...

...péntekre - rózsát (?)

Égi és földi vizekről

Reggelre megállt a víz. Az apát és a kapitány aggódva nézett az égre. Imádkozott mindkettő, akihez tudott. Aztán estig számolgathatták a lelkiismeretüket, és beszélhették az istenükkel, mit, mikor vétettek. Addigra takarodott csak el a vihar.

Riviérákról

Megyek, megnézem a vizet az északi oldalról. És kialszom magam. Talán még olvasni és írni is lesz időm.

És bár nekem azért, na jó, ... szóval megnézném a francia változatot is igaz, ha arra járnék, de arra most nincs időm.

Mondrian a tavon

Nem vagyok nagy rajongója Mondriannak. Sőt, ha egyáltalán bármi értelme lenne annak, hogy az embert egy festmény felbosszantson, ez a fickó pályázhatott volna rá. Most a kamaszkoromról beszélek.

Ma sétálni mentünk a tóhoz, végre sütött a nap, ó arcba vághatott a hazudós tél persze. Az autó üvegén keresztül tavaszálarcban integetett, még kilépve is megcsapott a földszag, de erőtlen volt még a hazugság. Tíz perc múlva már maga sem hitte, hogy sikerülhet. A föld felső két centije felengedett ugyan, de a tó jege még hidegen méregette a partot. Meleg volt, mégsem hitte senki, hogy nyújtózni érdemes lenne. A fű mozdulatlanul feküdt a parton, a víz mellett is csak egy ideges énekes röpködött. Többet gondolt az időről.

Sétálni jó, de nem vagyok még jól. Mint valami nagybeteg; nehezen jutott át a szövetekbe az oxigén. A tüdőm még mindig nem működik rendesen.

Gondolkodni akartam, mindenféle furcsa elemeket összerakni értelemmé. Aztán ahogy ott sétáltunk, ahogy sóhajtva és tehetetlenül raktam volna el a fényképezőgépem, megláttam a Mondriant a tavon.

Isten hát nem csak indákkal játszik, ha várja a tavaszt.