vagyok. Már persze leginkább akkor, ha erre rákényszerítenek. Ma például egy copfos nyolcésfeles. Vidáman szaladt felém az udvaron, és miközben utánozhatatlan hangon ordította a két ügyelő pasinak, hogy 'Dícsértessékajézuskrisztus', már ott is volt, hogy a nyakamba ugorva hadarja: 'Ugye nem baj, hogy vállaltam, hogy holnapra sütsz farsangi fánkot?'
No, itt most nyílt színen szeretném cáfolni azt a rólam némiképpen tévesen, bizonyos gasztrokatasztrófákat bemutató posztjaim okán, kialakult képet, miszerint nem boldogulok a konyhában. De, sőt. Ámbár a boldoguláshoz annyiban köze lehet a dolognak, hogy boldogan jobban főzök.
De ne kanyarodjak el. Tehát nem főzök rosszul. Néha jól is. Csak van ez a fánkizém. Ez az antifánk génem. Öröklött.
Én soha életemben nem sütöttem fánkot. Még csak nem is szeretem. Egyetlen fánk tudott némi szánakozó érzelmet kiváltani belőlem, még Amerikában a Halloweenkor árult kistökmintás . Abból ettem kettőt. Annyira megsajnáltam.
Tehát ma este fánkot sütöttem. Szeretném mondani mindazoknak, akik még soha, hogy ne dőljenek be a neten a fánksütést egyszerű kis délutáni elfoglaltságnak beállító weboldalaknak. Mert a dolog egyáltalán nem egyszerű.
Először is gyanútlan (vagy gyanakvó) elkövető dagaszt és keleszt. Mint kés a vajban. Majd kinyújt. Rendben. Jön a szaggatás. Hmm. Mivel, mint kiderül, nincs fánkszaggatója. (Különben is, mi a jó rohadt élet az a fánkszaggató???? Mindegy, nagy pogácsaszaggatója sincs. Volt, de elveszett.) Vagyis virágmintás linzerszaggatóval. Pihentet. A fánkok kicsit gyanúsan laposak.
A lényeg a sütés, mondja a hobbirecept. Először alacsony hőfokon fedő alatt, aztán fordít, magas hőfokon fedő nélkül. Jó, csak mondom, van 36 fánk ugye. A serpenyőbe mondjuk 8 fér. Akkor kis fejszámolással kiderül, egyszerre nem lehet sütni. De aki a receptet írta, az hallott kerámialapos tűzhelyről??? Mert a gázon visszaveszem a gázt, meg rátekerem, meg bűvészkedek a lángokkal és a szalagosodó fánkkal, mint Merlin, de ... Na a fedő bepárásodik. Meddig sütünk egy fánkot? Nem tudom. Improvizálok.
A helyzet a következő. Eddig is utáltam a farsangot. A fánkok elkészültek. Hajaznak valami kicsit túlsült pogácsákra. Szalag nuku. Nem is értem. Túl sok volt az olaj? Megsült a fánk dereka is. Mindegy majd azt mondom a gyereknek, bahamai farsangi fánk. Vagy hmmm, brazil inkább.
Egyébként valamire a fánksütés is jó. Egyrészt a kulturfitnesszben megint belezsongta a fiú a fülembe, hogy 'Mikor nézhetek majd rád?', és nem, nem a fánkra gondoltam akkor egyáltalán. (Amilyen egyszerűcske ez a kis dal, annyira a fülembe másznak a sorai.) Másrészt az sem kizárt, hogy Greenaway az én konyhámban forgatja jövőre a Fánkokba fojtva című új filmjét.
Nem, képet nem teszek fel, nem alázom magam.
Ja, ha minden fánkra kötök egy kis szalagot, az számít? TSB?
Elég régóta nem volt Gyémánt Kör ülés. Nem is tudom, talán még egy hónapnál is régebb óta. Épp itt volt az ideje. Tulajdonképpen éppen erről beszéltünk. Az időről. Vagy hát is.
Vagyis arról, hogyan és milyen érték kapcsolható az időről alkotott fogalmainkhoz, a türelemhez, a cselekvésképtelenséghez. Arról beszélgettünk, az azonnali hozzáférés generációjának árnyékában mit is lehet mondani. Hogy van-e értékvesztés. Vagy nem értékvesztés van, hanem változás. Hogy hogyan is értelmezzük a ma egyre gyakrabban megjelenő azonnal! fogalmát, szemben a kivárás, az átgondolás, a türelem értékeivel szemben.
Mert hogyan is érdemes eltölteni a ránk kiszabott néhány évtizedet? Várni, kivárni, nem elsietni, az indulatoktól, közvetlen előnyöktől elvonatkoztatva a távolba nézni ... Vagy? Kihasználni az egyszeri lehetőségeket, a mostnak örülni, úgy élni, hogy a mostban találjuk meg a számunkra megfelelőt, mert most élünk, és talán holnap már nem fogunk ... Hiába gondolom, hogy mindkettőnek van létjogosultsága, ha a türelemből néha elegem van, a hirtelen előnyök meg ostoba lépésekre kényszerítenek.
Nem jó és rossz felosztásban gondolkodtunk, hanem a miérteket kerestük. A klasszikus 'keresztényi' értékrend alkonyát látjuk? A nők emancipációjához van ennek köze? Mi a férfi és a nő feladatvállalása között a különbség? Hova lettek a gyermekeiknek örülő joviális családapák? Csak itt nincsenek a mi közelünkben vagy ez valami országos kórság? Esetleg európai betegség?
Nem tudtuk meg önmagunktól. Majd olvasunk hozzá valamit. A ajánlott valami könyvet a változásokról, de sehol sem találom. Valamire rosszul emlékszem ...
Tanulság: Prosecco-ra ne igyunk vörösbort még akkor sem, ha jól fest a pezsgőspohárban. Sőt. Prosecco-ra már ne igyunk semmit.
Hogy minek öltöznék, ha farsangra mennék, arról akartam írni. A hajnali álmaim ebben nem segítettek, mert azt a nyúlós rosszkedvet hagyták ébredésre, amitől aludni már nem kíván az ember, felkelni viszont öngyilkosságnak tűnik. Én kisgyereknek se voltam az a lelkes farsangoló. Anyám varrni nem tudott, nekem ötletem sem volt. Talán egyszer óvodában valami hercegnőnek adtam ki magam, de sajnos zavart, hogy a ruha és a fátyol egy megboldogult konyhafüggönyből került kialakításra, én meg nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tulajdonképpen nem is hercegnőnek, hanem ablaknak öltöztem. Ennél már csak az volt borzalmasabb, amikor valami oknál fogva hazakerült hozzánk nagy mennyiség abból a műanyagfóliából, amibe a zacskós tejet csomagolják. Anyám, a praktikus elme, ebbe csomagolta mindannyiunk könyvét szeptemberben. Már ez is elég volt, hogy az osztálytársak könnyesre röhögjék magukat rajtam, de ráadásul farsangra anyám kreált egy gyönyörű tejeszacskó jelmezt. Egy serdülő lánynak. Nem anyámat hibáztatom, de nem szerettem meg a farsangot. Életemben nem voltam olyan jelmezbálban, ami tetszett volna. Ha most mennék, azt hiszem, nem vennék fel semmiféle jelmezt. Csak egy álarcot. De azt is csak azért, hogy ne lógjak ki.
Haláli jó hírt olvastam ma reggel az egyik internetes hírportálon. A hír arról szólt, megegyeztek a cseh orvosokkal, így véget ért tiltakozó akciójuk.
Állítólag mintegy négyezer cseh orvos mondta fel munkaszerződését a kórházakban még decemberben. Mivel felmondási idejük március elseje körül lejárt volna, és emiatt megbénult volna a cseh orvosi ellátás rendszere, az egészségügyi tárca beleegyezett követeléseikbe.
Nevetve olvastam fel a hírt a kollégáimnak, akik mind egyöntetűen állították, ilyen nemzeten átívelő összefogásra a hazai pedagógusok nem lennének képesek.
Pedig nem a hazai pedagógusokra gondoltam, hanem például a példátlan nemzeti összefogásra képes magyar lakosságra. Azt tervezem, lekoppintom a cseh mozgalom nevét: Köszönjük, távozunk, és felhívást adok közre, melyben arra lelkesítem az ország lakosságát, március elsejével mondjon fel. Mondjuk legyen a felmondási időnk három hónap. Május végére talán sikerül elérni valamiféle egyezséget.
(Ha mindenki felmond, az ugyebár majdnem tízmillió, de javaslom, hogy akinek gyereke van, az jusson plusz felmondási lehetőséghez, akkor én ugyebár magammal együtt négyszer is felmondhatok. Ha nagyon szeretnének, a határon túli magyarok is felmondhatnak.
Már előre örülök, Magyarország miniszterelnöke milyen boldog lesz az összefogás láttán.)
Vigyázat, a bejegyzés csúnya szavakat tartalmaz. Akit ez idegesít, ne olvassa tovább.
Van ez a jó kis film, az Összeomlás, amiben a Michael Douglas alakította William Foster egyszer csak bepöccen a világra. Ezt érzem én is.
Mindaz, amiről most írok, nevetséges. És értelmetlen.
Tegnap végképp túlcsordult a munkahelyi pohár, aminek az utolsó cseppje az volt, hogy nem jutottam naptárhoz. Illetve határidőnaplóhoz. Marhaság, tudom.
Az van, hogy szeretem, ha van egy kisalakú határidőnaplóm, aminek a végében van egy kis papírzseb, ahova ügyesen be tudok rakni pár életfontosságú cetlit. Minden évben így február táján egy naptárkiadó elsózza a maradékot az iskolákba, ami tök jó, mert olcsóbban lehet hozzájutni a naptárakhoz, sőt, mindig nagyon szépeket hoznak. Ezért nem vettem idén januárban sem, gondoltam, majd itt találok kedvemre valót. Tegnap délután aztán szomorúan konstatáltam, hogy a naptáras megjött, de mire én délután oda jutottam, hogy megnézzem a kínálatot, már csak néhány Muppet Show mintás határidőnapló árválkodott a ládában. Hát jó, nem szóltak, hogy megjött, biztosan keveset hoztak satöbbi. Szomorkodtam.
Aztán TSB elmondta, hogy a naptárak már múlt héten megjöttek, de az igazgatóasszony utasította a titkárnőket, hogy húzzák hátra a ládát, nehogy a tanárok észrevegyék. Majd ezen a héten kirakják ...
Na, ebben az iskolában most így mennek a dolgok. Ezer szerencse, hogy Magyarországon nehezen lehet lőfegyverhez jutni. A kurva életbe.
Most már nem tudom visszafogni magam, és idéznem kell:
"Nagyon antipatikus volt akkor is. Egy rohadt, sunyi, agresszív, kicsinyes, bosszúálló picsa. Lehet őt utálni, csak egy kis szív kell hozzá." Köszönjük. Ez a három mondat örökre velünk marad.
A heti lista túl hosszú. Húsz éve, mióta ebben az iskolában dolgozom, még nem volt példa arra, hogy fegyelmi intézkedésként diákot másik iskolába helyeztünk volna. Olyan természetesen akadt szép számmal, akit eltanácsoltunk az intézményből. Ez azt jelenti, hogy tanulmányi eredménye (eredménytelensége) miatt a szülővel egyetértésben másik iskolatípust javasoltunk. Ennek sok oka lehet, vagy azért volt mindez, mert nem tudta teljesíteni a követelményeket, vagy azért, mert nem akarta. Egyik esetben sem volt arra remény, hogy sikeresen be tudja fejezni az iskolát nálunk. Aztán olyan is volt, hogy a diák nem volt már tanköteles plusz a fenti két dologból valamelyik fennállt, ezért az iskola vezetője megszüntette a diák tanulói jogviszonyát. Egyik eset sem lélekemelő, de ez a tegnapi döntés különösen rossz érzéseket generál. Nem gondolom, hogy a döntés lenne hibás, egyszerűen csak rossz szembesülni azzal, nem találtunk eszközt arra, hogy a diákot motiváljuk. Sem arra, hogy tanuljon, sem arra, hogy bejárjon. Minden eszközön túl ez az egyetlen lehetőség maradt. Veszteség. A másik: egy ismerős kamasz fiú bűncselekménybe keveredett. Loptak a haverjaival. A kisgyereknek, jaj igen, elmúlt tizenhat, büntethető, nem is kicsi akkor, szembe kell nézzen a tettei következményeivel. Mi lesz vele, nem tudjuk. Javító, nevelő intézet? És ott mi történik majd? A harmadik: egy baráti házaspár fia tizenévesen meghalt a héten. Félrekezelték kiskorában. Sosem nőtt meg, beteg is lett. Az ember sokféleképpen elveszíthet egy gyereket. Akkor is elveszítheti, ha nem az övé volt.
Mi a jövő záloga? Jó, nem én vagyok az már, az világos. De miben bízzon az ember? "Magamban bíztam eleitől fogva..." Nem tanács ez, tény.
Tévét nem nézek, nincs az a vérnyomás-csillapító, ami megküzdene egy híradóval. De rádiót azt hallgatok. Sokkal jobban persze nem járok, mert a jövő, mint olyan, a ködbe készül veszni.
Szerencsém, ebben a jövő záloga dologban, annyi azért akad, hogy minden nap fiatalok között vagyok. A segítségükkel próbálom összerakni a jövő képét. Nem, nem az enyémet, azt magam kovácsolom, kicsit kedvetlenül. Gyakorlom az önmagamban bízást, aztán ha nem megy, Istenben vagyok kénytelen. Csak nem a legjobb a viszonyunk manapság na. Hogy is mondjam, ez a tebenned dolog, ez nem annyira kölcsönös.
Naiv vagyok. Nem hiszem, hogy nincs tovább. Március elején lesz egy konferenciasorozat Pécsett. Mandulavirágzási tudományos napok. (Milyen szép név.) Az utolsó nap témája: Jövőnk záloga a mentálisan és szomatikusan egészséges gyermek. Nagyon érdekes előadókat látok a programban. Azt természetesen nem képzelem, hogy erre elengednek engem a munkahelyemről, de talán a Zacher Gábor- Révész György- Stark András hármasra el tudok szökni a lányokkal. Még Aknai Tamásra is maradnék. Jó, nem vinnyogok, miért nem fér bele a tanárok életébe, hogy tanuljanak. Azt képzelem, a jövőben ez is másképp lesz majd. Nem az enyémben persze.
"Sőt, a hitünket is kétségbe vonják, mert szerintük túl sokat tanulunk, és keveset imádkozunk. Márpedig a buddhisták 2500 éve abban hisznek, hogy a szenvedés kioltásához a nemtudás fölszámolásán át vezet az út. Kelet-európai szegénysorsú zsidó közösségek rabbijai is régóta azt tanácsolják, hogy ha egy közösségnek nincs elég pénze, hogy templomot is építsen, meg iskolát is, akkor előbb iskolát építsen. "
Aztán arra gondoltam, megnézem, ki ez a fickó. A google első helyén egy kurucinfós cikk. Akkor ebből az a lényeg, hogy előbb rágalmazz, aztán magyarázkodhat, aki akar? Nem mindig érzek kedvet, hogy buddhista legyek, és gyakran fel nem foghatom, hogy működik a google.
Mindentől függetlenül első az iskola. Ebben legalább biztos vagyok.
Ez a szöveg furcsán néz ki. Miért nem tudok betűméretet állítani vajon?
Nem, egy percig sem állítom, hogy a nő nem fél, mégis úgy érzem, a félelem természetrajza kettőjük esetében más.
Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. Van egy férfi, van egy nő, és van egy nehéz, egy megoldandó helyzet. A helyzet az, hogy bár mindketten jó családból való úri gyerekek, úgy fordul a sors, hogy a férfiból királyt csinál a történelem és a szerelem különös kombinációja. A nőből meg királynét.
Ilyen helyzetben, pláne a második világháború kitörésének árnyékában, mindkettőjükben van félelem. A királyné a férjét félti, a gyermekeiért aggódik, a háborútól tart, de ennek ellenére van benne egy nagy adag bizalom. Erzsébet elsősorban a férjében bízik.
Amitől a férfi fél, az ennél sokkal nagyobb terhet ró rá. Természetesen gyermekkorból indul minden, de felnőtt korra egy egész démonológiai szakcsoport foglalkozhatna a férfi félelmeivel. VI. György fél a családjától, fél az azóta már elhunyt apjától, fél a felelősségtől, és legeslegjobban a nyilvános beszédtől fél. Ez utóbbitól azért, mert rettenetesen dadog. És miért dadog rettenetesen? Mert fél.
Az ördögi kör bezárulni látszik, az uralkodóház respektje pedig veszni készül, hiszen Angliában a király vagy a királynő országot érintő kérdésekben ugyan nem dönthet, viszont amit mond, az fontos útjelzés az alattvalóknak. Helyettük szól.
A megoldás egy beszédterapeuta, furcsa módszerekkel, Zsigmondot megszégyenítő kérdésekkel, és kellő magabiztossággal. Lionel Logue valóban nagy segítségére volt Györgynek abban, hogy legyőzze beszédhibáját, de ennél több is lett, barát.
Valamiért a férfiak, a fiúk, jóval nagyobb arányban dadognak, mint a lányok. Miért? Talán nagyobb a teher. Talán messzebbről táplálkoznak a félelmeik. Talán mások a félelmek kezelésének módszerei. Azt hiszem egy nő, ha fél, kibeszéli a félelmeit. Addig mondja, addig beszél, míg a félelem összezsugorodik, és feladja. A férfiak hajlamosak elhallgatni. A kimondatlan félelmekből aztán nem sül ki sok jó. Ha még csak a dadogás lenne ...
VI. György nagyszerű ember, kínnal és keservvel, de sikerül nyilvánosan is megszólalnia. A kínlódás közben ordítozik (végre!), káromkodik, és sírva is fakad. Hja, kérem, a félelmekkel meg kell küzdeni, ez nem az a megúszós játszma.
A király beszéde című film nagyszerű darab. Colin Firth előtt le a kalappal, nagyot játszik. Helena Bonham Carter jó, Geoffrey Rush mesteri. Ez egy kiváló film. Nincs is mit mondani még. El kell menni, és meg kell nézni.
Én az eredeti változatot láttam, pár napja azt hallottam, ki akarják vágni a káromkodásokat, hogy ne legyen korhatáros, és még többen nézhessék meg. Ezt nagyon sajnálnám. A káromkodásnak helye van a filmben, helye van az életben, helye van a félelmek leküzdésében. Ha aggaszt minket, mit szól a kiskorú ahhoz, hogy egy király bazmegol, hát ne vigyük el a mozira.
A férfiak meg csak beszéljenek. Sokkal jobb, mintha csendben viselnék a rájuk nehezedő nyomást. Nem, ezzel nem azt mondom, mindig mindenkinek beszélnie kellene egyfolytában. Isten őrizz. A csendnek fontos szerepe van. De azért sok olyan helyzet van, amikor mégiscsak jobb kimondani, ami odabent tombol.
Ezekben a szerelmekben az a megmásíthatatlan jó érzés lakik aztán még évekkel, na mondhatom erre sajnos, hogy évtizedekkel a szerelem elmúlta után is, hogy jó volt. Vannak a másik, az éppen megélve is szenvedős szerelmek. Ezektől óvakodni kell, tanácsolta egyszer egy jókedvű szerelem, mert ezek még retrospektíve is ölik a koronáriákat. Persze, hogy nagyon igaz.
Azt hiszem, olvastam valahol, hogy a szerelem az vidám dolog, és ... ja nincs és. Na, ilyen vidámkodós, nevetős, az mostanra szerintem körülbelül három. Nem túl sok, ennyi év alatt.
Arról írok csak, mert az idő juttatta eszembe, amelyik olyan szép jótékony távolba került, hogy emiatt befejezettségét még vidámsága ellenére is abszolút tényként kezelhetjük. Csak az emlékezés kedvéért, nem apropóból. Illetve ez nem is igaz, de nincs jelentősége.
Úgy, tehát volt ez a fiú és volt körülötte még sok másik. Fiús évfolyamok. Viszont nagyon meglepő módon nekem ő tetszett, a nagyon meglepetés a szőkeségnek szól, mert egészen biztosan tudom, hogy nekem a sötét hajú fiúk azok, akik zsánerként szóba jöhetnek. Tehát szőke hajjal és feltűnő magasságával koptatta néha mellettem az iskolapadot. Semmi drámai nem volt, csak tavasz, igen a világok néha összefolynak, szerintem ezért van, hogy fonódik a sors, és egymás mellé kerülnek emberek. Mármint a fizikai mellett érzelmileg is.
Ültünk, fatalista tanrend, és mosolyogtunk. Így volt a szerelem, amíg egymás rezgését lehetett érezni.
Aztán amikor már nem a tanrend vezérelt, hanem az élet, más helyekre osztott minket. Viszont még mindig mosolygunk, és ez így nagyon is rendjén van.
Nah, visszatértem az oktatás-nevelés-orrfújás dicsőséges hármas mezejére. Jól el is fáradtam. Azt hiszem, a napom csúcspontjának mindenképpen azt az órát kell tekintsem, ahol összevontam egy kilencedikes és egy tizenkettedikes (maradvány) csoportot. Hogy a helyzet tragikomikumát érzékeltessem: nagy nyelvi szintkülönbség nem volt köztük. Pozitívumként kell értékeljem a napomban, hogy nem találkoztam a főnökömmel. Más most nem jut eszembe. Ja de, kaptam névnapomra egy macskaalom-szagtalanítót. A tüdőmre visszaült egy kisebb méretű elefánt, de nem tekintem súlyosnak a helyzetet. Holnap már csak hat órám lesz egyvégtében. Viszont a kicsikkel négy órát is odasóztak, ami jó, de nem bírom, ezért kiviszem őket fotózni. Na persze, csak ha nem felejtenek el gépet hozni. Tanmenetben megvalósítandó cél: a folyamatos jelen idő gyakorlása. Majd elmegyünk a piacra, és fotózhatnak embereket, amint éppen csinálnak valamit. Mi van még ... Hiányzott a két nő, egyikkel megöleltük egymást reggel, aztán nap közben semmire se volt időnk, de elmentünk ünnepi ebédelni a Laterumba. A pincérek örültek. Egy darabig. Aztán belebonyolódtunk egy kávézásba, akkor meg röhögtünk, mert a semmi is lehet azért valami. Na ezt a kedvenc pincérünk már érti. Különben fáradt vagyok. Elmehet egy háromgyerekes anya aludni este hétkor? Persze nem. Azért ami ma még nagyon fontos, az az, hogy Kapitány Gabinak szülinapja van, és arra gondolok, hogy azt szeretném, Isten sokáig éltesse egészségben. Meg arra is gondolok, amit valahol Lénárd írt, hogy a világok néha összefolynak. Lehet, hogy nem pont így írja. Hogy milyen igazán klassz lenne egyszer a mi Sándorunkkal (bocsánat, hogy csak így) hármasban valami fák alatt elüldögélni egy-két órát. Ez persze így majd aligha, hacsak odaát nem, de mindenesetre az sem lenne rossz, ha elsétálnánk az emléktábláig egyszer. Na ez nem az a klasszikus szülinapi kívánság. Gabi, azért virág jár, hogy legyen valami jó is ebben a szedett-vedett bejegyzésben. Sándortól kértem kölcsön. Remélem, nem bánja.
Még pár napig emelkedett a klatromicin koncentrációja a szövetekben, van esély, hogy meggyógyulok. Ezt mondta igazhitű doktoromat helyettesítő gyaur névrokonom. Elképzeltem a szöveteimet, köztük megbújva a vidám és elszánt molekulák, hogy ha feltűnik egy baktérium, lekardozzák. Így képzeltem gyerekkoromban is.
De a szövetekről inkább az motoszkál tegnap óta a fejemben, hogy egy szövegé milyen. Flóra írta valahol, hogy nem tud úgy olvasni egy irodalmi szöveget, hogy ne figyelne a szöveg fércelésére. Erről jutott ez eszembe.
Befejeztem a Galeano könyvet, és tegnap azzal töltöttem az időt, hogy javítgattam. Hirtelen láttam a szöveg textúráját én is: a magyarra fordított szövegszövet itt-ott eltérő mintáját. Javítgattam a lyukakat, az elszakadt szálakat, a felfeslett széleket magyarul. Igyekeztem, hogy a minta, a tapintás, a színek a lehető legjobban hasonlítsanak. Persze másképp lehet ugyanazt mondani angolul és spanyolul, mint magyarul; nincs tökéletes másolat.
Mégis arra gondolok, megint nekiállok valaminek. Talán a Juno Diaz könyvnek. Akkor is, ha nem kell senkinek, mert jó érzés végigcsinálni valamit. Valami nagyobb ívűt, mint egy-egy cikk.
Persze jön a vizsgák miatti hajtás. A rengeteg határidőre elvégzendő és elmaradt munka. Az álláskeresés nyűgjei. Talán egy költözködés is. Egyre inkább azt gondolom, keletre vágyom. Egy időre színes szövetek közé. Talán az emberi élet felfeslett cérnáit is rendbe lehet hozni.
Ennyi oldal. Ennek ellenére azt kell mondjam, számomra Schätzing nem tud túl sokat írni. Minden könyvét úgy teszem le, hogy értem én, hogy valahol már be kell fejezni a történetet, de pont most?
Pedig kerek, jól felépített a Limit is. De annyi minden van benne ...
Műfaját tekintve egy science-fiction krimi. A cselekmény 2025-ben játszódik, és egy tervezett merénylet történetét járja körül. Ennek kapcsán aztán Schätzing belemászik a kínai történelembe, a fosszilis energiahordozók utáni hajsza végkifejletébe, az olajkonszernek csillapíthatatlan étvágyába, a környezetvédelembe, afrikai puccsokba, Konfuciuszba, az űrkutatásba, az alternatív energiaforrásokba, meg még ki tudja mibe nem.
Jól felépített, izgalmas krimi. Alapos történelmi kitekintés. Felkészült háttér az energiakutatás témájában. Érdekes karakterek. Magával ragadó cselekmény.
Gazdag és szórakoztató könyv egyszerre. Mégis, mégis, az erkölcsi kérdések boncolgatása talán a legfontosabb szál, ami a cselekmény alatt végig a fejemben motoszkált. A felszínen kínai hekkerek, egy szájbernyomozó, celebek és olajmágnások, az új energiahordozó főpapja, igaz és álnok űrhajósok, odalent, az alapoknál pedig a limit.
Mi a határ? Lehet-e határt szabni az emberi kapzsiságnak? Elég-e a világgazdaság egyensúlya vagy a politika, az egyéni érdekek, a pénzsóvárság, a hírnév, a teljesítmény iránti megszállottság nem engedi az egyensúly fenntartását.
Frank Schätzing javíthatatlan moralista. Az első igazán nagy sikert arató könyvében, a Rajban sem volt ez másképp, de a nagy kedvencemnek, a Híradás egy ismeretlen univerzumból címűnek is az egyik fontos kérdése az emberi felelősség.
Amíg a jó írástechnika, az érdekes és szövevényes cselekmény, a jó megszerkesztettség már önmagában is olvasásra érdemessé teszi a könyvet, az igazi plusz, Frank Schätzing alapossága. Shätzing minden bizonnyal éveket töltött kutatással, mert mindennek nagyon alaposan utánanézett. Az ankangoktól kezdve a kőolaj és földgáz üzletágon keresztül a holotechnikáig. De nem is sorolom.
A Limitben az a jó, legalábbis szerintem, hogy a sok belepasszírozott anyag ellenére mégiscsak egy nagyszerűen megírt történet. Az már egy más kérdés, hogy elgondolkodva ezen a történeten, teszünk-e mi bármit is annak érdekében, hogy az emberi faj ne csupán kósza ötlet maradjon az univerzum történetében. Hogy sikerül-e valaha határt szabni önmagunknak és vágyainknak. Hogy megvalósítható-e bolygóméretben a konfuciuszi egyszerű élet .
Vasárnap reggel TED-et nézni jó. Amúgy is, ha bele lehetne szeretni weboldalba, nekem ez lenne a szerelmem, mert van abban valami felemelő, hogy pizsmagatyában hallgathatom a világ legtehetségesebb embereit. Amit a legjobban szeretek, hogy csak úgy random módszerrel választok ki előadásokat. Most vagy nekem van nagy szerencsém, vagy nem tudom, de az esetek döntő többségében olyasmire akadok, ami éppen foglalkoztat. És ez még akkor is így van, ha ezt nem is gondolom végig, amikor klikkelek.
Ma reggel Johanna Blakley rövid kis eszmefuttatásával kezdtem a szociális média (ezt így mondják vajon helyesen?) szerepe, és a nemi identitás háttérbe szorulása témában. A téma igazán a marketing, de gondoltam, nyolc és fél perc nem nagy áldozat, megnézem, mit lehet ebből kihozni. Nagyon érdekeset. Aztán véletlenül rábukkantam Seth Godin kicsit hosszabb előadására, és ...
Először is, Seth Godin egy fantasztikus pasi. Magával ragadó, kiváló szónok, marha kreatív ember és helyén van az esze. Egyszer már rátaláltam a blogjára Héder Sándor ajánlására, az is elvarázsolt, de pár hónapja megfeledkeztem róla. Most megint eszembe jutott.
A lényeg viszont az, amiről beszél.
Lucifer már kétposztnyi gondolatot szánt annak, miért nem lehet egy társadalmi, politikai akaratnak megfelelő marketinget összehozni. Ennél persze ő okosabban fogalmaz.
Seth Godin törzsekről beszél. Hogy az ötleteket hogyan lehet felhasználni, elterjeszteni, beépíteni a gazdaságba vagy a mindennapokba. Három modellről beszél. A kezdeti modell az un. gyár. Akkoriban az volt a meggyőződés, hogy ha elég hatékony gyárunk van, meg tudjuk valósítani az ötletet. Aztán jött a televízió. Ha elég pénzem van reklámra, elég adásidőt foglalok le, az ötlet megvalósítása sikeres lesz. A hipnotizálás korszaka. Manapság, mondja Godin, a harmadik korszakba jutottunk: a törzsek vezetésének korszakába. Amikor úgy lehetséges a változtatás, az ötletek megvalósítása, hogy embereket és ötleteket kapcsolunk össze, és a dolog élére állunk. (Mivel nem vagyok marketing szakember, sem szociológus, nem tudom megítélni, ez eredeti ötlet-e, mármint Godiné, de talán ez nem is fontos most.)
Az a gondoltom támad, amíg néztem a fickót, hogy talán itt vagyunk mi elcsúszva Magyarországon egy kicsit. Hogy az új eszközben még nagyon kevés a bizodalmunk. Még sokszor élnek a régi kommunikációs formák, még sokan hiszik, ha a televízióban, rádióban nagy hangerővel mondják, amit igaznak szeretnének, akkor az meg is történik. Ha Godinnak van igaza, itt az idő váltani, és másképpen csinálni a dolgokat. A szólásszabadságért egy közösségi portálon szervezett tüntetés már jó úton indult. Innen kellene továbblépni. Ez persze olyan kreatív és tenni akaró embereket kíván, akik képesek az új eszközökkel dolgozni. Godin szerint manapság az a legnagyobb hajtóerő, hogy tartozzon valami csoporthoz az ember. Hogy hiányolják, ha nincs ott. (Lucifernek igaza van, az általa említett videó nem tölti be ezt a szerepet. ) Talán valóban el kell még telnie Magyarországon egy kis időnek, amíg a régi beidegződések kikopnak a gyakorlatból. Talán mégsem ötven évnek, mint ahogy gondoltam.
Mindenesetre lelkesítő és hihetetlenül érdekes csoportok (törzsek) szerveződnek a világot átfogó közösségi hálón. A héten két csoportba is meghívtak. Mindkettő érdekel, de különösen a tegnapi meghívás, mely egy szellemi Sorel-házba szól. Ha még könyvtárszoba is lesz, istenemre oda is költözöm.
Iderakom Seth Godin előadását. Alul lehet feliratot választani, ha nem angolul szeretnénk. Egyetlen pici inkorrekt húzása van az előadónak, de egyébként nagyon magával ragadó.
Nem vagyok nagy rajongója Mondriannak. Sőt, ha egyáltalán bármi értelme lenne annak, hogy az embert egy festmény felbosszantson, ez a fickó pályázhatott volna rá. Most a kamaszkoromról beszélek.
Ma sétálni mentünk a tóhoz, végre sütött a nap, ó arcba vághatott a hazudós tél persze. Az autó üvegén keresztül tavaszálarcban integetett, még kilépve is megcsapott a földszag, de erőtlen volt még a hazugság. Tíz perc múlva már maga sem hitte, hogy sikerülhet. A föld felső két centije felengedett ugyan, de a tó jege még hidegen méregette a partot. Meleg volt, mégsem hitte senki, hogy nyújtózni érdemes lenne. A fű mozdulatlanul feküdt a parton, a víz mellett is csak egy ideges énekes röpködött. Többet gondolt az időről.
Sétálni jó, de nem vagyok még jól. Mint valami nagybeteg; nehezen jutott át a szövetekbe az oxigén. A tüdőm még mindig nem működik rendesen.
Gondolkodni akartam, mindenféle furcsa elemeket összerakni értelemmé. Aztán ahogy ott sétáltunk, ahogy sóhajtva és tehetetlenül raktam volna el a fényképezőgépem, megláttam a Mondriant a tavon.
Isten hát nem csak indákkal játszik, ha várja a tavaszt.
Nincs kép. Inkább így hal ki a család. Hogy már képet sem lehet találni.
Azt számoltam tegnap, hány gyerek maradt mostanra. Egyrészt apám bátyja, a legidősebb, aki idén lesz 75. Aztán megvan még az Erzsi, aki állandó mámorában már senkire sem hasonlít, de önmagára végképp nem. És a Magdi, akinek az unokái a mi iskolánkba jártak. A többiek meghaltak mind. A kilencből, aki megérte a három éves kort, három maradt. 33 százalék.
Kettejük közül a Margit volt az idősebb. Nagyon magas nő volt, úgy emlékszem legalábbis, és kontyot hordott. Azt hiszem, volt benne valami a nagyanyám hidegségéből. Én legalábbis nem emlékszem, hogy velünk gyerekekkel valaha is kedves lett volna. A férje is egy magas, csontos ember volt, olyan Máris szomszéd jelleggel. Nincs is rólunk sok személyes élményem, ők nem jártak hozzánk, csak egyre emlékszem, hogy eljött a Margit és meggyszószt csináltak anyámmal május elsején. A meggyszósz a negyedik emeleten a konyhaablakban hűlt.
A Bori az más volt. Ő volt apám kedvence. Ha apám valaha is sírt nő miatt, az a Bori volt. Vadóc kislány volt, de mégiscsak lány, a lányokat pedig még nagyapám se verte meg. Szóval nem lehetett neki csak úgy lekeverni egy-két pofont, mint a Palinak. Na nem mintha neki használt volna ugye. Bori jóval fiatalabb volt, mint apám. Talán tíz évvel is. Sokat járt hozzánk míg férjhez nem ment az első férjéhez. A srác egy idióta volt, veszélyes ember. Szült is neki mindjárt két gyereket a Bori a biztonság kedvéért, meg hát mindig is elég jól felmérte, milyen helyzetekből jöhet ki vesztesen. A fickó verte, megerőszakolta a gyerekek előtt, meg nagyjából bármi, amit el lehet képzelni ebben a műfajban. A Bori eleinte gyakran sírta vörösre a szemét a konyhánkban, én gyerekként komolyan azt hittem sokáig, hogy ilyen vörös a szeme, hogy így néz ki. Addig-addig, míg a család férfi tagjai többször is megfenyegették a férjét, hogy pépesre verik, énszerintem a Pali meg is verte, de nem használt. Bori meg, mint az áldozati bárány várta, hogy Isten intézkedik.
Aztán Isten intézkedett is, a fickót maga alá temette egy bányaomlás. A felesége meggyászolta, aztán megpróbálta összeszedni magát, csak az már akkor nem ment egyszerűen, mert nagy bárányságán sok-sok alkohollal könnyített, amiről nehezen tudott lemondani, hiába vált okafogyottá a vedelés.
Apám sokat veszekedett vele, a züllött férj helyett Bori züllött tovább, apám meg könyörgött, de hiába. Talán akkor már ő sírt, nem a testvére.
Évek múltak el, elvonókúra, mindenféle. Bori Pestre költözött, mert végre talált egy rendes embert. Persze. Sztorimagazin. Nagyon fura fickó volt. Beteg na. Aztán sietve kiköltöztek Németországba. Mindkettőnek volt mi elől menekülni, úgy tűnik. A fickó pár év múlva aztán egy börtöncellában akasztotta fel magát. Csak hogy kerek legyen a love story, kiskorúak megrontása miatt. Akkor mi már semmit sem tudtunk a Boriról, apám kereste egy darabig, de hiába. A lánya írta, hogy hét éve infarktusban halt meg. A szív nagy intéző, hiába.
Tényleg szép nő volt. Széles arccsonttal, nagy, igéző szemekkel. Nagyon szerettem, mert olyan szépen és búsan mosolygott. Emlékszem, ő kísért nyelvvizsgázni a Rigó utcába. Tiszta ideg volt, annyira izgult.
Nagy kár, hogy sosem volt alkalmam igazán megismerni. Megérdemelte volna.
Tegnap két nagynéném is meghalt. Apám két húga. Igazából persze nem tegnap haltak meg. A kedvesebbik hét éve Németországban, a szívemnek kevésbé kedves két éve itt Magyarországon. Nekem most hozta a hírt a közösségi háló, az életben maradottakat pedig anyám hívta fel telefonon, mert ők sem tudták. Hát lassan egészen kihal a család. Ezt írta az unokatestvérem tört magyarsággal.
Ma valaki, aki alig ismer, azt írta, tetszene nekem a tavasz a pakisztáni hegyekben.
Ki ismer kit? A világba kitéve magunkat az ismeretlen közlékenyebb, mint a rokon?
Különben meggyászoltam mindkettőt. A szívemnek kedvesebbiket sírva. Majd keresek egy képet...
Múltkor belefutottam valahol egy Oscar-díj jelöltes filmlistába. Végignéztem pár előzetest, és kedvet kaptam ahhoz, hogy - ha már itthon esz a fene - megnézzek néhányat. Mindjárt elsőnek egy viccesnek tűnő darabot, aminek az a címe angolul, hogy The Kids Are All Right. (Nem tudom, magyarul van-e már címe.)
Az előzetes alapján valami fergeteges vígjátékot vártam szívszorongatóan megható jelenetekkel. Ehhez képest ... A történet röviden annyi, egy húsz éves házasság zavarosodni látszó állóvízét kavarja fel egy harmadik, a két kamasz gyerek kicsit lázadozik, a szülők egyszerre küzdenek megkopni látszó érzelmeikkel, a gyerekekkel és öregedő önmagukkal. Kicsit vérszegény. A nagy dobás a dologban az lett volna, hogy ez egy leszbikus házaspár, a harmadik pedig nem más, mint a spermadonor.
Sokáig nem is tudtam kitalálni, mi a bajom ezzel a filmmel, aztán úgy a huszadik perc táján azért rájöttem, hogy annyira klisékből építkezik, hogy borzalom. Fogalmam sincs, a rendezőnő miért gondolta, hogy egy heteroszexuális házasság szerepeit kell kiosztania a szereplőknek, csak leszbikussá lefordítva. Persze tudom, lehetne az az egészből a tanulság, hogy hát "náluk" sincs ez másképp, lám, lám. Fene tudja, nekem ez kevéske. Vannak benne persze poénok, amik pont ebből táplálkoznak, hogy az ember ráismerhet a férje reakcióira Anette Beningben, de és? Mi ebben a nagy szám? Azon kellene csodálkoznom, hogy ezt egy nő is tudja hozni? Ugyan már! Egyszerűen nem szeretem, ha valami ilyen didaktikusra van lefordítva nekem. Még akkor sem, ha minden bizonnyal vannak olyan leszbikus párkapcsolatok, ahol ilyen "te vagy a férfi, én a nő" kiosztással élnek. Csakhogy ahogyan a heteroszexuális házasságokban sem feltétlenül az a helyzet, hogy a "férfi feladatokat" a férfiak, a "női feladatokat" meg a nők végzik, hát ne kelljen már ilyen laposan egyszerű gondolatmenetet 106 percig követnem.
Egyébként az is zavart, hogy mintha Lisa Cholodenko nem egészen tudott volna megbarátkozni a gondolattal, hogy ő "csak" egy vígjátékot rendez, ezért hol túl drámaik a fordulatok (de drámához nem eléggé), hol egy didaktikus hogyanoldjukmegházasságigondjainkatéslegyünkboldogokörökké oktatófilmre emlékeztető lélektisztító bölcsességcsomagot kapunk. A forgatókönyvvel lehet a baj, mi másra tudok gondolni.
A színészek ehhez képest tisztességesen teljesítenek. Leginkább Julianne Moore. Annette Bening sem rossz, bár ezért legjobb női alakításra jelölni enyhén szólva is túlzás. A bohém spermadonor-apaként hozza a karakter formáját Mark Ruffalo, jóképű is, kedves is, el is játssza, amíg van mit. A film végére sajnos a forgatókönyv számára érdektelenné válik a figura, pedig ...
Nem is tudom, mit mondjak, kinek tudom ajánlani a filmet. Mondjuk pár kertépítőnek, mert van benne egy készülő kert. Vagy annak, aki szereti a vörösbort, mert Annette Bening elég sokat megiszik belőle. Esetleg azoknak, akik buknak a BMW motorokra vagy a rózsaszín vibrátorokra. Azért elaludni nem kell rajta, van benne poén is szép számmal, meg néhány műszex-jelenet. Egyszer végig lehet nézni, ha éppen olyanunk van, de mozijegynyit nem ér az egész.
(jovike fotója) Tulajdonképpen biztosan lenne értelme beszámolókat írni. Amit most írtam, annak viszont a világon semmi értelme. Ez van. Nem volt választásom.
Meg kellett volna mondanom, mi volt az egyes és ötös érdemjegyet szerzett diákok aránya. Például. Ehhez kaptam négy tanártól valamit. A tízből. A főnökömtől annyit, mennyien buktak.
A többi pontban hasonlóan.
Megmondom, mit csináltam, azt is, miért. Rizsáztam egy oldalt. Már ami ezeket a kérdéseket illeti, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Nem vagyok rá büszke egyáltalán. Még az egyetemen volt egy vicces amerikai tanárunk, kedveltem. (Pár évvel később kitették a tanszékről, mert akkor már állítólag be sem járt órákra.) Már nem emlékszem, mi volt a kurzus címe, de volt egy feladat, amikor rizsázni kellett. Bullshitting - mondja az amerikai. Volt belőle dolgozat. Ötöst kaptam a kecsua világkép és a kecsua építkezési szokások összefüggése témában. A készség megmaradt.
Nem mondom, hogy nem bánom ezt az egészet. Sajnos viszont tök mindegy, mert ahogy ti nem, más se olvassa majd el soha. Se Bridge, se a fenntartó. Odacseszik mellékletben az értekezlet anyagaihoz, aztán valami polcon köt ki, ahonnan öt év múlva a kukába hajítják. Azért nagyon kíváncsi lennék, ha ezeket valaki egyszer elolvasná, menne-e előrébb a hazai közoktatás helyzete.
Ja, és fáj a fejem. A gyomrom helyén meg egy lyuk van. És most már nagyon szeretnék rágyújtani. Ha kapnék levegőt.
Nincsenek jó híreim. Illetve attól függ. Mindenesetre saját tapasztalatból mondom, a kémia egy kísérleti tudomány.
Az eddig alkalmazott vegyületkombináció nem sokat használt, az mondjuk igaz, hogy az elefánt súlya csökkent, de még mindig a mellkasomon ül, és ez kezd idegesíteni. A görcsös köhögés mellé társult valami üvegbúra-szerű fejfájás, meg nátha. Na mit tudunk meg ebből? Igen. Két dolgot. Egy: az antibiotikumot nem sikerült eltalálni. Kettő: vírus ellen szart sem ér az antibiotikum.
Következtetés: menjen a beteg Izabella Castorpként röntgenre. Mondjuk, fogalmam nincs, a röntgen éppenséggel megmutatja-e, pláne ez az 1952-ből itt maradt modell, milyen is a bacilus, de sebaj. Különben Csernus doktor (sic!) szerint nincs tüdőgyulladásom. Én meg örültem marhára, hogy nem kellett vele elbeszélgetnem. Nem tudhatjuk ...
A drága háziorvos aztán Mekka felé fordulva újabb vegyületet álmodott meg egy újabb hétre. Ez alkalommal klatromicint. Veszélyes a kis dög, ebből már csak egyet kell naponta. Jóvanna, retard, azért. Én meg leszek a másik retard.
Komolyan mondom, szerintem ott csesztem el ezt igazán, hogy nem erőltettem a pálinkát tovább. Az ember igenis hallgasson a kémikusokra. Meg Rejtőre. Legyen nagystílű az a belenyugvás. (Idéztem.)
Szóval itt rohadok. Persze odakint marha hideg van, az iskola nem hiányzik súlyosan, szóval ez van. Olvasni nem tudok, ma egy filmből megnéztem 20 percet. Bori is itthon dekkol, állítólag fáj a hasa. Enterovírus, mondta az ő doktora. Közben mosolygott. Ja, gasztroenteritis iskolaundoritis. Eszti nem lát a takonytól, ma még ment, mert kémia dolgozat volt (én lányom), Zé úr dögledezik, egyedül Dani van talpon a vidéken. Ő meg depis. Megviseli a 16 éve.
Szeretnék meggyógyulni mielőtt beállít az a nyálas (Sova bocsánat!!!) Blazej doktor.
Nem, tényleg nem szeretem a telet. Hideg, szürke. A februárnak csak egyetlen napját kedvelem, ezt a mait. Egy gyerek születésének a napját.
Emlékszem, egyedül feküdtem a szülőágyon, merthogy ez a fiúgyerek már akkor is olyan volt, hogy ment a maga feje után. Na ezt most ugyebár akár szó szerint is... Szóval január utolsó napján elindult kifelé, de meggondolta magát. Aztán mindehhez volt egy béna szülésznő is, aki mást sem tudott kérdezni, csak hogy elfolyt-e a magzatvíz. Nyilván nem hallotta még a burokban született kifejezést. Pedig milyen szép ez magyarul. És mennyivel többet mond, mint az angol born with a silver spoon in his/her mouth.
Így esett, hogy apás szülés helyett majdnem csináld magad tanfolyam lett. A doktor után még utána dobtak egy pár gumikesztyűt, aztán ennyi. Ott pislogott egy kerek fejű duci újszülött, aki azonnal enni akart.
A sok változás ellenére ilyen is maradt. Egy jó étvágyú, önfejű, alapvetően vidám kölyök. Most már hmm lassan férfi. Tizenhat év alatt elég sok dolog volt már vele. Kórházaztunk eleget, vittük a sebészetre számtalan csonttöréseinek gipszeléseire, fizettük a telefonszámlát, amikor betelefonált valami tuti jó műsorba, vitatkoztunk Istenről, hozta haza rendőr, volt ő az iskolában a "Kis Lovag", volt akkora, mint a kerti csap, jött haza az első barátnővel, feküdt Amerikában a kertben, és követelte, hogy azonnal hazarepülhessen.
