Honfoglaló

Mindig utáltam a stratégiai játékokat. Még sakkozni sem tudok tisztességgel. Azt hiszem, az a bajom, nem tudok beáldozni dolgokat ahhoz, hogy később biztosan nyerjek. Leegyszerűsítem: mindig azt a nyomorult parasztot sajnálom.

Magyarázzuk az egészet szűklátókörűséggel, romantikus naivitással (kérem, mégis mi a fenéért hívnak engem Biedermannak!?), ostobasággal, mittudomén mivel még. Amivel csak tetszik. Nekem aztán édes mindegy.

Ezért nem játszom Honfoglalót sem, meg Catan telepeseit sem, meg ... több nem is jut eszembe. Különben nem ezért bosszantott, hogy van kollégám, akinél a diákok feszt honfoglalóznak tanórán, míg a tisztelt kolléga vakarja a (tökét) fejét. Eddig ugyanis azt gondoltam, ez a kollégám kibújik a tanítás alól, nem dolgozik, és szarik arra, a diákok mit tanulnak meg a tananyagból ésatöbbi. Értjük. Ma meg simán rájöttem, hogy méltatlanul alábecsült kollégám csak az életre készít fel. Nem is akárhogyan.

Bár nem ismerem a Honfoglaló nevű stratégiai játékot, szégyellem is, annyit azért tudok róla, hogy kérdések vannak, aztán ha jól felel az ember, akkor megszerezhet megyéket. Vagy ott már vármegyék vannak? Gondolom, mint minden stratégiai játékban, néha fel kell adni ezt, azt, ki kell várni, hagyni kell, hadd hulljon a férgese, aztán az nyer, aki megszerzett magának mindent. Hurrá.

Most teljesen igazságtalan leszek. Ha jó sokat tudok, és átgázolok mindenkin, sikerem lesz. És ünnepelhetem magam. Ez tök jó.

Ma, ahogy nyeltem vissza a tehetetlen düh könnyeit az autóban, rájöttem, hogy, bár nem regisztráltam, sőt a barátaim se nagyon, benne vagyunk mi ebben a Nemzeti Honfoglaló partiban. Ma búcsúztattuk a kolléganőnket, akit a főnök 55 évesen kirúgott. Kirúghatott volna mást is, olyat, aki nem végzi tisztességgel vagy hozzáértéssel a munkáját, de nem tette. Egy vármegye az övé. Ennek következtében felmondott az egyetlen épeszű, hozzáértő operátorunk. Két vármegye az övé. VM férjét, aki a helyi közlekedési vállalatnál dolgozott, ma már nem engedték be a munkahelyére, mert a város elfoglalta a céget. Na azért ez már valami! Ez legalább két vármegye. VM férje persze nem egy nagy stratéga, tisztességét nem volt hajlandó beáldozni, tehát marad az egy pedagógus fizetés. No meg a fejtörés, hol is kaphat a környéken egy közlekedésmérnök állást. Mondjuk sok helyen nem. Akkor végeredményben ez még pár ember esetében jár némi otthonfoglalással is. Az hány vármegye?

Amerre nézek, állás nélküli emberek. Barátok, szomszédok. Ők lennének a gyalogok? Az elkerülhetetlen veszteség? A szükséges áldozat? Észre kellett volna venniük, hogy ... De mit?

Demagóg leszek. Elérkezett a kiskirályok és a hűbéresek kora. Aki nem játszik, áldozat lesz. Aki kiáll önmagáért, a tisztességéért, elsöprik. A döntések megmagyarázatlanok és megmagyarázhatatlanok. Nincsenek szakmai érvek, csak lózungok vannak. Minden szinten.

Tegnap (ma?) a főnököm kedvesen megemlítette TSB-nek és VM-nek, hogy tíz évente váltani kell a munkában és a párkapcsolatban is. De legalábbis az egyikben.

Lehet, hogy regisztrálnom kellene a Honfoglalóra és megnézni, van-e Bridge nevű játékos, mert le merném fogadni, hogy valahol benne van az első százban. Csak az a baj, hogy én ilyet nem játszom.

Modern eszközök a pszichés zavarok kezelésében

A címről csak annyit, ha már lehetek én olyan, akire hivatkoznak egy Modern eszközök a pedagógiában (sic!) csoportban, gondoltam egye fene, örvendezzenek a kémikusok mellett a pszichiáterek is. A Google meg menjen a fenébe. (Naponta furdal a lelkiismeretem, hogy hány bátor otthoni kísérletező talál az antibiotikumos posztra.)

Tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy ha engem Isten valami pedagógiai eszköznek szánt, akkor valamit nagyon elnézett, mert nem tudnám belőni a felhasználási területem, esetleg kizárólag a pszichés zavarok sikertelen kezelésében. El van ez cseszve akárhogy is nézem.

Különben persze jó tanítani, az embernek évente kétszer van valami sikerélménynek aposztrofált helyzete, amiből esetleg pozitív önérzeti mutatókkal sikerül kijönnie. Az év többi részében meg ... hát abban nem.

Mert elég gyakran az van, hogy esetleg akkor érdekelné a diákokat, amit mondok, ha az valami VV vezetéknevű emberekről szólna, ha tényleg meg tudnám oldani a gyakorlatban is ezt a Facebook dolgot, ha tudnék percenként témát váltani, ha nem lennék reménytelen pókerjátékos, vagy ha végzett pszichiáter lennék, aki megbirkózik a csoportterápiával napi 6 órában.

Ez nekem nem megy. Én nagyon szeretek tanítani, nagyon szeretek a teremben érdekes és hasznos dolgokat elmondani, de be kell látnom, hogy nem akarják.

Ma a zsinórban hetedik megtartott órámon odáig jutottam, hogy csak ültem és hallgattam ezeket az óriásira nőtt csecsemőket, és ijedten tapasztaltam magamon, hogy bár még mindig tudom őket szeretni, egyre inkább amolyan Mechanikus Narancs érzésem támadt. Hogy már nem is értem, mi történik a fejükben. Aztán elmentem megenni a közösen rendelt tanári pizzánkat, ami azonban mind sajtos volt, úgyhogy hét megtartott óra után diszkréten elbőgtem magam, és lementem rágyújtani az udvarra.

Lehet, hogy tényleg nem kellene nekem már tanítani, csak ülni valami kis napfényes erkélyen egy olyan csinos kis muszájdzsekiben. (Ez egy nagyon kedvenc szó, mióta Mesi megtanította nekem. Legalábbis azt hiszem, hogy ő.)

Közben meg érzem én, hogy azért nincs ez rendben így. Hogy ki kellene valamit találnom, amitől úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok. Mert tényleg kéne valami másik végzettség, hogy akár a saját, akár a diákok pszichés zavaraival meg tudjak küzdeni. Lehetnék mondjuk mentálhigiene-angol szakos pedagógus. Vagy amire tegnap a fogadó órán nagy szükségem lett volna, lehetnék családterápiás szakember. Ha egyiket se tudom elvégezni, elhagyom a pályát, mert amivel még konkrétan érdeklődést kelthetnék, ahhoz már túl öreg vagyok.

Szorgalmi

Olyan volt az Istennek a többi bolygó (a Földön kívül), mint nekem a szorgalmi. Hogy már nem is lett volna muszáj. - Bori

Snétberger Ferenc natúrban

Ilyen Budepestre jövős-menős túrát ritkán csinálok, mert jobban szeretek, ha már egyszer így alakul, akkor fent is maradni kicsit, és találkozni régen látott barátokkal is, de azt kell mondjam, van olyan program, amiért megéri. Egy zenés beszélgetés Snétberger Ferenccel mindenképpen ilyen.

A kirándulásért óriási köszönet A-nak, a kis gyémánttársnak és T-nek, aki a jegyeket szerezte. Ha nagy leszek, tényleg meghálálom nekik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényén Snétberger Ferenccel Mélykúti Ilona beszélgetett a zenész mindennapjairól, a terveiről, a zenéről és a Felsőörsön májusban megnyíló zenei szakkollégiumról. Kicsit óvatosan mondom, én talán máshogyan kérdeztem volna minderről, de hát mit tudhatom én, nem vagyok végzett kérdező. Amikor nem beszélgettek, akkor volt a zene.

Tehetséges embert hallgatni jó, lehetne most a végkövetkeztetés különben, akkor is jó, ha zenél, akkor is, ha beszél, akkor is, ha olvas. Snétbergernek ha zenél, az az igaz szerelem, ha beszél, akkor zavarban van. Azt mondta, azt mindjárt meghallja, ha valaki tehetséges, ha valakiben ott van a zene, úgy natúrban. Ezt éreztem én is, hogy ő tényleg olyan ember, aki tehetséggel született. De benne a tehetség mellett megvolt a kellő alázat is a zene iránt, vagyis gyakorolt, és gyakorol a mai napig. A család hét gyermeke közül, nem véletlenül, egyedül ő lett profi zenész, hiszen saját bevallása szerint nem ő volt a testvérek között a legtehetségesebb.

Azt hiszem, egy rakás ismeretlen emberrel különösen nem szeret beszélgetni szóban, merthogy tényleg nem az a tipikus talk-show alany. Ha tehetné, gondolom, inkább csak gitározna.

Igaz, ezt manapság nem lehet megtenni, ezért néha kénytelen megszólalni is. Amiről legszívesebben beszélt tegnap este a zenélésen kívül, az a főzés (már el is tudtam képzelni, amint felül a biciklire Berlinben és elmegy bevásárolni, hogy aztán főzzön egy jót), no meg természetesen a legújabb szerelem, a tehetséges zenészgyerekeknek megálmodott szakkollégium, amolyan nyári zenetábor, Felsőörsön. Snétberger egy egész zenei módszertant írt, saját gyerekkori tapasztalataira építve, hogy megtanítsa a gyerekeket ... nem zenélni... hogyan is mondjam, új utat találni.

Ez az utóbbi vállalkozás, hat hét együtt, többnyire nehéz körülmények közül érkező cigány gyerekekkel, nem lesz egy könnyű dolog. Nagyon drukkolok, hogy sikerüljön megvalósítani mindazt, amit megálmodtak. Ha tudnám, kinek kell ahhoz e-mailt írni, hogy oda eljussak egy napra, biztosan írnék.

Mégis, mégis, be kell látnom, Snétberger Ferenc jobban gitározik, mint beszél. Legalábbis közönség előtt. Ahogy leül és ráhajol a gitárjára, tényleg, mint egy gyengéd szerető. Aztán a többire az ember már alig emlékszik, csak annyi rémlik, hogy kilépünk a teremből, valami olyan világba, amiben csak a szépség lakik. Nagyjából félidőben játszott egy improvizációt egy Bach témára. Nem tudom eldönteni utólag sem, Bachot játszott Snétberger stílusban vagy Schnétbergert Bach stílusban. Ezt most nem tudom elmagyarázni. Gyönyörű volt. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem Bach zenéjét. Talán ennek a tehetséges gitárosnak van igaza, Bach csupa improvizáció.

Ezt a Bach dolgot majd elolvasom Gombóc Artúrnénál is, ő biztosan jobban érti, hogy is van ez. Merthogy az este nagyszerű hozadéka volt az is, hogy annyi hónap blogismeretsége után a koncertet együtt hallgathattam vele. Az ajándékba kapott isteni csokiról meg már nem is beszélve.

Legszívesebben betennék ide valami Bachot Snétbergertől, de a neten nincs semmi. Még a végén ki kell nyomozni, hol lesz ez az ominózus koncertje nyáron. Helyette pár kép itt. Elég sötétek, de vakuzni semmiképpen sem szerettem volna.

Osszuk be az időmet

Hol hétfő reggel, hol már vasárnap este szembesülök azzal a problémával, hogy én egy tehetségtelen időbeosztó vagyok. Természetesen tudom, hogy az idő relatív, megélése az adott tevékenység szubjektív ítéletéből adódik, és gyakran mondják, repül az idő, amikor jól érezzük magunkat. Mégis, mégis, hogyan lehetséges, hogy az idő akkor is repülni látszik, amikor olyasmivel töltjük, amit nem annyira kedvelünk.

Nem tudom a megoldást, így másoktól várom, kérem szépen, tessék az én időmet megpróbálni hatékonyabban beosztani.

Adott ugyebár kétszer 24 óra a hetek végén. Ezt kellene beosztani.

És itt a lista:

Kötelező elemek:

alvás: 2X6 óra

főzés, mosogatás: 2X3 óra

takarítás: 3 óra

rendrakás: 2 óra

mosás, vasalás, teregetés: 6 óra

gyerekek: 2X3 óra (Ez fejenként naponta ugyebár egy órácska, ez azért a minimum, amibe egy Gazdálkodj okosan már nem fér bele.)

bevásárlás: 2X1 óra

sport 2X1 óra

séta, kirándulás, családi együttlét: 2X2 óra

készülés a következő heti órákra, dolgozatjavítás: 4 óra.

Marad összesen 1 óra a hétvégén, amikor szabadon választható tevékenységbe foghatok, azaz felhasználhatom a következő tevékenységekre:

olvasás,

délutáni szunya,

elmélkedés a világ dolgain,

varrás,

baráti és rokoni kapcsolatok ápolása (e-mail, skype, Facebook, közös vacsi, diszkrét berúgás stb.)

szex,

információgyűjtés a neten,

távolbanézés,

szakmai épülés stb.

A sor végtelen, az idő véges, ha valahol elcsúszom az időbeosztással, a hétvégének annyi.

Nem tudom a megoldást, de szívesen várom az ötleteket, hogyan lehet úgy megbuherálni az időt, hogy adott esetben legalább szombaton sikerüljön hat óránál többet aludnom, fél óránál többet olvasnom, esetleg fél év után befejeznem Bori ágytakaróját.

...

Napok óta dilemmázom azon, a felajánlott lehetőséget hogy is használjam ki, mit írjak én ide? Mit írjak a TeBlogodba? Arra gondoltam, hogy talán egy nyílt levélnek örülnél a leginkább :))) Tehát ez egy levél lesz.

Kedves Zé!

Valamiért az élet úgy hozza, hogy bizonyos emberek összefutnak a világhálón, és elkezdenek beszélgetni a billentyűkön keresztül. 

Előfordul néha, és az hamar kiderül, ha nem egyirányból érkeztek, és nem egyirányba mennek. Olyankor lágy eső.... 

Előfordul az is, hogy valami "közös és megmondhatatlan Ősvalami" miatt találnak fantáziát a másikban, és beszélgetnek tovább. Velünk ez akkor történt amikor ZinczyKa Szerint A Világ - voltál... Olvastalak, írtam néha pár beszólást, válaszoltál - beszélgettünk. Sok mindenről, sokféleségekről. Jó volt.

Aztán lettél Zéblog. Azt nagyon szerettem, a szép fejlécfotóddal a Balatonról, amit valahonnan Fonyódról - Bélatelepről lőttél. A sok szép fényképeddel, jó írásokkal, okos gondolatokkal és sok minden - jó téma megosztásával. És az utolsó lámpás fotóddal a címben....

És egyszercsak lettél B.Izabella, szerves folytatásaként az előző Zéblognak, csak egy másik világban. A világok között lépdelve is megmaradt a STÍLUS, amit nagyon szeretek benned - Tőled. Talán ezért tippeltem sikeresen a fotókra :)))))))) Azt gondolom képíróként - képolvasó is vagyok.....

Te jó blogger és jó blogtárs vagy. Maradj is meg annak, itt - nekem - nekünk.

s@so

Fátyol

Férjhez menni készül a világ Istenhez. Gondolom, Húsvétkor.

Csak az a kár, hogy azt a szép fátylat, amit Isten a menyasszonynak ajándékozott, nem lehet lefényképezni. Azt, ahogyan az ágak végén a megszámlálhatatlan levél és virág sárga, zöld, fehér és rózsaszín gyöngyben ül, és türelmetlenül várja a nászindulót. Néhányan elsietik a lépést, de ettől még nem lehet fotózni. Majd csak az esküvőt.

Meghekkeljük a közoktatást

Az a helyzet, hogy nem mennek a dolgok. Pedig tényleg nem vagyunk az a HP kategória pedagógusban, itt tanítunk ebben a vidéki középiskolában, lassan azt kell mondjam, évtizedek (brrrr) óta, de ilyet még nem éltünk.

Bemegyünk, kijövünk, tartjuk az órákat rakásra, de szeretett diákjaink agyszerkezetében nem tudunk változást létrehozni. Ha lenne diákhoz kötött EEG, az a tananyaggal kapcsolatban (és mindegy ám, mi az!) kábé ezt a képet tudná produkálni:

--------------------------------------------------------------

Tényleg, nem vagyok én telhetetlen, elég lenne hetente egy óra csoportonként, amikor valamiféle érdeklődésre utaló jelet lehetne kiolvasni a tanítványok szeméből. De nincs.

Tegnap aztán, a korszakalkotó piaci rés felfedezése mellett VM-mel megfejtettük a mai tanár-diák viszony alapvető problémáját. A gond az, a diák a Facebookon van, a tanár meg nem. Neeem, ne tessék itt arra hivatkozni, tudja ám a tanár is, hogy kell lájkolni, meg megosztani, meg kommenteket írni, és délutánonként tananyaghoz is kapcsolódó linkekkel szórakoztatja barátait és üzletfeleit. A felkészültebbje még bannolással is próbálkozik, de nem ez a dolog lényege.

A lényeg az, hogy a diákok nagy százaléka oly módon magáévá tette ezt a fajta kommunikációs formát, hogy KÉPTELEN más módon kommunikálni.

Ez már valóban az azonnali hozzáférés és megosztás generációja. De lássuk be, nem meglepő, hiszen vannak diákok, akik kizárólag az alvásra szánt néhány órát töltik a Facebooktól távol. Így élnek. Akkor az iskolában sem lehet ez másképpen. Ami eszükbe jut, azt azonnal kiteszik a falra =kimondják, azonnal kommentelnek = beszólnak egymásnak, lájkolnak, felnyomnak egy vonatkozó linket, esetleg képeket osztanak meg. Hogy néz ki kérem az ilyen Facebook élet és kommunikációs stratégia az iskolában? Leírom. Ma kipróbáltam, le lehet-e fordítani a tanári utasításokat és beszólásokat FB nyelvre. Az eredmény kétséges.

Felhasználók: T= tanár, D1-16=diákok 1-16

Fali aktivitás:

T: belinkeltem a tankönyv 78- oldalán a 3. feladatot

D1-16: diszlájk

D1: De atom buli volt tegnap.

D8, D3, D4: lájk

D3: Csoda betaláltál vaze :) :)

D4: Nem miattad jött :P

T: diszlájk

T: belinkelem a hangfelvételt

D5: Hol tartunk?

D4: De hülye vagy... (D8 lájk)

D11: Bakker, belement a fogamba egy húsdarab.

T: D11 ne offoljon az órámon, mert bannolom.

(D4,D9,D3: lájk)

D14: Haza akarok menni.

T: Én is.

(D4, D5, D6 lájk)

D9: De poénos ma a tanárnő!

(D12: diszlájk)

(D1,D2,D4,D23:lájk)

D12: Köcsög D23, te nem is ebbe a csoportba jársz!

(D23 : komment törölve, D23 eltávolítva)

T: Foglalkozhatnánk végre a feladattal?

(D16: diszlájk)

T: D16, olvassa akkor Ön, látom érdekli.

D16: ( komment törölve, felhasználó majd az év végén)

D4:Látom magam a tükörben!!!

D2: De hülye vagy!

D3, D10: De cukiii vagy. Szeriiiii XDXD

T: Diszlájkolom mindannyiukat.

D3: De tanárnő, miért beszél ma ilyen furcsán?

T: Nem beszélek, kommenteltem.

D3: lájk

D8: Vaze, hogy kell letiltani a tanárokat?

D9: Privászi szettingzbe belemész, ott kilövöd.

D2,D3: giga lájk

D10: De hülyék vagytok bazmeg, ezt még látja.

T: lájk

T: a házit felraktam a profilomhoz, a szóanyagot guglizzák meg, a projekteket péntekre mélen kérem.

T: ja, és holnap szódolgozat XDXD

D1-16: gigadiszlájk

D4: ezt a szar órát.

T: tiltson már végre le!

D10, D4, D5: lájk

T2: Na, mi van, szar órát tartottál?

T1: Tulajdonképpen fogalmam sincs. Eléggé meg voltak zavarodva.

Na így. Megbeszéltük, április elsejére csinálunk helyes kis like, dislike táblákat, meg komment táblákat, meg emotikonokat. Legalább egyszer mi is jól szórakozunk.

Piaci rés zselatinban

Csütörtök van, együtt ebédeltünk hármasban. Utána még ráérősen sétáltunk is egyet, és közben üzleti jövőnkről tárgyaltunk. VM napja egy lágyzselatin-kapszula árnyékában telt, mert nehezen szívódnak fel a szervezetében a hatóanyagok. Közben szóba került, milyen új foglalkozásokban várják volt pedagógusok jelentkezését. VM valami kínai gyógyszeres cégtől kapott e-mailt.

Gondolkodtunk, mi is lehet az, ami eddig kínzóan hiányzott a magyar piacról.

A szép napsütötte séta alatt ki is találtuk:

Tavaszi hangulatú kardfarkú tigris ondója lágyzselatin-kapszulában.

Az ajánlott felhasználási területet még nem lőttük be, de esetleg kipróbáljuk, lehet-e belőle Zacher tortát sütni.

Szeretném jelezni, hogy teljesen józan vagyok, a poszttól azonban később talán elhatárolódom. Ilyenek ezek a csütörtökök.

NA szerint a világ

A tüntetésekről:

Az ki? Ja, színész? Igen. Ez a három minden tüntetésre kell: a zenész, a színész, meg a politikus.

A gyerekekről:

Ők még gyöngyvirágok ...

A családról:

Apám már nagyon lent van. Van, hogy az iskolában esik össze, annyira begyógyszerezi magát.

A tanításról:

Már nem tanítok. El kellett küldeniük, mert nem voltam követendő példa. Igazuk van, na.

A munkáról:

Elegem van, hogy sosincs pénzem. Most takarítok egy kórházban, de felmondtam.

A rehabról:

Öt hónapomba telt, míg rendbe raktam a fejemben az apámmal való problémámat. Pedig nem is tudtam, hogy van ilyenem.

A sebekről a csuklón:

Kellett valami, ami jobban fáj, mint ami belül van.

A gondolatok erejéről:

Nincs olyan nap, hogy ne akarnék atom mód beállni vagy megölni magam.

A szabadidőről:

Minden este elmegyek a gyűlésre, és akkor jobban érzem magam.

A társaságról:

Poppert olvasok minden nap. De tessék, ő is fogta magát és meghalt.

A tenniakarásról:

Szívesen bemegyek az iskolába, ha gondolják, és beszélek arról, hogyan éltem.

A kapcsolattartásról:

Ez a számom, azt hiszem. Most nincs nálam a telefonom, de szombaton talán elmegyek érte.

A célokról:

Most megyek, már így is késésben vagyok a gyűlésről. Ott mindig találok valakit, aki pont azt érzi, amit én. És akkor jobban leszek...

29 éves. Névtelen Narkós. Szerintem tíz éve nem láttam. Szép, mint régen, törött, mint régen. Mi nem sokat beszélünk TSB-vel, csak öleljük és simogatjuk a karját. Boldogan mutatja a bilétáját. Több, mint hat hónapja tiszta.

Az ember nem ezért megy el egy demonstrációra a városháza elé. Aztán kiderül, hogy ezért van ott.

Az első

Nem is gondoltam volna, hogy megérem, gyerekkori barátom lesz kénytelen figyelmeztetni, veszélyes, amit írok. Nem ide persze, hanem egy közösségi portálra.

Nem fenyegetés volt, hanem a szeretet megnyilvánulása, szomorú emlékezés közös gyerekkorunkra, a hetvenes évek mára nosztalgiává szelídült emlékeire, amikor csendben lenni, hallgatni, tanácsosabb volt, mint pofázni. Engem félt, érzem, pedig hol van már a régi barátság ...

Nekem a családban lehetett szólni, csak azon kívül volt fontos megtartani a véleményt, lehajtani a fejet, csak azokkal összenézni, akikkel biztonságban lehetett az ember. Náluk otthon sem tűrték a véleményt. Úgy látszik, jobban megtanította neki a vasalózsinór, mint nekem apám szelíd tanácsa, hogy a beszéd veszélyes fegyver.

Azt írta, mindenki fél, én meg azt válaszoltam, nekem nem maradt félnivalóm. De most rájöttem, soha nem is volt mit veszítenem. Naivitás vagy ostobaság. Lehet választani.

Azt persze én is érzem, hogy félnek sokan, hogy ő is fél. Azt mondja, az emebrek nem akarnak éhen halni. Azt is mondja, ő már nem akar megint mindent elölről kezdeni. Megértem, mert tudom, már harmadszor kezdte elölről az életét.

Nekem nincs mit elveszítenem. Nincs sem tulajdonom, sem bankbetétem, se pénzes egzisztenciám. Nincsenek titkaim. Bár mondhatnám, hogy a bölcsesség tett nincstelenné! De nem mondhatom.

A figyelmeztetést megköszöntem. A tanácsot, hogy ne legyek ilyen bátor, ne mondjam ki, amit gondolok, megfogadni nem áll módomban. Azon gondolkodtam, nem civilben kellene mondanom a véleményem, mondhatná Izabella is, neki is van fiókja, megoszthatná mindezt akár ő is, de tanárként nem tehetem.

A blog nem tartozik mindenkire. Túlzottan is a belső tükre. A külső, vagy inkább az egész,menjen a köznek. Nem taníthatom azt a jövő felnőttjeinek, ne mondják el a véleményüket, mert ez azt jelentené, hiába dolgoztam húsz évig.

De világos leszek, nem forradalmárságról beszélek, nem váteszi szerepről, csak a tisztességről, csak jogokról, csak a hazáról.

Ha tisztességről beszélünk, apám jut eszembe. Miatta sem tehetek úgy, mintha minden rendben menne. Meg az idős nő miatt sem, akit a Friedrichstrassén aláztak a határőrök. De ezt hosszú lett volna elmagyarázni a gyerekkori barátnak.

Csak azt mondtam neki, nem kell aggódnia miattam. A demonstrációt most nem említettem...

Derengésre

Dereng. Nem tud nem érdekelni. Az ember igyekszik, sajnálja magát ahogy csak tudja, a költészet napjára gondol, meg a karóira. Aztán jácintillat van ... A neki tanácsolt Oshót valami szeretkezős résznél nyitja, a reggel nyögve magára húzott élettelen bőrét meg egy ártatlan mosoly simítja ki.

Hetek óta nem fotóztam semmit. Becsukom a szemem, ha rügyet látok.

De ez a céda, ez nem hagy nyugodni. Vigye már innen valaki, mert megerőszakol ez a tavasz.

Mindegy már. Hagyom magam.

Találós

Találjuk meg Biedermann Izabellát. A helyes megfejtők között egy vendégbejegyzést sorsolunk ki tetszőleges témában. :)

tinta

Nem írok kézzel. Mióta hazaértem, egy sort sem.

Elárulna a t áthúzott szomorúsága.

(Meg jobban be is húznám a szívemet a sor végébe.)

Ez most arról jutott eszembe, hogy egy indiai nő arról beszélt, már nem írunk kézzel.

Vendégségben

Tegnap este vendégségben voltam egy Trilok Gurtu nevű fickónál. Jó sokan voltunk, nem csak én, ráadásul a házigazda sem egyedül volt, az indiai fickón kívül volt egy olasz, egy japán-finn, egy francia, meg egy fontos norvég.

Hat ilyen különböző ember vendége lenni azért nem egyszerű, mert nagyon kell figyelni, hogy képben legyünk, mit mondanak. Nekik egymásra is kellett, ez természetes, nekünk vendégeknek meg rájuk. Míg hallgattam őket, sokat gondolkodtam, hasonlítani kell-e az embernek gondolkodásban a barátaira ahhoz, hogy megértse őket. S ha nem, több lesz-e a félreértés, a vita.

A zene könnyebb nyelv, mint bármely más. Könnyebben értjük meg egymást rajta, mint magyarul, angolul, finnül, norvégul vagy japánul. Persze, hogy ez lenne a legkönnyebb nyelv, azt nem merem mondani, hiszen ott a tánc, ott a festészet, meg még sok más, amit beszéd helyett használhatunk.

A hat zenész elég jól értette egymást, én pedig elvarázsolva hallgattam őket a gyönyörű pécsi hangversenyteremben. Elvarázsolva, pedig bevallom, volt, hogy a leghalványabb fogalmam sem volt, mi a fenéről beszélnek.

Nincs műfajhatár számomra, ha zenéről van szó, de van olyan műfaj, amit nagyon nehezen tudok értelmezni. Jan Garbarekék tegnap esti koncertje ezen a határterületen mozgott. Csodálatraméltóan profi zenészeket hallottunk, Trilok Gurtu, Garbarek, Carlo Cantini, Andy Suzuki és Johann Berby is bármikor el tudnak varázsolni engem külön-külön. Együtt azonban néha zavarba hoztak.

Foghatnám persze a fáradtságra is, meg az esős időre, meg a rohanásra, meg a rosszkedvemre, de nem fogom. Én személy szerint nem vagyok alkalmas bizonyos fajta jazz befogadására. Nekem nagyon kell, hogy a fülem legalább három ütemente találjon magának fogódzót, dallamot, ritmust. Ez a tegnap estében sokszor előfordult, de nem mindig.

Garbarek egy mágus, Gurtu pedig egy, hogy is mondjam, egy 'womanizer', csak a dobjait, ütőhangszereit csábítja. Gurtu rendkívül humoros, igazi élményzenész. A hangja pedig ... a világ keletkezésekor ilyen hangot kérhetett Isten, hogy szóljon az idők végezetéig.

Összességében a tegnap esti koncert elementális élmény volt, még akkor is, ha gyakran küzdöttem nyelvi nehézségekkel. A zene mégiscsak olyasmi, ami kizökkent, ami kiszakít a mindennapok bánatából, ami egy olyan világba visz, ahova érdemes nap mint nap visszalátogatni.

Illusztrációként Trilok Gurtut választottam, mert úgy érzem, tegnap közelebb voltam Indiához, mint Norvégiához.

Szombatra

Na azt ki hazudta, hogy akarok lenni?

Lucifernek. Nem tudom, hányadikra.

Nem tudom, fontos-e az ünnep mindenkinek, sokan mondják, minek egyik napot a másiktól megkülönböztetni, minek kijelölni, minek másképpen lenni, a mindennapokat kell megtisztelni...
Én úgy vagyok ezzel, hogy nekem az ünneplés valamiért fontos. Talán, mert nem viselném el az egykedvű napok változás nélküli sorát, ha nem tudnám, lesz nap, amikor a világnak fricskát lehet mutatni.
A születésnapok mindig az öröm ünnepei. Nem ugyanaz az öröm persze a gyereké, a felnőtté, az idős emberé, az aggastyáné. A gyerek a tortának, az ajándéknak örül; a felnőtt az eredményeknek, az idős ember az elmúlt év békéjének vagy önnön túlélésének, az aggastyán csak annak, az élet nem végtelen.
Az ajándék is fontos, nem az értéke, a meglepetése miatt. Unalmas ajándékot adni nagy hiba, mert azt mutatja, nincsen lélekközösség, csak udvariasság van. Nem könnyű, az a helyzet, jól adni nehéz, elfogadni pedig, hát azt sem könnyű.
Boldog születésnapot! Örülj ma az eredményeknek.
Ezzel megvagyok, jár majd alkalomadtán hozzá ölelés is.
De kell ajándék is. Az arcszeszről lemondtam, sört is kaptál már tőlem, fotót is tavaly, hogy ne sajnáld, kihagytad a kamaszkorom. Majdnem kísértésbe estem, hogy legyen ez progresszív hagyomány, kapjál egy helyes bikinis képet a régésztáborból, de erről letettem, mert talán mégsem akarnál ősi képekből albumot rakosgatni.
Verset gondoltam, napok óta, hogy verset kellene most adni. Nem én írtam, nem tudnék ilyet, de elgondolta helyettem, akinek az őszinteségét elhiszem.
A jókívánságok mellé olvass József Attilát. (Azt a Hans Castorpos részt már nem tudta átírni, bocs.)

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

A versmondásról

Azt hiszem, ha fiatalabb koromban LSD bélyegeket nyalogatok sorra, akkor sem igen tudtam volna olyan látomásokba keveredni, hogy önmagamat egy versmondó zsűri tagjai közé vizionáljam. De ebből is láthatjuk, nem kell ide drog, hogy valószerűtlen utazások részesei lehessünk.
Tegnap szólt TSB, legyek tag, mégiscsak voltam magyar szakos is kicsit ... Meg van már ilyen zsűritag múltam, egyszer egy ominózus szépkiejtési versenyen ugyanis megboldogult Ferencemre (Kazinczy) való tekintettel én is helyet kaptam az asztal másik oldalán. Persze, mit lehet ilyenkor mondani mást, mint hogy egye rosseb.
Azt nem állíthatom, sok volt a versenyző. Azt se nagyon, tudták volna a kötelező, illetve a szabadon választott verseiket. Nem is mindenkinek sikerült éppen megfelelő verset választania, hiszen a szabadon választott versek témája a jókedvű irodalom volt vagy valami ilyesmi, amibe sem a József Attila vers, sem Szabó Lőrincé nem illett, de erre is mit lehet mondani, volt őnekik tanáruk, aki áldását adta a választásra. Na, az meg ugye magyar szakos a szentem.
Aztán mi, a három tag, megbeszéltük, mi legyen. Teljes egyetértésben választottuk ki a három legjobbat a nyolc (kilenc?) fős mezőnyből. Persze, én értékelhettem a versenyzők teljesítményét, mert úgy tűnik, ez egy ilyen konszenzus, hogy nekem van a legnagyobb pofám. Viszont erőt vettem magamon, és csak jót mondtam minden versenyzőnek, mert ugyebár fontos a pozitív visszajelzés, hátha nem megy el a kedvük egy életre a versolvasástól. Ezt remélem. De hiába, mert még ezzel együtt is sikerült vérig sértenem iskolánk versügyekért felelős üdvöskéjét, aki nem került be a legjobbak közé. Azt meg sem említettem neki, hogy verset csak őszintén lehet mondani. Most már kicsit bánom...

A szép Francitól Évának születésnapjára

Otthonvágy

Azért az is kicsit nevetséges, hogy az embernek odahaza honvágya lehet. Mert a szó klasszikus értelmében nem is lehet.

Van hona, amit ugyan nem óvott kivont szablyával, lévén sosem volt hadköteles, de ahol született, ahol nem létező bölcsője ringott, ahol ismeri a járda peremén a követ. Itt aztán, ebben az egyoldalúan szeretett honban, álmában még a dinnyehéj is boldogan úszik.

Nem tudom, mit mondjak, szeretem ezt az ölelnivaló országot, úgy romantikusan, félig csukott szemmel, mert akkor én csak azokat látom, akiket látni érdemes, akik miatt, ha azt mondom magyar vagyok, még ha ezt énrólam nem is mondják meg azonnal a nagyvilágban, amolyan elfújta a szeles nagyjelentet tudok magam mögé kerekíteni egy magányos szirten nagytotálban.

De már meg kellene vakulnom és süketülnöm ahhoz, hogy ne legyen otthonvágyam. Hogy ne akarjak valami messzi országba utazni mondjuk húsz évre. Hogy ne érezzem, nincs itt keresnivalóm, mert amit gondolok, túl liberális, amit olvasok, túl ódivatú, amit csinálok, túl haszontalan. Egyre kevésbé látom, hogyan maradhatok tisztességes úgy, hogy ezt nem rejtem véka alá. Pedig nem azért születtem, hogy rejtegessek bármit. Legkevésbé a gondolataimat.

Otthonra vágyom, már mindegy, hol lesz a világban. Ha kell, odaadom a borsólevest is, a mákos tésztát is. Csak a nyelvemet nem. Azt akkor is magammal viszem, ha másom már tényleg nem marad.

Veszélyek

Igen, értettem, amikor azt írta, majdnem elhitte, nyár van. Én is majdnem elhittem, hogy lehetek boldog. De már este tudtam, hogy ez csak egy majdnem. Nem is lett volna szükség rá, hogy a kis mezítlábas nő gyomorszájon vágjon kora reggel.

A szaunáról

A test az egyik. A melegben kitáguló pórusok. A forró lábfej. A szövetek öröme.
A lélek a másik. A csendben a végtelenbe bomló hullám. A gondolatok távolmaradása.

Tavaszra

A szerelem olyan legális tudatmódosító szer, amit egyelőre nem tiltottak be sem zárt helyen, sem a szabadban. Persze buszmegállóban azért nem illik.

A futásról

Azzal telt a gyerekkorom, hogy utáltam futni. Eleve alacsony voltam, de a lábaim meg még ahhoz képest is rövidek. A fehérjeszegény gyerekkori táplálkozás, mondaná most Dr. Lecter. Igaza is lenne, mert nem szerettem én a húst, sőt anyámat egyenesen a kétségbeesés szélére taszítottam, amikor hónapokig csak vajas-lekváros kenyeret voltam hajlandó magamhoz venni.

Az iskolában sem szerettették meg velem a futást, nem is törekedtek mondjuk, de őszintén minálunk esetleg csak a Miki szeretett futni az osztályban, de hát neki hónaljig ért a lába. Tornaórán is muszáj volt futni, később kézilabda-edzésen is, de fájdalom, nem láttam én át, a szenvedésen kívül, mi a fene haszna lehet ennek a tevékenységnek.

A mai napig pontosan emlékszem, egyik nyáron Orfűre mentünk nyaralni, és valami oknál fogva az egy ilyen békénhagyós nyaralás volt, hogy anyámék nem szerveztek programot, hanem csak úgy lehetett lenni. Én a magam részéről kavicsokat gyűjtöttem álló nap a parton, néztem, melyik milyen színben játszik a napsütésben. Mindig meg is állapítottam, hogy a kavics a vízben szebb. A nyaralás végén aztán az egész óriási gyűjteményt visszaöntöttem a tóba. (És még hol volt akkor a Greenpeace?!)

Azon a nyaraláson szerettem meg futni. Azt hiszem, annyira untam magam, hogy önként vállalkoztam, elkísérem a tesómat a tó körül. Anyámék néztek is egy nagyot, de talán bölcsebbek voltak, mint a mai szülők, és nem kérdezősködtek annyit. A bátyám meg éppen a nyolcvanadik sportját űzte teljes odaadással, azért volt ez neki előírva.

Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, jó dolog ez. Pontosabban, már így utólag azt gondolom, azt éreztem, jó dolog egy tó körül futni. Csak ezt még nem tudtam akkor elkülöníteni egymástól.

Az elkövetkező években a viszonyom a futáshoz ambivalens volt. Utáltam a suli kemény betonudvarán róni a 200 méteres köröket, akkor még ugyebár egyberészes nejlonborzalomban, amihez vegyük hozzá, hogy az epilálás még ismeretlen fogalomnak számított a vidéki középiskolákban. A suta, domborulataikat rejtegetni óhajtó, ám erdőségeikkel nem bíró kamaszlányok megvert seregként futkorásztak az érdeklődő fiútekintetek gyűrűjében. Mentegetem magam, de tényleg nem volt lány, aki szeretett volna futni, csak a barátnőm, aki táncos volt, így jelentős, hullámzásra alkalmas domborulatai nem voltak, és szőrtelenítette is magát titkos módszerekkel. Ja igen, és akkoriban senki sem hordott tizenhat évesen melltartót. Azt hittük, az valami anyáknak való páncélzat. El lehet képzelni, mi minden volt ott futás címszó alatt.

Harmadikos voltam, amikor egy nap a fejembe vettem, hogy vegetáriánus leszek. Anyám már nem húzta fel magát, de vegyük észre, addigra már túl volt azon, hogy saját magam által kreált fekete ruhadarabokban jártam iskolába, melyek közül az egyik egy földig érő szoknya volt. Eggyel több hülyeség már nem számított. Ezt a zöldségevést csak azért említem, mert ez volt a második alkalom, hogy megszerettem a futást. Fogalmam sincs, miért tud az ember könnyebben futni, ha nem eszik húst, az is lehet, csak velem volt ez így. Már a fiúk kutató pillantása sem zavart különösebben. Nem érdekeltek.

Aztán évekig semmi. Egészen pontosan két évvel ezelőttig, amikor kimentem a közeli tóhoz futni. Tulajdonképpen azt hiszem, most sem a futást szeretem, hanem azokat a gondolatokat, amiket csak ilyenkor tudok végiggondolni. Meg a tó látványát a gátról, az arcomba fújó reggeli szelet, a felrebbenő madarakat, a hátamat melegítő napsugarakat, no meg persze a fickót, aki vidáman köszön, míg én legalább biccenteni igyekszem mosolyogva de anélkül, hogy feltűnne neki, mennyire nehezen kapok levegőt.

A csendről

Énbennem az a különös érzés alakult ki, hogy nem lenne haszontalan, ha megtanulnánk csendben maradni néhanap. Nem arra gondolok egyáltalán, hogy ha mondanivalónk van, ha érzünk késztetést, akkor ne mondjuk ki, amit gondolunk. Inkább a gondolatok végiggondolására szánt időt, a gondolkodással töltött csendet hiányolom.

Most, hogy megfellebezhetetlenül itt a tavasz, és a tanítványaim hormonszintje monteveresti magasságokba emelkedett, még az eddigieknél is többet beszélnek. Ez valami kortünet lehet, a számítógépes chatkultúrából átemelődnek az egysoros/egyszavas párbeszédek a nem billenytűzetközeli kommunikációba. Az azonnali hozzáférés generációja nem csak hozzá akar férni az információhoz, de azt, vagy éppen érzelmi/testi funkcióinak aktuális állapotát, közvetlen környezetével azonnal meg is osztja. Így van ez a Facebookon, a szünetben, az osztályteremben, és bárhol, ahol még egy pár fül jelen van.

Nem generációs szakadékról beszélek, és nem pusztán szószátyárságról. Ez utóbbit én, éppen én, nemigen vághatom senki fejéhez, hiszen jómagam is sokat beszélek, lássuk be, gyakorta feleslegesen, pusztán csak a baráti beszélgetés élvezetéért.

Arra gondolok, a személyes, az intim tér olyannyira összezsugorodott (mindent megosztunk mindenkivel - SHARE), hogy magukat a futó, fel-felbukkanó gondolatokat is azonnal közölni igyekszünk. Ez a saját magam gondolatai esetében is zavaróak, mások kiforratlan gondolatmorzsáival viszont csak önként vagyok hajlandó megismerkedni. Mondjuk a barátaim esetében esetleg.

Ezen a héten azon gondolkodtam, hogyan kellene megtanulni többet hallgatni, és hogyan kellene megtanítani a fiatalokat, gyerekeket ugyanerre. Hogyan tudnám megértetni beszédkényszeres tanítványaimmal, ne mondják ki ott és azonnal, amit gondolnak? Talán csendkirályozni kellene velük minden óra elején.

A gyerekeim is sokat beszélnek, legtöbbet éppen Bori. Tegnap és ma nálunk vendégeskedett egy osztálytársa... Nem is tudom, talán csak az tudna vigasztalni, ha biztos lehetnék benne, a beszéd energiája alternatív energiaforrásként szolgál majd a jövőben.

Délután elvittem őket a kora tavaszi fényekben nyújtózkodó közeli tóhoz, mert engem a természet mindig a csendre tanít, a hallgatásra, a mások meghallgatására, a gondolatok összerendezésére. A két gyerek csevegett, csacsogott, be nem állt a szájuk. Én meg szűkszavúan válaszolgattam, hadd kapjanak végre észbe. Negyven perc után végre nagyobbak lettek a szünetek, végre kifelé is figyeltek, végre önmaguk örömére is tartogattak a gondolataikból.

Aztán megérkezett a kislány apukája. És csak mondta és mondta. És mondta. Minden pillanathoz volt mondata.

Nem baj, majd lemegyek holnap reggel, és meghallgatom, mit akart mondani a tó. És hogy ne basztasson senki, futócipőben megyek. Mert futás közben nem hogy hozzám nem szól senki, de még én sem tudok megszólalni.

A manilai doboz

A manilai doboz Manilában készült. Legalábbis ezt gondoljuk, bár nem győződtünk meg róla, mert még csak elbeszélésből ismerjük. Kedves T barátnőm leendő rokona kapta jó munkája elismeréseképpen odakint. Amikor a leányzó elmesélte T-nek, milyen hihetetlenül randa a doboz, T nem hitt neki. Így aztán egy adandó alkalommal megkapta, győződjön meg saját szemével arról, mi mindenre képesek a kis filippínó gyerekek egy marék kagyló és egy ragasztópisztoly társaságában.

T tegnap, a Szent Patrikot és az ő születésnapját ünneplő Guiness esten, javasolta, ezentúl legyen a manilai doboz, illetve bocsánat: a Manilai Doboz, amolyan vándorajándék, melyet a négy fős társaságból mindig aktuálisan az kapjon, akinek éppen születés- vagy névnapja van.

Szerintem ez egy kiváló ötlet. Persze valamivel meg kell majd tölteni az alapvetően papírzsebkendő tárolására létrejött esztétikai bűntettet, de azt majd kitaláljuk.

Még hollywoodi sikerfilmet is írhatunk belőle

Tegnap persze nem erről volt szó, hanem amolyan kibővített Gyémánt-körré lettünk. Jól megvitattuk az új alaptörvény ötletét, a füstölgés betiltását, valami színházi darabokat, amiket én nem láttam, de megtudtam, hogy Börcsök Enikő. Viszont rengeteg dologban voltunk bizonytalanok. Például, hogy ki volt a kettővel ezelőtti pécsi főépítész. Meg hogy ki az a közgazdász, aki nem rég jött vissza Amerikából, és valami láma van a nevében. Meg volt még pár dolog. Majd ne felejtsem megguglizni őket, mert azt ígértem, utánanézek.

Legfeljebb majd ezeket a válaszokat tesszük a dobozba április 18-dikán.

A társadalmi felelőtlenségről

Sokszor elhatároztam már, legelőször is gyerekkoromban, hogy nem fogok újságokat olvasni. Szerintem kamasz lehettem, amikor a tévében láttam egy interjút Jean Marais-val, aki elmondta, soha nem olvas napi híreket. Akkor hetekig gondolkodtam azon, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen. Hogyan léphet ki valaki a társadalomból ilyen szinten. Nem sokkal később, amikor rájöttem, amit az újságban olvasok, nem feltétlenül a valóság, megértettem.

Nem mondom, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, de ha az éjszakámra gondolok, ezt is okafogyottnak érzem. Ahhoz már hozzászoktam, hogy négy óra után ébredek, de nagyon régen volt, hogy elaludni sem sikerült. Tegnap elkövettem a hibát, hogy a pécsi közgyűlés határozatai után az alkotmánytervezetet is elolvastam, majd belenéztem a februárban Pécsett megnyílt Revízió Mulatóról szóló kis bájos cikkbe. Kettőkor még a falat bámultam.

Már annyi bennem a düh, hogy kiírni sem tudom, kikáromkodásra pedig nem elég napi 24 óra.

Alternatív technikához folyamodtam. Tegnap űberhedonista módon vettem egy leolcsózott futócipőt. Ötkor keltem, átestem a macskán, aztán felvettem a futócipőt és elmentem futni.

A ritmus, a lépéseimé és a szívemé is, azt diktálta, meneküljek innen. Mégsem vagyok egy igazi Biedermann. Már egészen tisztán látom, hogy ezek gyújtogatnak. Az én házamat is kinézték maguknak.

Mű hely

Nincsen baj, de lelkesedés sincs. Én még minden reggel kutatom magamban, hogy legalább a tanterembe van-e kedvem bemenni. Azzal, hogy nem valami szellemi műhelybe vonszolom be magam reggelente, már megbarátkoztam. A munka öröme megvan-e még, az kérdés. Mondjuk nyolcvan százalékban még igen, de egyre többször viszem a terembe az elégedetlenségem, ez pedig nem helyes.

Emiatt az van, hogy egyrészt minden másodpercet kihasználok az olyan emberekkel, akiket szeretek a kollégáim közül, és igyekszünk a lehető legtöbbet nevetni. Ez irritálóan hat, tudom, de nem ezért csináljuk, hanem hogy életben maradjunk.

Aztán a tanteremben hazudok. Igyekszem. Mosolygok, csak pozitív dolgokról beszélek, szép világok képét festem, terveket kovácsolok velük a jövőre nézve. Egy olyan jövőre nézve, ami vagy nem lesz, vagy nem velem lesz.

Attól tartok, az elkövetkező éveket csak magunkat a valóság iránt érzéketlenné hazudva lehet majd túlélni itt. Sajnos nem vagyok magabiztos hazudozó.

Képzelt levelek - Március 9.

Kedves Sándor,

Látja ennyire vagyok én szavahihető. Hogy ígérek, aztán ... Na jó, nem semmi azért, de rendszeres írásnak nem mondanám. Ezt idén sem indoklom. Magának? Tudja úgyis.

Azért olvasom természetesen, legutóbb pont a leveleit, már ha hívhatom éppen annak. A másikhoz, azokhoz a történetekhez, amiket küldött Rómából, még nem kezdtem hozzá. Lehet, hogy ezt most hiába magyarázom, de tudja, kell a könyveihez nekem néha egy kis ünnepi rákészülés. Hogy tudjam szeretni benne.

Írtam már, hogy az Egy napból lett hangoskönyv? Szerintem hallgassa meg, érdemes, mert a Cipponak, olyan édes-bús-játékos hangja van, hogy szerintem még esetleg azt is meg tudná bocsátani neki, hogy nő.

Különben nincs semmi. Az elmúlt egy év alatt azt értettem meg a mi kapcsolatunkon keresztül, hogy sok dologban igaza volt, sok dologban meg nem. De mondjuk, ha van valami, ami közös bennünk, akkor ez az. Meg a sértettség, amivel nekem most visszavágna, ha alkalma lenne rá.

Azért az érdekes, hiába vágytam rá sokáig, hogy közelebb legyünk időben és térben, végül arra jutottam, könnyen meglehet, ki nem állhattuk volna egymást. Mosolyog? Én is. Nézze el nekem, hogy eddig tartott, míg erre rájöttem. Persze ezt Maga már tudta egy ideje. Így azonban, hogy majdnem hatvan év és egy óceán választ el minket, jó barátok lehetünk.

Más nincs, a történetekről majd mondom, amit gondolok, ha igazán kitavaszodott.

Vigyázzon magára. Boldog születésnapot!

Zé

PS: Lehet, hogy mégis meglátogatom.

Meglepi

Nem vagyok az a nőnap fan, egyáltalán. Nem lenne semmi bajom ezzel különben, ha lenne egy pasinap is nemzetközileg, mert így valahogy ilyen megkülönböztetés szaga van az ügynek. Amerikában például nagyon tetszett, hogy Anyák Napja mellett ugyanúgy, ugyanolyan hangsúllyal van Apák Napja is. Ez szerintem így fair.

Na mindegy, persze mosolyogva fogadom a kicsit kényszeres köszöntést a diákok részéről, hát mi a fenét csináljak...

De azért mára jutott egy igazi meglepi is. Még két éve egyszer regisztráltam egy (akkor azt hittem) utazós közösségi portálra, végeredményben fogalmam sincs miért. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Na mindegy, azóta sem iratkoztam le, néha bejelöl valami busman törzs, egy madagaszkári szálloda, ilyenek. De ma...

Ma kaptam egy értesítést, hogy C.T. budapesti ember találkozna velem. Na mondom, mi van? Mi a szar ez, valami társkereső adatbázist is csatoltak? Megnéztem a fickó képét. Az egyik alapján nagyon meg tudnám magam győzni, de a másikon eléggé felismerhetetlenül ül valami kapucnis felsőben valahol.

Mielőtt ugyebár bejelölném az IGEN-TALÁN-NEM gombok közül a megfelelőt, tájékozódtam. Mert ugye, ha az egy automata, érdekelne, mégis mi alapján döntött úgy a net istene, hogy egymásnak szánna minket. Mi lehet közös bennem és ebben a pasiban? Mivel le van tiltva a Facebook, a Google-ra hagyatkoztam.

A helyzet az, hogy a következő infókat tudtam meg róla a bájos arcocskája mellett:

- 45 éves, - fogékony az újdonságokra (fent van a Facebookon), - hivatásos katona volt, - mostanság túlélő táborokat szervez, -fent van valami onlány társkeresőn, -koreai katonai közelharcot is oktat, - békefenntartó volt a harmadik világban, - megtaláltam a mobilját, így felhívhatom, ha túl akarok valamit élni.

Hát nem tudom, mi lenne vajon az a közös téma, amivel elütnénk pár kedves órát. A csajok azt mondták, a pasi jó, de ne felejtsük, még nem túl vonzó közös ismerőseinkről is készült vonzó fotó. Végül TSB megvonta a vállát, és úgy döntött, a bolíviai fennsíkra elhozhatom, ha nagyon akarom. Már csak a túlélés végett.

Nem döntöttem. Most honnan a fenéből tudjam, kijön-e egy toxikológussal?

Copy Right

Ezt a képet egy barátom készítette Arizónában. Bocs R, elloptam. Annyira fel lehetne használni itthon. Az arcképet kicserélném, meg azt a kifejezést, hogy 'black guy'.

Bár a közérthetőség végett inkább legyen magyarul a szöveg.

MINDANNYIOTOKAT ÁTBASZTALAK.

(KÉP)

DE KÖSZI, HOGY A MÁSIKAKAT HIBÁZTATJÁTOK ÉRTE.

Japánban

Megírom, na, ne haragudjék ...

Ezt az egészet, drágám, ő találta ki. Nem, nem mentegetőzöm, dehogy, csak mondom. Hogy értse, ez most nem az én pillanatnyi szeszélyem volt, hanem ... Jó, bele se kezdek, ha nem fontos, ha egyszer az életben nem tud végighallgatni.

Tehát elkezdem elölről, de akkor ne szóljon bele, ha megkérhetem.

Szóval hétfőn, amikor délután kijöttem a szerkesztőségből összefutottam vele a Japán előtt, és teljesen fel volt dúlva, szívta egyik cigarettát a másik után, és egy értelmes mondatot nem lehetett kihúzni belőle. Mondom neki, üljünk már be egy kávéra, és ha van kedve, játszom vele. Na erre rám nézett azzal az furcsa, kiismerhetetlen pillantásával, és azt mondta:

-Tudod, mit? Menjünk el Japánba.

Mondom, neki:

- Te figyelj, itt vagyunk előtte, persze, üljünk be.

- Nem ide, JAPÁNBA!

- Japánba akarsz menni?

- Igen.

De közben az arca úgy felderült, mintha valami csodát látott volna. Na mondom magamban, édes öregem, ez meghibbant, de alaposan.

- Én nem tudok Japánba menni. Mindjárt lapzárta van.

- Hülye vagy te.

- Különben is, minek mennénk oda? Te tudsz japánul?

- Nem, - mondta elgondolkodó tekintettel. - Nem tudok japánul. Gondolod, fontos lehet?

Ezen én is elgondolkodtam egy darabig.

- Nem hinném.

Itt kell megjegyeznem, hogy ami ezek után történt, arról nincsenek igazán pontos emlékeim. Az biztos, hogy beültünk egy kávéra, és elég sok időt aztán elbeszélgettünk, mert megint dühös volt, megint szótlanul ült volna egész este, ha hagyom ...

Aztán azt mondta, fogadjunk, hogy nem találom ki, mire gondolt. És ha így lesz, el kell mennem vele Japánba. Jó, ezt most hagyjuk, hogy ebbe én miért, és hogyan egyeztem bele, mert ennek most nincsen jelentősége.

Hajnalban aztán felszálltunk az Isztambulba induló vonatra, gondoltam, onnan kicsit közelebb lesz az a Japán. Persze majd a pénzt, amit a vonatjegyre kértem kölcsön, azt majd meg kell adni...

El nem hiszi, nem is aludtunk semmit, végig beszélt nekem, azért is gondoltam, milyen csodálatos utazás lesz ez, hogy elmegyünk Japánig egészen, és ő meg kibeszéli magából az összes mérget, amit felhalmozott.

Nos, Isztambulban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy számítottuk, elég nehezen sikerült pénzt szereznünk, de végül találtunk egy hajót, ami arra indult. Nekem nem volt bajom, de Attilának erős tengeribetegsége volt, ezért szinte ki sem jött a kabinból. Kénytelen voltam elfoglalni magam. Nem, ne nézzen így rám, ha kérhetem, ha hiszi, ha nem, írtam.

Amikor megérkeztünk Japánba, kiderült, hogy jobb lett volna, ha tudunk japánul. Így elég nehéz volt megértetni magunkat, úgyhogy kénytelenek voltunk pár napig egy ismerősünk nagybátyjánál meghúzni magunkat az angol követségen.

Visszafelé nem volt annyira izgalmas az út. Kedden érkeztünk, akkor azért nem is tudtam mindjárt hazajönni, mert Attilát elkísértem Judithoz a kórházba. Egyedül nem akart bemenni.

Amit írtam, azt még délelőtt leadtam, szerintem jövő héten lehozzák. Akkor megveheti magának azt a szép zöld kalapot, amire annyira vágyik. Hoztam volna Japánból is, de hát ott nem hordanak ilyesmit a nők.

Na

Na, akkor most hallgassunk egy kis zenét.

Zsoltár

Ne engedd, hogy tévedjek.

Mandulavirág

Tudományos napokra menni jó. Tényleg. Ennél már csak az a jobb, ha utána borozni is adódik alkalom azokkal, akiket nagyon szeretünk. Hiszen mikor máskor zsebelhetne be az ember olyanféle bókot, mint hogy "az a helyzet, hogy neked szép az agyad". Mindezt persze azon morfondírozva, érdemes-e blogot írni egyáltalán, érdemes-e olyat mutatni magunkból, ami a hétköznapi beszélgetéseinken túlmutat. VM szerint, akitől a bók is származik, tulajdonképpen érdemes. Megnyugtató. Természettudósnál jobban még nem nyugtatott meg senki ezen a téren. Hogy a délutáni előadók gondolatait idézze, azt mondta, én az vagyok, akinek ez a blogírás bejött. Erre még visszatérek.
Tegnap, hogy kicsi Phyllisünket idézzem szó szerint, elmentünk 'mandulát virágoztatni'. Jó, hát ő nem matematikus, azért jut eszébe ilyeneket mondani.
Én csak ezen a délutánon jutottam el a Pécsi Egyetem tudományos rendezvénysorozatának előadásaira. Bridge megengedte ugyanis, hogy a pénteki hatodik órámat jövő héten pótolhassam. A nap témája: 'Jövőnk záloga a mentálisan és szomatikusan egészséges gyermek' végeredményben azért mégiscsak a szakmánkba vág. És azt kell mondjam, ma szegényebb lennék rengeteg dologgal, ha nem sikerült volna meghallgatnom az előadókat.
Persze kétségtelen, hogy a délután celebe az első előadó, Zacher Gábor volt. Egyrészt rengeteg dolgot megtudtunk, amit addig nem, másrészt a doktort hallgatva mindhármunkban (gyanítom a jelenlévő női hallgatóságot is bevehetném a rajongói klubba) felmerült a gondolat, hogy tulajdonképpen még egy varázsgombát is hajlandóak lennénk elfogyasztani, ha tudnák garantálni nekünk a kezelőorvos személyét. Az a helyzet, bár férfiak tekintetében nem egyezik az ízlésünk egyáltalán, most mégis megállapítottuk, szeretjük mi ezt a karakán kiállású, vonzóan humoros, művelt pasit, és még arra is hajlandóak lennénk, hogy fenntartsunk neki egy vendégszobát eljövendő közös otthonunkban.
Zacher Gábor természetesen a szerhasználatról beszélt. Hihetetlenül élvezetes stílusban. Ő mondta, a tudatmódosító szerek használóinak három csoportja van, akinek bejött, akinek bejött, de nem annyira, és akinek nem jött be. Az első csoportba azok a művészek tartoznak, akiknek ezek a szerek segítettek abban, hogy kiteljesítsék önmagukat, a második csoportba azok, akiknek szintén, de ebbe azért mégiscsak belehaltak, a harmadik csoportba, akik egyszerűen csak belehaltak mindenféle művészi teljesítmény nélkül. Neveket nem sorolok, az első csoport tagjait azért ismerjük jól, persze volt pár meglepetés, a második csoportot pláne ismerjük, a harmadik csoportban pedig nagy nevek ugyan nincsenek, de sajnos onnan is tudunk mondani példákat. Mindenki a saját életéből.
A második előadó, Révész György a gyermekkori bántalmazásról, az elhanyagolt gyerekekről beszélt. Arról többek közt, hogyan tűnik el mára a gyerekkor, hogyan alakult ki a 'kidult', a gyermeteg felnőtt, és a felnőtt feladatokat kapó, felnőtt igényekkel élő gyermek.
A harmadik előadó Stark András a gyermekkori öngyilkosságokról beszélt. Azt hiszem, mindenki számára ez volt a mélypont.
Majd következett a kedvesen és rutinosan előadó Aknai Tamás, aki a huszadik század művészetében megjelenő gyermekről mesélt rengeteg képpel, és olyan gyönyörű mondatokkal, mint például: 'Picasso viszonya feleségével, szavahihetőségének fogyatékossága miatt, megromlott.'
A délutánt Király József (alias Józsi atya) zárta, tegnap teológusként, aki a test és a lélek egységéről beszélt. Nagy bölcsességgel. Ő azt mondta, ha a gyerek nem kap értékrendet a családban, később már elveszíteni sem tud semmit. Még VM is feljegyezte a II.Vatikáni zsinat szót a kis füzetébe.
Az utolsó előadó említette azt is, hogy a legfontosabb a gondolatok életre váltása. Mi ennek jegyében az előadások után gyors látogatást tettünk egy dunántúli mandulafához, majd bevettük magunkat a Paulusba, hogy megfogadjuk a tanácsot.
Mivel hamar kettesben maradtunk VM-mel, kicsi Phyllisünk (alias TSB) lelépett, pillanatok alatt a racionalitás és az irracionalitás témájánál kötöttünk ki. Jól van na, miről beszélgessen az ember egy matematikussal? Még ha éppen az én házasságom és életem lett is a téma fókusza.
Jó felé halad-e a világ? Ezt a kérdést tette fel Zacher Gábor az előadása végén. Nem tudjuk. Vannak kérdéseink. Jó felé halad-e az én életem? Nem tudom. Csak kérdéseim vannak.

Kombinatorika

Vannak az életben veszélyes kombinációk. A mai nap tanulsága: egy toxikológus is lehet olyan veszélyes, mint Sting.

Jaj, kicsi Phyllis, nehezen várjuk azt a tavaszt, ez az igazság.

A hazatérés művészete, avagy én is lennék limfocita

Néhány hete foglalkoztat a gondolat, hogyan is kellene küzdeni a rosszkedv ellen. Már mindenféle fantasztikus megoldással, elmélettel és ötlettel előálltam, de a rosszkedv maradt.

Mert ugyebár normális ez a tél végi rosszkedv, depresszió, miegymás. Ezzel vigasztaljuk egymást. Minek örüljünk? Tényleg, olyan sok dolog nem is jut eszünkbe. De valami nem stimmel ebben az egészben. Azon gondolkodtam, mi az a bú, ami minket bélel.

Jó, világos, egyrészt van a fényhiány, ami csökkenti az immunrendszer működését, depressziót okoz.

Van a nehéz gazdasági helyzet, a folyamatos frusztráció, ami depressziót okoz.

Vannak bizonyos vírusok, amelyek, leginkább nők szervezetében, depressziót okoznak. (Ezt nem olyan régen olvastam.)

Az a nagy helyzet, akárhonnan is nézem, nem tudok elszakadni attól, hogy az egésznek az immunrendszer a mozgatója. Múltkor hallottam, hogy a DNS-ben a stressz olyan károkat tud okozni, ami véglegesen módosítja a DNS szerkezetét, így az információ továbböröklődik az utódokban. Nesze neked magyar balsors, itt a titok nyitja. Simán megörököltük. (Na ezt oldja meg a Zsigmond, ha tudja.)

Az immunrendszer működése a tudósok szerint nagyon szorosan kötődik a genetikához. A gének feltűnően nagy százaléka tartalmaz az immunrendszer működésére vonatkozó információt. Az egész immunrendszer azonban olyan bonyolult, hogy már a genetikusok is immuninformatikáról (immunomikáról) beszélnek, ami elég sok dolgot megmagyaráz azzal kapcsolatban, hogyan függ össze az emberi szervezetben minden mindennel. Lehet, hogy nem lesz jó a hasonlat, de az immunrendszer engem a számítógépek operációs rendszerére emlékeztet.

Egy kis szemléletbeli változtatással talán képesek lennénk a sutba dobni a rosszkedvet, a télvégi depressziót, sőt talán még a balsorsot magát is. (Nem kell izgulni, majd találunk valami másik hungarikumot helyette.) Nézzük az egészet úgy, mint egy játékot, egy kapcsolati hálót, egy genetikai Facebookot.

Legyünk elővigyázatosak. Ne lájkoljunk minden nyomorult stresszre okot adó információt. Válogassuk meg, kit engedünk kommentelni a genetikai falunkra. Osszunk meg génjeinkkel minél több pozitív fehérjeburkot tartalmazó klippet a G-Tuberól. Óvjuk immunrendszerünket a vírusoktól.

Ha mindez megvan, a végén ápgrédelhetünk az Immuno 4.0-ás verzióra.

Ez csak tőlem olvasva hangzik baromságnak. Falus András ellenben rendkívül meggyőzően mutat rá az összefüggésekre. Én meg bánhatom, hogy nem vagyok fiatalabb 30 évvel. Lehetne belőlem immuninformatikus.

A professzor által felvázolt szép képről, a hazatérő limfocitákról mellesleg az is eszembe jutott, az immunrendszernek nyilvánvalóan sok köze lehet az emberi lélekhez is.

A listaírás hasznáról

Listát írni nagyon hasznos dolog. Az ember elfelejt ezt-azt, jó, ha van, ami emlékezteti. Én is írok listát, mondjuk, ha bevásárolni megyek például. Meg a tennivalóimról. Ilyesmik. Bevallom, az még sosem jutott eszembe, hogy lehet ezt másra is használni.

A munkahelyemen azonban mostanában több lista is készült. Van egy kiazazaljadiákakidohányzik-lista. Ez azért kell, hogy a kollégák felkészülten menjenek ellenőrizni. És büntetni. És büntetni!!!! Mert az a fontos. Hogy tanulják meg a büdös kölykök, ki az úr(asszony) a háznál.

Aztán van ez a másik lista, ami dolgozókról szól. Ez érdekesebb. Na, már tulajdonképpen semmi külön juttatás nem jár a pedagógusoknak, de ha jár is, nem jut. Ez volt a helyzet a szemüveghez adott fenntartói hozzájárulással. Hogy járt, de nem jutott. Most összeszedte magát a fenntartó, azt mondta, hurrá, de kurva jó fejek vagyunk, jut is. És itt jött Bridge a képbe.

Bridge listát írt. Ki a jó gyerek, ki a rossz. Lehet, hogy nemi identitása válságba jutott, és azt hiszi, ő a Mikulás? Nem tudom. Az van, ma kiderült, hogy saját hatáskörében módosította a listát. Jár az irodai dolgozóknak (oké), jár az iskolavezetés tagjainak (oké?), jár az informatikusoknak (jó), és jár abban a munkaközösségben dolgozó tanároknak, amelyiknek ő is tagja (nem oké!).

Ezt nem tudja mindenki, csak páran szembesültek vele, amikor nevük nem került kiemelésre sárga szövegkiemelővel a listán, vagyis fekete maradt. Ez jó, ez olyan szimbolikus. Mint Ady a Magyar Ugaron.

Nem tudom, mi legyen, a hétfői értekezleten nem kérdezhetek ugye, mert (el lettem távolítva) órám van. Hova forduljak. Szakszervezet? Közalkalmazotti tanács? (Már bánom, hogy lemondtam.)

Én is fekete vagyok a listán, azt hiszem, bár nem kérdeztem, mert nincs pénzem elmenni szemészhez, pláne nincs pénzem új keretre, meg nem is kell, mert Amerikában vettem két keretet üveggel, vizsgálattal együtt átszámolva kábé húszezerből. Ja meg ebben a hónapban nettó 93 ezret kaptam a számlámra a táppénz miatt. A gyerekek után járó adókedvezményt beleszámolva. Röhögtem.

Z. úr szerint jobban járnék, ha egész hónapban táppénzen lennék. Komolyan meg kellene ezt fontolnom. Spórolnék a benzinen, a ruházkodáson, a kaján. Nem strapálnám le az idegrendszerem.

Közösségi haló

Még nem láttam a Közösségi háló című filmet, de meg fogom nézni. Már csak azért is, hogy megtudjam, hogyan jut az ember eszébe valami újító dolog. Mert közösségeim nekem is vannak, de eszembe nem jutott volna hálót szőni belőlük.

Tegnap mint munkás szülő (vagy szülőmunkás? uh, nem) vettem részt a nagyobbik kettő iskolájának értekezletén. SZM. Gyerekkoromban hülyére röhögtem magam ezen, hogy mit esznek mindig. Elnézést.

Az értekezlet iszonyatos részvételi lelkesedéssel zajlott, nyolc konkrét szülő és a kontakt tanár részvételével. Az igazgató csak öt percig tette tiszteletét, ami egyébként helyes, mert minek lenne ott. Az öt perc alatt azonban népszerűsítette az 'itt-a-gyerek-hol-a-gyerek' elektronikus kártyát, melyet kettőezerötért megvehetek, majd havonta 350 forintért szolgáltatnak. Azt szolgáltatják, hogy a gyerek ha belép valami szórakozóhelyre, akkor leolvassák a kártyáját, Anya meg Apa otthon lecsekkolhatja, a büdös kölyök hol volt este, illetve ott volt-e, ahol mondta. Utóbbi havi összegről egyébként bocs, számlát nem tud adni a cég, de szeretné, ha a számlámról ezt havonta utalnám. Magyarország a csodák birodalma.

Ezt követően a tanár, úgyis mint a Kultúra Őre, mintegy 90 (!!!) percben összefoglalta, mi mindent dolgozott Ő ebben a tanévben. Üdítő.

Miután a szülők megvitatták, a Kodály központban a második sorból jobb-e az akusztika, mint a tizenkettedikből, gondoltam, megkérdezek pár dolgot. Például, hogy valóban működik-e az elektronikus napló, és mikor használhatják a szülők is. (Öööööö, nagyon bonyolult. Egyelőre nem.) Az is érdekelt, kapnak-e a szülők tájékoztatást az iskola átszervezéséről. (Ööööö, egyelőre nem tudunk semmit, és nem akarunk feleslegesen idegesíteni senkit. Majd biztosan. )

Én azt se értem, a többi szülő mi a francért nem kérdezett valamit. Ültek ott, mint akiket ottfelejtettek.

Kifelé menet még halottam, amint a tanár az elnöknek elmagyarázta, hogy majd alá kell írni az érettségi beosztását. Javasolni nem javasolhat semmit a Feri, mert nem tudják másképp beosztani, meg különben is. Ja és jut eszébe, majd írjon pár sort a tanároknak pedagógusnapra, mert ők megérdemlik. Évek óta hagyomány ez.

A közösségnek itt nincs tényleges szerepe. Díszgombok egy molyrágta kabáton.

Sor

A hónap utolsó hétfője jeles nap. Ezen a hétfőn ugyanis vezetői értekezlet van, ami nagy megterhelést ró rám. Meg másokra is.

Tegnap ismét sikerült két óránál kicsit tovább hallgatnunk Bridge polgári körmondatait, én meg nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha lehetne, biztosan este nyolcig értekezne. Vagy másnap reggel nyolcig.

Az értekezlet két fontos vezérlő fonala az volt, hogy egyrészt Bridge-nek ötletei támadtak, másrészt Bridge kinyilatkoztatott.

Az ötletekkel nincsen bajom különben, legyen neki, megcsináljuk, ha tudjuk, de a kinyilatkoztatásaitól a falnak megyek. Ami pedig egy százas skálán százötvenesen irritál, az a pitiáner hazugságaik, meg a dolgok fel nem vállalása.

Most hozhatnék példákat, hogyan kell szembehazudni a másikat, hogyan kell a káka csomótlanítása után diadalmasan felordítani, hogy ha nincs csomó, akkor majd reggelre lesz ... De nem hozok. Ehhez nincs már kedvem. Foglalkozom inkább a barátaimmal, akik szuicid hangulatban várják, hogy elég meleg legyen a teraszon. Velem együtt.

Tegnap felmondott a kettőből az egyik fickó, akit igazán bírok a suliban. Tisztességes, rendesen dolgozik, őszinte. Nem volt más választása. Amikor túl volt rajta, bejött, hogy elmesélje. Vele örültem. Azt mondta, tulajdonképpen hálás Bridge-nek, mert ki tudja, talán sosem mondott volna fel, ha nem ez a nő lesz a főnöke.

Lassan majd sorszámot kell húzni nála, hogy be lehessen adni a felmondásokat.