A fényképészet a 21. században valami olyasmi, mint ami a festészet lehetett a 20. században. A vizuális önkifejezés általánosan elfogadott eszköze, melyben ez alkalommal az ecset és a vászon funkcióját egy digitális fényképezőgép, illetve egy PC-n/laptopon stb. keresztül a világháló tölti be.
Ami a huszadik század elejének és közepének Párizs, az a mai kor emberének egy fapados repülőjegy. Az inspiráció záloga.
Az elmúlt években a fotózás iránti általános érdeklődés miatt egy-egy nagy fotós kiállítása majdnem annyi látogatót vonz, mint egy-egy nagy festőé. (Internetes közegben pedig a fotók régen rávertek a festményekre. Persze, tudom, a közeg eleve predesztinál.)
A Szépművészeti Múzeum idén az előző században Franciaországban alkotó, de amúgy hódmezővásárhelyi születésű, Lucien Hervé 100 fotójából álló kiállítással lepte meg a fotóművészet szerelmeseit. A jól megválogatott fényképekből átfogó képet kaphatunk Hervé munkásságáról, aki hírnevet minden bizonnyal Le Corbusiére épületeinek fényképezésével szerzett magának. A fotóst egyébként nem csupán munkakapcsolat, hanem szoros baráti szálak is fűzték az építészhez.
Lucien Hervét leggyakrabban minimalista fotóművésznek szokták tartani, -én még egy kubista jelzőt is megkockáztatnék, ha lehet ilyet mondani fotósra - és valóban, ha nem láttam volna néhányat a korai képekből és a portrékból, nem biztos, hogy elmentem volna a kiállításra. A fekete-fehér, szigorú ritmusban megkomponált (vagy kivágott) kompozíciók láttán sok dologra nem is tudtam gondolni, legfeljebb arra, Hervé a fényképészet Mondrianja lehet.
Eltekintve a ténytől, hogy nem vagyok a kubizmus nagy rajongója, nekem Hervé épületfotói valahogyan túl keveset árultak el az emberről, aki a Rolleiflex kamera mögött állt. Ez természetesen az én magánvéleményem, de én egy fotóban, mutasson akár csak egy ablakot is, az alkotó embert kézjegyét keresem. Ebből a szempontból számomra Lucien Hervé azon képei, ahol az épített környezet szigorú geometriáját egy vagy több ember sikerrel töri meg, sokkal beszédesebbek voltak, sokkal több befogadói izgalmat jelentettek.
Talán Hervé személyiségéből adódott ez a szigorú rend, a formák, a fények és árnyékok fegyelmezettsége iránt érzett szeretet. Nehéz megmondani, mi vonzotta ennyire a kiszámíthatóság felé. Bár nagy rajongója volt Henri Matisse-nek, azt a könnyedséget tartotta benne nagyra, amivel ő talán nem rendelkezett. Hervé, azt hiszem, nem volt könnyed ember, inkább a tehetségét nagy szigorral karbantartó művész.
Ezt a talán sokszor szigorú világot ellensúlyozandó, a kiállítás szervezői jó érzékkel teremtettek lehetőséget arra, hogy a képek után a látogatók két dokumentumfilmet is megnézhessenek az alkotóról. Engem (TSB ajánlása miatt) Madame Hervé csigázott fel, aki mintegy háromnegyed óráig beszélt a férjéről. Judit Hervé egy rendkívüli nő, aki továbbra is igazolni látszik az elméletet, miszerint egy nagyszerű férfi mögött mindig ott egy nagyszerű nő.
Madame Hervé csak ül és mesél. Ez a film. Mesél Nagyszombatról, ahol felnőtt, mesél arról, hogyan ismerkedett meg a férjével Párizsban, és arról, Hervé (sic!) hogyan teljesedett ki művészként. Mindezt olyan választékos magyar nyelven teszi, olyan finom humorral, hogy az ember csak ámul, hogy ez a közel hatvan éve Franciaországban élő asszony milyen csodálatosan megőrizte anyanyelvét.
Nem mondom, hogy Hervé képei nem érintettek meg, de ami igazán sokat jelentett a kiállításban, az nem a művész, hanem inkább az ember, akit hol a felesége szemén keresztül, hol a betonerdőkről készül hideg fotókat a szememben háttérbe szorító emberábrázolásain keresztül láttam.
Judit Hervé azt mondta, Hervé nem volt született művész, de született tehetség volt. Én meg elhiszem, ha ő mondja.
