Glikogén

"Nehéz a hajléktalanságból kilábalni. Sokkal nagyobb a különbség az ágyrajáró és az ágy nélkül sétálgató közt, mint az ágyrajáró és a szobatulajdonos között."

Megint Lénárd Római történeteit olvasom. Még tavaly kaptam ajándékba a lányoktól (vagy csak TSB-től?), de sokáig csak nézegettem a polcon, mint amikor az ember valami különösen kedvére valót lát, de megfogni is tartóztatja magát, nehogy baja essék a szép tárgynak. Így nézegettem mosolyogva a könyvet, aztán néhány hete ünnepélyesen kézbe vettem.

Negyven oldalig jutottam, és olyan indulattal tettem félre, mintha megcsaltak volna. Pedig Lénárd nem csalt meg, egyszerűen csak annyi történt, olyan aznapi volt minden sora, olyan időszerűek a mondatai, hogy a számban megkeseredett a szó. Ha már akkor világos volt a paranoia megnyilatkozása, ha már akkor tehetetlenül sodródott a világ, akkor mi hova tartunk most?

Megint Lénárd Római történeteit olvasom, és nem is tudom, mit szeretnék. Hogy azt mondhassam, olyan precízen látja a világot, mint Bach, hogy az idő fogalma egyszerűen lényegtelenné válik abban, amit mond, vagy azt, hogy elmondhassam, Lénárd is tévedhetett.

"Nehéz hajléktalanná válni. Még a nagyon szerencsétlen, a tehetetlen, az iszákos is talál egy kuckót és egy szalmazsákot. Világháború kell hozzá. ... Az események, amelyek kivetik az embert az életből, kivetik az ágyából is."

Akárhogyan is, nekem már Lénárd marad a lelki glikogén; a vegyület, amiből szükségben cukrot gyárt a test. Ha más nem marad, majd Lénárdon élek.

...

Wisteria - péntekre :)

Madame Hervé és a fotográfia Mondrianja

A fényképészet a 21. században valami olyasmi, mint ami a festészet lehetett a 20. században. A vizuális önkifejezés általánosan elfogadott eszköze, melyben ez alkalommal az ecset és a vászon funkcióját egy digitális fényképezőgép, illetve egy PC-n/laptopon stb. keresztül a világháló tölti be.

Ami a huszadik század elejének és közepének Párizs, az a mai kor emberének egy fapados repülőjegy. Az inspiráció záloga.

Az elmúlt években a fotózás iránti általános érdeklődés miatt egy-egy nagy fotós kiállítása majdnem annyi látogatót vonz, mint egy-egy nagy festőé. (Internetes közegben pedig a fotók régen rávertek a festményekre. Persze, tudom, a közeg eleve predesztinál.)

A Szépművészeti Múzeum idén az előző században Franciaországban alkotó, de amúgy hódmezővásárhelyi születésű, Lucien Hervé 100 fotójából álló kiállítással lepte meg a fotóművészet szerelmeseit. A jól megválogatott fényképekből átfogó képet kaphatunk Hervé munkásságáról, aki hírnevet minden bizonnyal Le Corbusiére épületeinek fényképezésével szerzett magának. A fotóst egyébként nem csupán munkakapcsolat, hanem szoros baráti szálak is fűzték az építészhez.

Lucien Hervét leggyakrabban minimalista fotóművésznek szokták tartani, -én még egy kubista jelzőt is megkockáztatnék, ha lehet ilyet mondani fotósra - és valóban, ha nem láttam volna néhányat a korai képekből és a portrékból, nem biztos, hogy elmentem volna a kiállításra. A fekete-fehér, szigorú ritmusban megkomponált (vagy kivágott) kompozíciók láttán sok dologra nem is tudtam gondolni, legfeljebb arra, Hervé a fényképészet Mondrianja lehet.

Eltekintve a ténytől, hogy nem vagyok a kubizmus nagy rajongója, nekem Hervé épületfotói valahogyan túl keveset árultak el az emberről, aki a Rolleiflex kamera mögött állt. Ez természetesen az én magánvéleményem, de én egy fotóban, mutasson akár csak egy ablakot is, az alkotó embert kézjegyét keresem. Ebből a szempontból számomra Lucien Hervé azon képei, ahol az épített környezet szigorú geometriáját egy vagy több ember sikerrel töri meg, sokkal beszédesebbek voltak, sokkal több befogadói izgalmat jelentettek.

Talán Hervé személyiségéből adódott ez a szigorú rend, a formák, a fények és árnyékok fegyelmezettsége iránt érzett szeretet. Nehéz megmondani, mi vonzotta ennyire a kiszámíthatóság felé. Bár nagy rajongója volt Henri Matisse-nek, azt a könnyedséget tartotta benne nagyra, amivel ő talán nem rendelkezett. Hervé, azt hiszem, nem volt könnyed ember, inkább a tehetségét nagy szigorral karbantartó művész.

Ezt a talán sokszor szigorú világot ellensúlyozandó, a kiállítás szervezői jó érzékkel teremtettek lehetőséget arra, hogy a képek után a látogatók két dokumentumfilmet is megnézhessenek az alkotóról. Engem (TSB ajánlása miatt) Madame Hervé csigázott fel, aki mintegy háromnegyed óráig beszélt a férjéről. Judit Hervé egy rendkívüli nő, aki továbbra is igazolni látszik az elméletet, miszerint egy nagyszerű férfi mögött mindig ott egy nagyszerű nő.

Madame Hervé csak ül és mesél. Ez a film. Mesél Nagyszombatról, ahol felnőtt, mesél arról, hogyan ismerkedett meg a férjével Párizsban, és arról, Hervé (sic!) hogyan teljesedett ki művészként. Mindezt olyan választékos magyar nyelven teszi, olyan finom humorral, hogy az ember csak ámul, hogy ez a közel hatvan éve Franciaországban élő asszony milyen csodálatosan megőrizte anyanyelvét.

Nem mondom, hogy Hervé képei nem érintettek meg, de ami igazán sokat jelentett a kiállításban, az nem a művész, hanem inkább az ember, akit hol a felesége szemén keresztül, hol a betonerdőkről készül hideg fotókat a szememben háttérbe szorító emberábrázolásain keresztül láttam.

Judit Hervé azt mondta, Hervé nem volt született művész, de született tehetség volt. Én meg elhiszem, ha ő mondja.

A tábláról

Itt a Cippo vonatkozó fotográfiája, mert kölcsönbe adta nekem egy kis időre.

Nyilvánvaló, hogy mindez még azelőtt esett meg a szépreményű Nobel-díjas Gorcsev Ivánnal, hogy huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat. Azért is állítható ez ilyen nagy bizonyossággal, mert az említett díjat a Rangoon teherhajó matróza egy makao nevű tiltott szerencsejátékon nyerte el Bertinus professzortól, mely játékot történetünk kezdetéig ifjú barátunk még soha nem játszotta.

Korábban Gorcsev Iván nem nagy szerencsével kártyázott, csak a kockázásban ért el váltakozó sikereket, éppen úgy, ahogyan egy húsz éves fiatalember a kuplerájokba is csak váltakozó sikerekkel jutott be. A bejutás és a kockanyeremények sikere azonban mutatott némi összefüggést, mely Gorcsev Ivánt arra sarkallta, hogy a biztosabb megélhetés (és bejutás) érdekében komolyabban vegye a matematika tudományát.

Ebben az időben vetődött Gorcsev Budapestre, ahol nagy szerencséjére a Zöld matróz nevű elegáns oktatási intézményben volt szerencséje találkozni Szombathelyi Balázs matematikatanárral, aki a minden délután a Zöld matrózban tartott alkalmazott matematikai stúdiumaira sok szeretettel meghívta a tehetséges fiatalembert, akivel egyébként egy hűvös áprilisi éjszakán a budai rakparton találkozott. A tanár jó emberismerő volt, így azt is megérezte, Gorcsev majd nem lesz hálátlan, és igyekezett rávenni a reményteljes ifjút, hogy a bizonyításokat egy-egy vodkával erősítse meg.

A tanár középiskolai oktatói tevékenysége mellett egy korszakalkotó elméletet is kidolgozott a makao nevű kártyajátékban szerezhető stabil bevételek biztosítására, melyet aztán a kurzus végén hajlandó volt Gorcsevnek kizárólagosan - és a jó barátság emlékére - negyven pengőért eladni. Az atletikus fiatalember cseppet sem habozott beleegyezni az üzletbe, holott teljességgel tisztában volt azzal a ténnyel, hogy nincs a birtokában negyven pengő, ám azt javasolta nagyrabecsült tanárának, menjenek el a Centrálba, és ott legyen a vizsga. Abból a nyereményből aztán Gorcsev Iván magátől értetődően kifizeti a tandíjat Szombathelyi Balázsnak.

Sajnos azzal a ténnyel, hogy a Centrálban éppen Közép-Európa legtehetségesebb makao-játékosa tölti a lefogatása előtti utolsó órákat, egyikük sem lehetett tisztában. Maga Tiszaújvári László sem gyaníthatta, hogy ezek lesznek utolsó elnyert pengői az elkövetkező három évben.

A játék teljes tisztasággal folyt a bejárat melletti második asztalnál, ahol 23 rövid játszmában Tiszaújvári elnyerte Gorcsev maradék 10 pengőjét, valamint Szombathelyi tanárúr vadonatúj zakóját és nadrágját, melyet feleségétől tizenötödik házassági évfordulójukra kapott búcsúajándékként.

Mindez este hat órakor történt. Öt perccel később lépett a Centrálba Szomorú Gábor rendőrszázados kilenc rendőrtiszt kíséretében és lefogták a régóta körözött Tiszaújvári László szerencsejátékost, aki mind az elnyert pénzt, mind a ruhadarabokat magával vitte, így esélyt sem adott Gorcsevnek az említett ruhadarabok visszanyerésére.

Hat óra tíz perckor érkezett a Centrál főpincére munkahelyére, ahol is legnagyobb megrökönyödésére az ajtó melletti második asztalnál ülő két úriember közül az egyik mindösszesen egy inget, és egy alsónadrágot viselt, bár azt meg kellett állapítsa, hogy az inghez kellő ízléssel az úriember reggel tűpettyes csokornyakkendőt vett. Csak egy percig bizonytalanodott el, majd a raktárhelyiségbe lépve fentről a második polc széléről egy táblát halászott elő. Kimért eleganciával lépett az asztal mellé, és diszkréten felszegelte a táblát a falra.

Később amikor visszanézett, elégedetten állapította meg, hogy a hiányos öltözetű férfi minden feltűnést kerülve távozott, bár az nem töltötte el maradéktalan jókedvvel, hogy az asztalnál ülő kevésbé jó ízléssel öltözködő fiatalember is a szívére vette a gyengéd célzást, ezért sértettségében kénytelen volt a férfi vécé ablakán át elhagyni a nagy múltú kávéházat. A főpincér előtt ekkor világossá vált, hogy az ilyenfajta táblák használata nem szolgálja a zökkenőmentes üzletmenetet, ezért még aznap este levette a falról, és az unokaöccsének ajándékozta, aki egy hónap múlva a Palatinusz mellett nyitott kis italmérésében azt el is helyezte a pult felett, egy borvíz-reklám tőszomszédságában.

A pitypangokról

A pitypang a pitypangmezőn lakik társbérletben.

Isten meg kénytelen minden reggel kiszámolni, hány vitorla kell aznap a magokra.

El is van vele délig.

...

...gyöngyvirágot Húsvét hétfőre :)

...no meg egy szellőrózsát :)

Génekről

Ki gondolta volna, éppen húsvétkor derül fény az én szakmai motivációmra. Vagyis inkább a pályaválasztási titok mélységeire. Mármint hogy miért is választ az ember egy ilyen nem túl elismert, fárasztó, ám maximális felkészülést igénylő hivatást, mint amilyen a tanárság. Ez is genetika. Bizony ám! Van ez az okosvagyok-megmondomatutit gén. A hülyevagyok-denemszégyellem gén mellett kettővel.

Erre a húsvét vasárnapi ebéd közben döbbentem rá. Az van ugyanis minálunk, hogy a családi ebédek alkalmával valamiért felszínre tör ez a gén. Ez minden bizonnyal egy zsírra aktivizálódó gén lehet. (???) Szóval ülünk az aranysárga húsleves felett, bennem amolyan Szindbádi hangulat uralkodna el, (az én génemet nem a zsír aktivizálja, ezek szerint), nem így a családtagokban. Anyám azonnali nevelésbe kezd (na ja, tőle örököltem a gént, bár ő mindig csak ilyen nyilvános szituációkra ugrik, hogy én a buszon rendesen kihúzva magamat álljak, és szimmetrikus vállakkal kapaszkodjak), Borit nyilván, amúgy jogosan, de miért éppen a leves felett, na mindegy. Aztán a nevelési gén aktivizálódik a kamaszokban, akik egymást, majd a kistesót rendszabályozzák. Különös tekintettek a könyök és az asztal által bezárt szög felező merőlegesére tükrözött egyenlő szárú háromszög és a világmindenségben eluralkodni készülő káosz egyértelmű összefüggésének bizonyítása foglalkoztatja őket. Z. úr is bekapcsolódik persze, ami azért is meglepő, mert ő végül is nem vérrokonom.

Én csak az ebédemet szeretném élvezni, ha már hajnali fél hatkor keltem, jó, nem csak a leves, hanem a mise miatt is, de hiába. Mindenki nevel mindenkit. Én meg csak ülök, és értem, miért lettem tanár. És főleg értem, mit nem értenek énbennem a diákok. Ők is egy másik bolygón vannak, én is. Én ma a húslevesbolygón voltam. A mentális utazásból pont akkor értem vissza, amikor a Tigris új hobbiját szerette volna gyakorolni, vagyis szeretett volna felmászni a konyhaszekrény tetejére, csak ... Csak közben volt a rétes, amibe véletlenül, elszámítva a szöget, landolnia sikerült a konyhapulton.

Akkor aztán meghallgattam, hogy a pedagógiai szakértőim csoportja miben is látja a hibát. Hogy én nem nevelem a macskát (Z.úr), hogy egyáltalán a macskának nincs helye a konyhában (anyám, bár megjegyezném, hogy a konyhánkon nincs ajtó, vagyis leginkább vagy meg kellene kötöznöm Tigrist, vagy nem is tudom, szuggerálnom kéne?), hogy a hirtelen mozdulatom ijesztette meg (Kamasz 1.), hogy néha fel kellene rúgnom (Kamasz 2.), hogy na őnála nem lenne állat, ha ilyen neveletlen lenne (anyám ismét).

Én meg úgy voltam, hogy vontam egyet a vállamon, rendbehoztam a rétest, elővettem a medvehagymás csirkemellet, és a medvehagyma galaxisba távoztam.

Nemrég láttam egy fickót a TED-en, aki túlélt egy repülőgép balesetet. Három dolgot említett, amire rájött kényszerleszállás közben. Az egyik az volt, hogy nem kell, hogy az embernek igaza legyen. Hogy nem fontos. Nincs jelentősége.

Én sem tudom, kinek van igaza. De nincs jelentősége. Lehet, hogy mutálódott bennem a gén.

Húsvétra

Ha húsvét, fény és öröm. Röpke pillantás az örökkévalóságba.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bízol,

mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat,

mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

bezárva kincses öklét,

jövője nincs, és multja sincs,

ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

súrolta, s tovalibbent --

így néha megérezheted

önnön magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

még innen a halálon.

Várakozás

Érdekes ez a tavasz. Szégyenlős bakfis, mondtuk rá VM-mel az autóban hazafelé. A bakfis, aki még egy kicsit tart az esküvőtől, de már ott van benne a kitörni készülő nyári nő. A napsütötte combú.

Futni voltam tegnap, és örültem, hogy a tónál a reggelek még frissek, hiába a déli nagy meleg. Reggel még nem tudja senki elrejteni valójában ki is ő. A bakfis még bakfis, zsenge hűvös a reggeli öle. Én meg kedvetlen, ezt sem tudom elrejteni, sőt viszem magammal ezt a kedvetlenséget, a nyűgöt, hogy Jézus már megint...

Aztán meleg lett, amiről az jutott eszembe, hogy nem szeretnék nyáron meghalni. Nem szeretném, hogy a visszamaradó test időnek előtte bomlásnak induljon. Hogy szaga legyen. Különben persze volt egy szerencsés szent, akinek rózsaillatot árasztott a holtteste. Állítólag.

Hiába a Nagypéntek szentsége, árulósat, árulkodósat, megkövezőset játszódik a világ. Hát ennyit a példamutatás hasznáról. Ez utóbbit visszavonom. Másnak még ennyi értelme sincs.

De ma másik nap van, Nagyszombat, a várakozás napja. Krisztus elment, de visszajön. Én is várok. Egyáltalán nem vagyok türelmetlen.

El Rey de la calle

Az új rokon

Nem mondanám, hogy lehetetlen, de azért meglepő új rokonra találni negyven felett. Pláne, ha a rokon 26 éves, ki van gyúrva, mint a fene, hatalmas tetoválás vigyorog a vállán, és úgy köszön el, hogy drágám. Ez tényleg a Pali sosem látott fia.

Mi vida 2

Na, Életem, az van, hogy kitört a tavaszi szünetnek csúfolt itthondolgozás. Tudom, nagyrészt én tehetek róla, mert nem kellene mindent az utolsó utáni pillanatra hagyni, de most már késő a bánat.

Azért van az első nemdolgozós hétköznapnak az az édes íze, amit nem cserélnék el soha semmire. Hogy addig fekszem az ágyban, amíg a mozdulatlanságtól ki nem hűl a lábam, és meg nem kívánom újra a kávét.

Ilyenkor gondtalan nyári reggelre képzelem magam: macska a végtelen, semmittevő idő ölében. Innen kellene átdorombolnom magam az örökkévalóságba.

Az időtlenségen kívül most egyszerre van még a fejemben Bartis Attila lassúsága, mint kéjtárgy, meg a tegnap esti világmegváltós beszélgetés. Már ez utóbbi persze nem Bartis Attilával folyt, hanem az első ünnepélyes Manilai Dobozátadó ünnepség keretében. A. névnapja volt az ürügy, de ahogy az már lenni szokott, hamar az iskolánál kötöttünk ki. Meg hogy mibe nem kell tönkremenni. Mert öreg barátnőnk persze kívülről bölcsebb, mint mi belülről. És bár igaza van, ez az igazság nem tetszik. (Ki nem szarja le, persze, azt is értem.)

Jó sok Guiness-t megittunk, jó sokat röhögtünk egy automata WC-s kalandon, és jó sok dolgot vettünk fel egy képzeletbeli megguglizandók listájára, mely listáról már én csak a gyöngyöspatai templom jesszefa-oltárára emlékszem. Meg arra, hogy egy marha vagyok, hogy nem mentem a Braindogs koncertre. (De tudtam én, hogy Kiss Tibor és Varga Líviusz is ott? Nem tudtam.)

Azért lesz Gyémánt-kör ülés is a napokban. De addig még olvasnom kell. És leküzdeni 5 oldalnyi cikket a többfalú szén nanocsövekről.

Meg még a feltámadás is, Életem...

(Zene. Már volt? Nem baj.)

Bővebben

Nem annyira hosszan mondom ... de a lényegest azért nem hallgatom el, nehogy Sándor, a Lénárd mármint, a szememre vesse majd egyszer.

Ő mondta, ha nem érdemes élni, meghal az ember. Ezért mondtam a célt is, amit megmérni nem lehet, de ami nélkül az ember tapicskol csak a jelenében, meg ide-oda zavarja a lábszárára repülő legyeket, de odébb nem megy.

Vannak, akik nagy célokra születnek. Mások még nagyobbakra. Vannak, akik nyugalomra. Mások nyugtalanságra.

Ha az ember céltalanul néz a völgybe, éppen meg is halhat; ha van miért néznie, érdemes lesz továbbélni. De a két kép ugyanaz. Egy ember, aki a völgyet nézi.

(Cippo éppen az egyik kedvenc részemet olvassa. Meg kell hallgatni, na.)

Eccsor

Az élet célja, legalábbis méretét tekintve, mint az idő, szubjektív.

Ahogy tetszik

Nem is biztos, hogy szeretem a felszólító módot, ha filmekről van szó. Az ilyen direktbe, hogy most csináld ezt, csináld azt. Ezért a másikkal kezdtem, a Minden végzet nehézzel. Kicsit az a csajos film kategória, ami nálam azt jelenti, hogy olyasmivel foglalkozik, amivel egy pasi nem. Mert azt hiszem, kevés férfi foglalkozik azzal, mi a különbség egy fiatal és egy idősebb nő között. Mármint elméleti síkon. A gyakorlat az más.

A film főhőse egy már nem hamvasan fiatal fickó, Jack Nicholson alakítja, és egy szintén nem üde, és harmatos menyecske, Diane Keaton. A film egyébként szórakoztató és kiváló poénok vannak benne. (A fiatalabbakhoz szokott férfi szex közben ijedten: "És hogy védekezünk???" A nő nagy természetességgel: "Klimaxszal!")

Ami miatt egyszerű szórakoztató értéke miatt mégis említésre méltó, az a téma, az öregedés, az öregedés feldolgozásával együtt járó lelki teher, és természetesen a színészi gárda. Kellemesen nézhető, egyszerű vígjáték borongós vasárnapokra desszertnek Keanu Reeves fiatalkori önmagával. Trailer itt.

A felszólító módban megcímzett filmtől egy kicsit tartottam. Annak idején Amerikában B. sokszor ajánlgatta nekem Elisabeth Gilbert könyveit, mondván, ez olyasmi, amit nekem mindenképpen el kell olvasnom, de ... könyvben sem rajongok a felszólító módért.

Mindegy, úgy lett, hogy most mégis megnéztem filmen, mit is tanácsol embertársainak az írónő. Merthogy a film és a regény angol címe három felszólító módú ige: Eat, Pray, Love.

A film meglepett. Egyrészt javíthatatlan Julia Roberts rajongó vagyok, másrészt sokkal, hogy is mondjam csajosabb filmet gondoltam a cím mögé. Bár a film egy nő küzdelmeit beszéli el, bár takaratlanul is női szempontokból veszi végig az élet fontos állomásait, a döntések hátterét, mégis ...

Sok-sok elgondolkodtató jelenet van a filmben egy férfi számára is, szóval szerencsére nem az a tipikus romantikus film. Ettől persze nem lesz olyasmi, amit a férfiak feltétlenül megnéznek üres délutánjukon, de nem is ez a lényeg. Szépen fotózott, és lehet gondolatébresztő film is, ha úgy akarjuk. Ha nem, akkor sincs gond, gyönyörködhetünk Rómában, Indiában, és Bali tengerpartjaiban, James Franco alakításásban, Javier Bardem felsőtestében vagy Julia Roberts mosolyában. Kinek mi a kedvére való. Trailer.

(Vasaláshoz is jók, meg délutáni fetrengésre is.)

...

...egy fotó - egy blogbejegyzés mögé, emlékezős gondolatokhoz....

 

Hódítás

Volt ez a látomásom gyerekkoromban ... Néztem ki az óvoda kerítésén, és az jutott eszembe az aszfaltjárdát felgyűrő gyökerek láttán, hogy egyszer majd nem lakik itt ember többé, és akkor a fák és növények végre visszaveszik a nekik járó területet. Feleszik az emberek által készített vakolatot, elbontják az öreg ajtófélfát, önmagukba szívják át a téglákban elraktározott anyagot.

Láttam magam is, öregen és magányosan, a burjánzó növények között botladozni az őrület és a rettegés szélén egyensúlyozva.

Tegnap a Balokányban úgy éreztem, a jövő már majdnem itt van.

Az érzés egyszerre szomorú és biztató. Szomorú az ember szempontjából, biztató a növények szempontjából.

...

...egy fotó - egy blogbejegyzés elé, depis gondolatokhoz...
(nem megfelelőség esetén törölhető - tényleg)

Kapcsolódás

A fájdalomról kellene egyszer írni valamit... Ahogy az idegrostokon lekúszik végig a lábakon két oldalt a bokáig, meg fel a váll felé, reggelre mozdíthatatlanná zsibbasztva a kart és a lábat.

El kellett volna mennem futni.

El kellene futni.

Veszélyes vizeken

Vasaláshoz kerestem vígjátékot, így halásztam elő a kritikákból érdekesnek ígérkező Four Lions (Négy oroszlán) című brit komédiát. Aztán csak tátottam a számat.

Nem vagyok egy könnyen elbátortalanodó néző, de végtelen türelmű sem, és ahogy múlnak az évek, egyre hajlamosabb vagyok félidőben kikapcsolni a filmet, ha nem tetszik. Öregszem, nincs időm már minden szart végignézni.

Azt hiszem a tizedik perc és a harmadik póló magasságában remegett meg a kezemben először a távirányító, de nem utoljára.

Nagyon nehezen tudnám Christopher Morris filmjét kategorizálni. Vígjáték, amolyan Monty Pythonos humorral, vagy egy kicsit Guy Ritchie filmjeire hajazó őrület, ám ez alkalommal a főszereplők muszlimok. Egész pontosan egy Angliában tevékenykedni kezdő muszlim terrorista sejt, akiknek az a legfőbb ambíciójuk, hogy öngyilkos merénylők legyenek. Világi szerveződésű csapat ez, melynek tagjai, nem lehet ezt másképpen mondani, komplett idióták. Négy balfasz, aki amolyan privát dzsihádot hirdet, az ugyan nem derül ki, ha nem a hit a kiindulópont, akkor tulajdonképpen mi is. Valamit hadoválnak ugyan összetákolt videójukon a nyugati életforma elleni harcról, de összességében teljesen zavarodottak.

A négy barom (valahol azt olvastam a filmről, olyanok ezek a pasik, mintha a Másnaposokból szalajtották volna őket, és tényleg) úgy készít elő egy merényletet, hogy közben a néző azt sem tudja,min röhögjön jobban, hogy a fordítva fogott aknavetővel saját kiképzőtáborukat találják el vagy azon, hogy a csapatba bevett angol fickó hogyan nyeleti le velük a telefonok sim kártyáját.

Az egész egy kabaré.

Aztán a film háromnegyedénél kezdünk rájönni, hogy a fenébe is, ezek tényleg robbantani fognak. Hiába csak az utolsó pillanatban döntenek arról, mit is, hiába fogalmuk sincs, milyen veszélyes az anyag, amivel ugrabugrálnak, a néző arcáról jól fejlett fekete humora ellenére is kezd kicsit lefagyni a mosolya.

Gonosz vígjáték ez, azt hiszem. Az ember röhög, de egyre kellemetlenebbül érzi magát, mert az emberi ostobaság is csak egy darabig vicces. Pláne, ha a végén ezek a szeretnivaló nyomorultak mind meg is halnak olyasmiért, amiről tulajdonképpen halvány fogalmuk sincs.

A kőkemény hülyeség mellett kőkemény társadalomkritika is a Four Lions. Nem csak a fiatalok ostobák, hanem az egész társadalom, az egész rendőri apparátus, hogy az ártatlan hithű muszlimot vallató tisztről már ne is beszéljünk. Az már tényleg annyira túl van minden határon, hogy az ember csak sírni tudna azon, az emberi ostobaság milyen könnyen veszi magát halálosan komolyan.

Nem is tudom, kinek merjem ajánlani a filmet. Talán azoknak, akik bírják a Monty Pythonos humort, és legalább egyszer végig tudták nézni a Másnaposokat vagy a Boratot. Lehet nevetni, illetve nem lehet nem nevetni bizonyos jeleneteken, de egyre keserűbb a nevetés. Mert ahogy a film vége felé közeledünk, rá kell jönnünk, hogy ez nem egy igazi vígjáték. Inkább dráma.

Aztán csak ültem a kanapén, és nagyon hálás voltam önmagamnak, hogy nem kapcsoltam ki húsz perc után.

Trailer itt.

Főnix

'Az ember főnix.' Mondja Mészöly Miklós akusztikusan más hangja abban a kötetben, amiben magyar írók vallanak Berlinről.

Berlin, drágám... nem is tudom, miért nem jutott eszembe eddig, hogy nekem abban a városban kellene, hogy úgy mondjam, elhamvadt poraimból újjáélednem. Berlin egy első látásra szerelem, és az ember higgyen az ösztöneinek.

Jó, az igaz, nem tudok németül. Bori sem. Akkor először legyen egy másik Berlin, drágám? De akkor hogy lesz ez az egész főnix-projekt?

Oberon

Azt álmodtam, hogy nem tudom a választ. Vagy arra ébredtem, hogy nem tudom a választ.

A kérdésre nem emlékszem.

Zenekari károk

Nehéz néha eldönteni, áldás vagy átok tanárnak lenni. Hogy mit tudnak a fiatalok (=tanítványok), illetve mit nem, arról hosszasan lehet elmélkedni, de nem fontos. Vagyis nem ez a lényeg.

Az elme szintetizál, abból ami van, újat, tudást alkot. Két éve Pablo Shakespeare munkásságának örülhettünk meg, idén zenetörténeti megújulásról tudok beszámolni.

Kérem szépen, csak hogy tudjuk, sok jelentős klasszikus zeneszerzőt ismerünk. Köztük Mozartot és Beethovent, Mozartot és Beethovent és én is pont ezeket akartam mondani... Ja, volt az a Haydn. Milyen év van idén? Melyik zeneszerző éve??? Ezeknek van évük? Hát nekem Kodály jut eszembe vagy ő nem írt? Operát? Ühüm, tudom. Beethoven? Jó, na akkor volt még a Luther Márton. Leghíresebb műve a 95 tételből álló nagysikerű szimfónia, de említésre méltó az Úrvacsora című méltán sok előadást megélt operája is.

Természetesen vannak más zenei műfajok is, ezeket röviden ismertetem. Van a metál, ami jó, és a rock, amit sokan szeretnek. A blues, azt ismerjük, meg a reggae-t is. A kicsoda? A Bob Marley? Azt nem ismerem. És akkor van a jazz. Az ugyebár az, ami lassú és szar. Ja jó, tudom. Van aki még azt is szereti. A house-nak az a lényege, hogy mondok egy nevet és elémondom, hogy dídzsé. Az olyan elektronikus. (Megjegyzem, persze. DJ Biedermann.)

Ha zenét hallanak, akkor azért nem ilyen tragikusak. Még a soult is megismerték.

Talán elölről kellene kezdeni ezt is, mint minden mást.

Addig is, ha van kedvünk, hallgassuk meg, mit mond Benjamin Zander a zenéről. Hátha nem megy el a kedvünk az élettől. (Alul lehet feliratot választani.)

A józan ész védelmében

Megfigyeltem egy ideje, hogy a józan gondolkodás mellett sokkal kevesebben kardoskodnak évtizedek, talán évszázadok, óta, mint valami aktuálisan divatos, ámde nagy port kavaró, szélsőséges elképzelés mellett. Szenzációt zabál a világ, mondhatnám kissé szenzációhajhászan, ha szenzációhajhásznék.

Michael Pollan újságíró a józan ész táborát erősíti 2008-ban megjelent In Defence of Food (kb. Az étel védelmében) című nagyszerű könyvével. (Magyarul Életadó ételeink címmel.) Nem hallottunk még róla? Nem is csoda, hiszen nagy élelmiszergyárak nem is fogják népszerűsíteni.

A könyv nem táplálkozástudományi és nem diétás könyv. Éppen a táplálkozástudomány elmúlt évtizedes diadalmenetével megy szembe a szerző, amikor arról beszél, nem érdemes szétbontani az ételeket tápanyagokra, nem érdemes hinni az aktuálisan üdvöskének kikiáltott tápanyagban, az ételt a maga teljességében kell tekinteni. Elhisszük, hogy az omega-3 zsírsav jót tesz, de ki tudja, mivel együtt tesz jót. Pollan kiáll a természetes, összetett tápanyagokat tartalmazó élelmiszerek mellett. Nagyjából 'a fene tudja, de ha eddig ezt ették az emberek, biztos van benne valami, ami jót tesz' alapon. A józan gondolkodás jegyében, és az élelmiszeripar féktelen találékonyságával szemben. Michael Pollan szenvedélyesen harcol az élelmiszernek látszó tárgyak ellen.

A könyv nem ad diétás tanácsokat, nem mondja meg, mit együnk, pusztán néhány irányelvet fogalmaz meg. Ez a három fontos, mondjuk, tanács már a borítón is ott van. Együnk ételt. Ne túl sokat. Főleg növényeket. Tulajdonképpen ennyi. Ne együnk olyan ételt, amiről a dédanyánk nem tudta volna, hogy meg lehet enni; ne együnk olyat, amiben öt összetevőnél több van, és amely összetevők között van kiejthetetlen nevű. Együnk keveset a jó minőségű, ezért nyilván drágább ételekből. Együnk sok leveles zöldséget, mert úgy tűnik, az valószínűleg nem árt. Illetve kevesebb hely jut a táplálkozásban annak, ami viszont árt.

Az ételek minőségi és mennyiségi összefüggései mellett a szerző felhívja a figyelmet az evés társadalmi, szociológiai és pszichés szerepére, az együttevés fontosságára, mely az ételek élvezetének alapja. Michael Pollan szerint több időt és pénzt kellene az ételek elkészítésére fordítani, szemben a puszta táplálkozással.

Ennyi tényleg, amit józan ésszel el lehet mondani az élet és az étel védelmében. Michael Pollan mindezt kellő humorral, a témában meglévő nagy jártasságával és egy jó újságírótól elvárható kiváló stílusban teszi.

Aztán meg az is eszembe jutott, az élettel is ezt kellene. Hogy csak a minőségi élet kellene, amit még a dédanyáink is életként ismernének fel. A józan ész jegyében.

Légköri zavarok

A kedvem, mint az április. Reggel borongtam, nap közben átmenetileg felhős voltam, de rövid időszakokra itt-ott kisütött a nap. Délutánra záporok érkeztek.

Még jó, hogy a tornádók viszonylag ritkák errefelé.

jól

Szóban

"Mert szóban sokkal egyszerűbb beszélni." (Én, pálinka előtt.)

Ha a hétvége legjelentősebb mozzanatait kellene összefoglalnom, talán az FT skála dinamikus rendszerének megalkotásával kellene kezdenem. Az FT skálát VM-mel közösen a kaposvári benzinkúton alkottuk meg, amikor is cigarettát vettük, s a kislány a pult mögött magabiztosan állította, hogy amit kinéztünk, az nullahármas. Mi bólintottunk, elvettük a dobozt, majd az ajtón kilépve megállapítottuk, hogy nem tudjuk, mi nullahárom. De akkor már úgy voltunk vele, hogy ellazultunk, kicsit talán túlságosan is, szóval ez lett az F(aszom) T(udja) skála, mely forradalmasítja a világ objektív leírásának lehetőségeit.

A három nap során aztán rájöttünk, ez a rendszer szinte bármire használható. Így lett aztán az FT skálán tízes a Léda fagyizó mellékhelyisége (tízből), gyenge nyolcésfeles a Torony étterem tojásosnokedlije (tízből), amin még a mellettünk ebédelő Csík zenekar sem javított. Sőt. Csalódottan állapítottuk meg, hogy a mosolytalan zenészeket inkább néztük unott pesti koncertszervező yuppiknak...

Aztán volt még valóban a tejeskávé színű Balaton megszelídítése VM-mel mezítláb a partról. Volt kultúrprogramként a József Attila Emlékház zárt kerítésének megtekintése, a fonyódi Menthol felár nélküli szabadtéri szoláriumának (=terasz) igénybevétele Szilvi poénjaival, a piac, sütizés ... Néztünk filmet, de az a helyzet, a Szívrablók széles vásznon sokkal ütősebb, A Mesék a szerelemről meg elég idegennyelvű falat volt, bár így letudtunk másfél óra angolozást a csajokkal. Mindenesetre VM annyit mondott a film után, 'Na bazmeg, azért néha kibújik belőled a bölcsész.' Ebből arra következtettem, hogy most nem annyira tetszettek neki a filmek.

Vasárnap már nem mentünk, csak a kertben dolgoztunk, amiről annyit tudok elmondani, hogy TSB biztatóan csak annyit mondott, hogy én majd inkább főzzek, ha mégiscsak eljön a világvége, és együtt próbáljuk létfenntartani magunkat. Kormi beköltöztette csöpp kis kölykeit a kisházba, mi VM-mel azért csak csináltunk egy meglepetés virágoskertet. Majd jól meglepődünk, mi lesz belőle.

Aztán hirtelen vasárnap délután lett. Megint ültünk az autóban, és úgy éreztem, minden alkalommal nehezebb szívvel megyünk haza...

Önzés

Nem szeretnélek viszont.
Viszont szeretnélek.

Helyi érzéstelenítés

Pre

Értelmezési tartomány

Nah, van aki szerint maccibűvölő. Szerintem a naccibűvölő indokolhatóbb.

Összeférek

Ma több kérdés is felmerült bennem, melyek egy része kollégáim elmeállapotára (Nooormááális???), más része szellemi képességeikre (Hülye ez a nő/pasi????) vonatkozott. A felmerült kérdésekre rövid, ám kétségbeejtő válaszokat tudtam adni. Meg kell állapítsam, a mi iskolánkban elég sok az öntudatos hülye. Egy részüknek diplomája is van. Félre ne értsem magam, én is egy vagyok a diplomával bíró öntudatos hülyék között.

Pedagógiai és retorikai képességeim óriási elismerésének kell azonban tekintenem, hogy Bridge-dzsel folytatott megbeszélésem eredménye az lett, hogy nem kell pályázatot írnom. Higgadt érveléssel meggyőztem, hogy az angolul nem beszélő kollégák angol nyelvi szövegértése sajna nem makulátlan, tehát kiváló ötlete, amit én lettem volna hivatva megvalósítani pályázati formában, sajna, sajna, nem fér bele a pályázati kiírásba. Viszont egy már nyertes pályázatunk továbbfolytatását javasoltam beadni, mire Bridge meglepő fordulatként azt mondta, hogy akkor hagyjuk a picsába. Ezt nem így mondta természetesen, hanem egy polgári körmondat keretében.

A megbeszélés után azért nem veregettem magam vállon, mert így a most májusban befejeződő programunkat talán nem tudjuk folytatni, vagy legalábbis semmiféle finanszírozás nem lesz mögötte. Egyrészt persze örültem, hogy egy csomó ingyen munkaórát nem kell a pályázatba ölnöm, másrészt viszont meglepődve állapítottam meg, hogy van, akinek az ötleteit még az enyémeknél is jobban utálja, de olyannyira, hogy ezért még az én szívatásomtól is eltekint ideig-óráig. Az is lehet persze, hogy már jobbat talált ki nekem, esetleg valami öröm érte éjszaka. Nem tudhatjuk.

Egyébként meg minden órával egyre jobban eluralkodik rajtam a jól indokolható öröm és várakozás, hiszen holnap elhúzunk a teraszra, sőt mi több, a mai újabb testrészeket érintő ultrahang-vizsgálaton egyelőre csak annyit állapított meg egy fő, aki orvos, hogy van bennem jóindulat. Persze nem felejtette el megemlíteni, hogy ez idővel változhat. Jut eszembe, ideje megint nyakba szúratni magam, mert hogy ott mi a helyzet, azt mindig ilyen drámaian akarják kideríteni. Mondom én, a költészet a szívsebészettel rokon, a modern diagnosztika meg a királydrámákkal.

Cicanaci

Hogy akár egy rakás felhőkarcoló is karcolhat felfele a lábszárból kinőve a combokon a bugyi felé igyekezve, na az már a hihetetlen kategória. És akkor a bevillanó kép, ott a nyolcvanas évek végén, ahogy Erzsi néni a lépcsőházat mossa öntudatos vádlijára feszülő kínai cicanaciban... Nietzsche is divatdiktátornak készült első körben.

...

...gondoltam örülnél itt és most egy ilyen ibolyának - hát tessék :))))

Tíz dolog

Rosszat írni vagy mondani könnyebb, mint jót; tapasztaljuk nap mint nap. TSB és VM is ezzel tért vissza az óráról. A rosszhoz jobban kötődünk érzelmileg vagy az utálat erősebb érzelem, mint a szeretet? VM óráján jót kellett mondani a társakról. Ez sem ment könnyen. TSB a Szózat után szabadon azt kérte, a diákok írjanak egy tíz pontból álló listát arról, mit szeretnek Magyarországból. Vagy miért szeretik a hazájukat. Nem tudom pontosan, hogyan lett a kérdés feltéve. A diákok persze azt kérték, a tanárnő mondja el először a listáját. Azt itt most nem ismertetem, ha TSB szeretné, leírhatja. A listán persze látszik, hogy hétvégén Lengyeltótiba megyünk.

Persze egy ilyen lista nem mentes a pillanatnyi hangulatoktól és vágyaktól, de azért megpróbálok én is írni egyet. Lesz pár dolog, ami az ő listáján is ott volt, de mit tehetünk, nem véletlenül vagyunk barátok.

(Készült nemrégiben egy másik lista is, ilyen magyarországi szerethető dolgokról. Arra itt most nem térek ki, aki akarja, elolvashatja.)

1. a magyar nyelv- Nekem is ez az első. Ha bárhol is vagyok a világon, ebben a nyelvben érzem magam leginkább otthon. Halálommal múló szerelem ez.

2. a teraszok - Leginkább és legfontosabban TSB terasza Lengyeltótiban. A hely, ahol szabad vagyok testben, lélekben és gondolataimban. Másodsorban a tihanyi Rege kávézó terasza, ahol a lábunk előtt hever az egész Balaton. Harmadsorban pedig a Menthol kávézó terasza a fonyódi piac mellett. Nem a kilátás, hanem a hangulat, az otthon meleg szeretete miatt. Talán ha nem lenne tél Magyarországon, lakásom sem lenne, teraszokon laknék.

3. József Attila - Nem azért, mert őt tartom az egyedüli, az egyetlen olvasásra érdemes költőnek. Nem tudom, talán az ő lelke az enyém is, vagy az enyém az övé is. Ezt nem tudom jól megmagyarázni sajnos.

4. a szellemi közösség - Sokféle, sok nemzetbeli baráthoz van szerencsém. Okos, érzékeny embereket ismerek, akikkel egy gondolati síkon tudok haladni. Mégis azt érzem, itt értenek és itt értek igazán. Rezdülést, bánatot, hangulatot, szerelmet. Nem, nem a nyelv miatt.

5. a hegyek - Csak itt ölelnek biztonsággal magukhoz a hegyek. A Mecsek leginkább. De nem kizárólag. Nincs kedvesebb séta, mint egy hegyes-völgyes turistautat végigjárni.

6. Pannonhalma - A levendulás dombok tetején Isten öröme.

7. a kávéházak - Mint a teraszok. Csak itt nagyobb a füst.

8. a szemérmes tavasz - Szemben az amerikai ribanccal (megint elnézést!), a mediterrán hőségbe hajlóval, a keleti nem létezővel. Itt lehet csak a világban a legszűziesebben és egyszerre a legbujábban újjászületni. A visszafogott szenvedély beteljesedése ez.

9. Bartók - Írhattam volna, hogy a magyar zene, a számtalan tehetséges zenész. Az is igaz lenne. De nekem minden az Allegro Barbaroval kezdődött. Talán ott is végződik majd. De addig még megtanulok zongorázni.

10. a somogysámsoni templom - Ott keresztelkedtem, áldoztam és bérmálkoztam. Azóta sem jártam ott. Talán majd ezen a nyáron.

A családom, a barátaim és a szerelmeim nem Magyarországhoz tartoznak. Csak hozzám.

Aki kedvet érez, írhat listát maga is. Néha nem árt felidézni, miért itt élünk.

Kétperces

Utálom ezt a napot. Nem politikailag, hanem hosszasan, tíz évre visszanyúlva az időben. Tíz éve, ezen a tavaszi madárcsicsergős napon léptem be a szülészet kapuján. Másnap meg ki.

Ma reggel aneszteziológiai céllal lefotóztam két virágzó fát. Dolgoztam is.

Aztán Bridge áttelefonált, és az irodájába hívatott, hogy megtudjam, bár önként nem jelentkeztem valami projektfelelősnek, azért megnyertem valamit, amiről fogalmam sincs micsoda. De határideje az van. Nem baj, megcsinálom.

Zivatar jön. Ez a legkevesebb, amit Istentől elvárok. Majd holnap megint elnézem neki a virágzó fákat.

Vágyakozás

Már csak négyet kell aludni a teraszig.

Háttér

A lejátszón a Nostalgia 77 játszik, aki tulajdonképpen nem más, mint Benedic Lamdin, foglalkozására nézve producer, DJ, ésatöbbi. Ez a frissen (március közepén) megjelent album, a Sleepwalking Society, amit egy számomra teljességgel ismeretlen, ám annál meggyőzőbb, Berlinben élő énekesnővel, Josa Peittel együtt vett fel a fickó. Borongós vasárnapokon és napos hétköznapokon is jól hallgatható album. Vagy fordítva.

Koncert

Az a vicces, hogy igazából nem is voltam KFT rajongó soha. Szerettem a számaikat, abból sem mindet, de koncertjükön még nem voltam. Hogy jó-e, hogy ennyi év múlva megyek, abban nem voltam biztos. De mi történhet, legfeljebb majd elmélázom, milyen fiatal voltam, amikor az Afrikát ordítottuk valami kocsmában egy sikeres vizsgaidőszak végén.

Az előcsarnokban mihozzánk korban és péntek esti gyűrödtségben kompatibilis nézőközönség ácsorgott. Egy hevenyészett évfolyam-találkozót simán össze lehetett volna rántani. Néztem is az ismerőseinket, hogy na ők vajon szintén nosztalgiázni jöttek vajon, vagy ők a megszállott rajongótábor. Inkább tippeltem az előbbire.

Aztán a színpadtól mindösszesen két sorra hallgattam ezeket a fickókat, akik simán lenyomták a két órát, igaz közben beszéltek is, meséltek erről-arról, és persze Laár András és Bornai Tibor verseket is mondtak. (Bornait jól meg is néztem magamnak, éppen azelőtt olvastam bele a blogjába, mielőtt becsukta. Jó kis blog volt pedig.) Jók voltak, ezt akarom írni. Meg vannak öregedve kicsit, és bár tudom, ennek biztosan nem örülnének, amit most írok, de jót tett nekik. Bölcsebbek lettek, isteni a humoruk, az az igazi idősödő pasi humor, amikor hát nem is tudom, de szeretni való, na. (Jó, biztos azért, mert én is idősödöm, vagy érek, vagy hmmm fejlődik a humorom.) Ráadásul kiváló zenészek.

Nagy meglepetés volt ez a koncert. Nem mintha azt gondoltam volna, nem fog tetszeni, hanem mert most annyira másképpen hallottam a számok szövegét.

A hitről

Ma azt kérdezte tőlem egy tanítvány, hívő ember vagyok-e. A kereszt miatt kérdezte, amit Claudia hozott nekem Mexikóból, és aminek a hátoldalára azt írták: CUIDAME.

A semmiből a semmibe tartva, legyen az Sarakrael bicikliútja, avagy ez a másik, amit életnek szoktunk hívni, én hiszek. Nem a védelem, nem a vigasz, és nem az örök jövő ígérete miatt. Egyáltalán. Nem valami miatt. Nem valamiért cserébe.

Úgy emlékszem, nem mindig hittem Istenben, de ez valahogyan megváltozott.

Nem tudom ezt szebben mondani, mint ahogy éppen ma olvastam Flora blogján Pilinszky egyik levelében: "A világ évről évre veszít a súlyából ..." Ahogy a világ, én is évről évre veszítek a jelentőségemből.

Lagrimas de oro

Fáj a torkom. Nagyon.

Nem a te hibád kedvesem, hogy a világ ennyire igazságtalan.

Így, így. Az utolsó hullámra várunk mi is.