Két interjút is olvastam rövid egymásutánban, ráadásul két általam kedvelt emberrel. Kukorellyt nagyon csípem, Bartis, na jó, aki ismer kicsit, tudja, olyan nekem, mint másnak a sósmogyoró, hogy nem tudom abbahagyni.
Az írásról beszél mindkét író, miről beszéljenek, mondjuk tényleg. Kicsit a naplóírásról, arról, kiadható-e, egy író naplója, pláne, ha nem kiadásra íródik, de leginkább mégis az írásról úgy általában, meg az ehhez kapcsolódó szerepekről. Én legalábbis ezt olvastam ki az interjúkból.
Az író szerepe valóban sokat változott az elmúlt fél évszázadban, ezzel, gondolom, sokan egyetértenek. Hogy a faluba kilátogató írástudó ember iránti respekt és az írókat övező, a tanult ember tisztelete után az elmúlt évtizedekben tényleg volt egy jelentős váltás, amikor is az írók egy része az utca emberéből 'lett'. Nem lett különben, hanem nyilván volt is, csak a kép, az 'image' (már ilyenje is lett az írónak), az, hogy nem valami elefántcsont-toronyban írogató fószer avagy úrinő, hanem 'egy közülünk'.
Ha jól emlékszem, Nádas mondta valahol, én már csak idézve olvastam, hogy másképpen ír az ember képernyőre, mint papírra. És az emberek írnak, sokan és sokat írnak, mióta képernyőre is tehetik.
Ebben az írói, nem irodalmit mondok inkább, fordulatban elég nagy szerep jutott az internetnek tényleg, mert egyszerűen előbukkant, olvashatóvá vált rengetek szöveg, ami ötven éve elképzelhetetlen lett volna. A szövegek, naplók, versek, miegymások természetesen nem mind bírnak magas olvashatósági értékkel, de a jelenség más megvilágításba helyezte az írást, mint tevékenységet. Az írás az önkifejezés fontos eszközévé válhatott bárki számára.
De nem csak az internet okozta a változást. Már a múlt század második felében, talán már előbb is, léteztek un. creative writing kurzusok Amerikában és gyanítom, Nyugat-Európában is. Ezek ontották/ontják magukból a szövegeket, ami megint magától értetődően azzal jár, hogy bizony van köztük érdemes, kiadható írásmű, amire például az Egyesült Államokban már rengeteg kiadó rá is harapott.
Az írás megtanulható, hirdetik ezek a kurzusok, és részben igazuk is van. Azért csak részben, mert a technika igen, a tartalom meg nem feltétlenül. De abban azért nagy szerepük volt és van, hogy az így létrejött művek kiadása elég szép (=jó nagy bevételt generáló) olvasói forgalmat teremt. Ez pedig akkor is jó, ha tudjuk, itt nagyrészt nem nagyregényekről beszélünk, ez a jelenség ugyanis nagyban kedvez egyfajta új irodalmi 'cult' megteremtődésének. Akár a celebközeli írói szerepnek is, de legalábbis egyfajta rajongótábor kialakulásának biztosan. A kultusztárgyként imádható könyvre/könyvsorozatra ugyanis nagy igény van.
Hogy a kreatív írást tanító programok egy-egy konkrét esetben mennyire hatékonyak, mennyire élvezhetőek, az szerintem nagyban a tanárokon múlik. Amerikában nagy hagyománya van annak, hogy az írók, prózaírók és még bizony 'gyakorló' költők szinte mindegyike tanít egyetemeken. Junot Diaz például tavaly egy új regényen dolgozott, úgyhogy kért egy évre (!) alkotói szabadságot az MIT-től. Megmosolyogtató, ha magyar viszonyokra gondolok.
Magyarországon egyelőre ez a fajta írástanítás még nem honosodott meg, bár létezik, helyette viszont ott a blogvilág, ami hasonló szerepet tud betölteni: megjelenést biztosít, visszajelzést ad, és akár még a kiadók figyelmét is felkeltheti.
Én abban Kukorellyvel nagyon is egyetértek, hogy jó, ha naplót ír az ember. Sőt, szerintem az is jó, ha bármit ír. Szerintem ma Magyarországon jóval többen írnak naplót-blogot-verset-bármit, mint az internetkor előtt. Írni márpedig jó és hasznos, személyiségfejleszt és szórakoztat. Csak persze nem kell mindent elolvasni.
