Példa

Nagyon érdekes cikkekre van időm, most, hogy még mindig hiába vegyészkedem itthon. Csak ámulok és bámulok.

Azt olvastam, valaki nőnemű lény nyilatkozott, hogy ő nem is érti, mi a gond, mert az EU nem kérdőjelezte meg a választások tisztaságát, akkor tehát egyértelmű, hogy a zország népe aztat akarja, amit ők. Érdekes logika.

Na akkor most legyen egy példa.

Vegyük azt, hogy ez a nőnemű lény teljesen törvényesen férjhez ment Eugénhoz. Aztán Eugénnak bekattant valami, és elkezdte dugni a szomszédék 5 éves kislányát. Ha panaszkodna a kedves hölgy Eugénnak, a dicső férj mondhatja neki, hogy fogja be a pofáját, mert törvényesen vette el, és ez azt jelenti, hogy ő is ezt akarta?

Hanyatt

Most is emlékszem, ahogy feküdtünk hanyatt Kata barátnőmék kertjében és Trabantot hallgattunk egy iszonyú minőségű kazettán. Őriztük, mint valami kincset. Szerintem Csillától volt, a felvilágosult barátnőnktől, aki benne volt az életben. Szemben velünk, akik arra gondoltunk, egyszer nekünk is lesz valami, amit életnek hívunk majd.

Persze lett is, életnek is hívjuk, bár mintha nem egészen úgy festene, mint ahogy előre láttuk. Mert 17 évesen azt gondolja az ember, hogy az élet olyan szabadságos ízű.

Hallgatom az ideiglenesen itthon állomásozó Méhes Mariettát, meg a fiúkat, és arra gondolok, hogy megállt az idő. Vagy nem is tudom.

Annak idején, nehéz leírni is, mondjuk harminc éve, volt valami ilyen szabadság a levegőben. Hogy mindenki közel volt egymáshoz. Hogy előre lehetett nézni. Hogy a kerekasztal lovagjai ...(Valami ilyesmit mond Magyar Péter is a riportban.)

Fogalmam sincs, Méhes Marietta miért pont most jött haza. Hogy van-e ennek jelentősége. Persze biztosan van. Mindenesetre kár, hogy nem jutottam el a Gödörbe.

Én a mai napig tényleg azt hittem, csak mi voltunk ilyen tehetetlenek, hogy nem volt egy tisztességes felvételünk tőlük, pedig, mint kiderült, soha nem adtak ki semmit, csak házilag készült kazettákon forogtak a felvételek.

Hihetetlen, hogy mégis így megmaradt minden. Persze az Eszkimó asszony fáziknak is nagy szerepe volt az egészben, de a titok, ha van titok, akkor máshol kell legyen. Talán a szövegekben.

Ahogy hallgatom, Marietta meg úgy énekel, ahogy harminc éve, szinte pont ugyanolyan a semmi a hangjában, mint annak idején. Hátborzongató spleen.

A riport jó. Arról is beszél benne, az identitást nem kell szétszabdalni. Nem kell választani. Ez például vigasztal. Víg meg arról beszél, a nyelv hogyan bírta maradásra. A magyar nyelv - a zsarnok.

Remélem, lesz majd egy koncertfelvétel a Gödörből, amit hallgatva hanyatt lehet feküdni egy másik kertben, és arra lehet majd gondolni, van még előttem valami, amit majd életnek fogok hívni. Jó, tudom. Ha szerencsém lesz.

Neuron

Hljod Huskona képe az agyi neuronhálózatról.

Schätzing azt írta nekem tegnap: " ... egy végtelenül kiterjedő agy ideghálózata, egy megalvadt kozmosz. ...egyedül vagyunk az univerzumban, mindenki egymagában és így együtt ..." Így. Hajnali háromkor is. Persze nem csak miatta gondoltam erre, szoktam máskor is, hogy az éjszakai fények mennyi gondot üzennek ki az univerzumba. És hogy az univerzum ezt miképpen tudja, ha egyáltalán, vagy ha fontos neki, dekódolni.
A repülésre is gondoltam hajnalban. Hogy akarok-e repülni. Illetve, hogy el akarok-e menni megint olyan messzire, hogy ... Aztán az is lehet, hogy mindegy. Hogy ott is kénytelen lennék villanyt kapcsolni hajnali háromkor. Hogy ez a konyhaasztalnál ülő, semmibe bámuló barátnőm, oda is velem jönne.

Másrészt, a repülésben ez az egyetlen jó. Éjszaka kibámulni a gép ablakán, és varázslatosnak látni az éjszakai virrasztás fényeit. Mintha az álmatlanságtól érthetőbb lenne az ember az univerzum számára.

Játék

Zöldre vágyom. Fűre, a föld szagára, a friss hajtások vigasztalására. Játékra. Hogy játszhassak, és hogy velem is játsszanak.
(Még mindig azt gondolom, egyszer meg kellene tanulnom zongorázni.)

Értelem és biokémia

Ezt a kettősséget, mármint a logikus gondolkodásét és a biokémiai folyamatokét, rengeteg irodalmi mű és film taglalta. Van-e még mit mondani? Úgy tűnik, mindig lehet, sőt mintha kellene is.

Kétségtelen, hogy az értelem vezérel. Ez a felnőttség ismérve. A biokémia meg belepofázik. Ez az emberségé. A kettő közötti lavírozás, az egyensúly ... az nagy kérdés. És örök kérdés.

Tegnap megnéztem a Stéphane Brizé rendezte Mese a szerelemről című francia filmet. Kényszerűségből itthon, mert a hétfői vetítésről lemaradtam.

Amúgy is nagy véleménnyel vagyok a francia filmekről, de ez megint arról győzött meg, a francia alkotók jó látószögből közelítenek ahhoz, amit mondani szeretnének. Ez alkalommal a szerelem természetéhez.

A film egy szerelem története. Szó alig akad benne, alig beszélnek. De minek is. Az ész működésének tere a szó. A biokémiai folyamatok leírására mindez alkalmatlan. Még szerencse, hogy a kép és a zene viszont alkalmas, így születhetnek nagyszerű filmek.

A azt mondta, a film ritmusa tetszett neki, és az, valóban ilyen lehet, amikor egyszer csak kialakul a szerelem. Egyetértek. Szerintem is ilyen. Szó nélkül egymásra néző, egymás mellett ülő két ember közötti kötelék. A megmagyarázhatatlan kémiai kötés.

Persze az értelem beleszól. Vagy beszól. Morál képében. Kívülről nézve, logikusan végig gondolva, minden szerelmi viszony őrültség. A másik mellett ülve, az egyetlen járható út.

Ésszel kell élni. Ha az ember felnőtt, ezt megtanulta. Szeretni is kell, ezt viszont mindenki megtapasztalja.

A józan ésszel kapott tanácsot megértjük, felfogjuk, követni igyekszünk. Magunk is ezt tanácsolnánk magunknak. Aztán persze az történik, hogy ülünk, bámuljuk valakinek a kezét, beszélünk dolgokról, amiknek semmi köze mindahhoz, amit érzünk. De nem baj. Nem lehet mindent kimondani sem. Kell csak ülni, és nézni a másikat. Aztán haza kell menni.

A Mese a szerelemről nagyjából erről szól. Hogy érezzük is, mi minden történik a kimondatlanság perceiben, nagyszerű színészek segítenek. Elsősorban Vincent Lindon, de a nők is kiválóan játszanak, név szerint Sandrine Kiberlain és a nekem különösen tetsző Aure Atika.

Stéphane Brizétől még semmi mást nem láttam eddig, de pótlom, mert ez a fickó ért a szerelemhez. Na meg a filmekhez is.

Csak szólok, ezt nem vasaláshoz ajánlom. Sőt. Legjobb lenne moziban megnézni. Aki budapesti, annak mondom, hogy február másodikán adják a Cirko-Gejzírben.

Ez egy trailer:

De a film mégiscsak ilyen:

Egyszerű kémiai kísérletek otthon

Reggelire kétmillió garantáltan antibiotikumrezisztens baktériumcsírával indítottam. A csírákat egy pohár hideg teába öntöttem és az egészet megdobtam egy kis amoxicillin-trihidráttal meg egy kis kálium-klavulanáttal. Most ettem hozzá egy szőlőcukrot. Mindennapi vegyészetünket add meg Uram.

2011 a kémia éve. Vagy a kémiatanításé. Vagy az életben maradásé.

Ennek érdekében, de nem emiatt, tegnap beszéltem Lilyvel telefonon. Kaptam a Skype-tól egy egész dollár ajándékot, amiből kábé fél óra tengerentúli vonalas futja. Mivel Amir üzent, hogy érjem el Louise-t, de nyilván az egy reménytelen ügy, végül Lilyt hívtam, aki a nagy havazás miatt otthon maradt.

Jó volt hallani a hangjában az örömöt. Nagyon hiányzik. Úgy van, ahogy gondoltam, hogy ő a legjobban.

És igen, SKYE visszatért a lejátszóra. Ez egy régebbi, 2003-as album.

Így nem láttam 1. - Fűzfa Balázs

Az egész azzal kezdődött, hogy a bemutató óra felhívása az asztalomon landolt pár hete. Mondtam is szimmetriakedvelő kollégámnak, hogy hiba csúszott a gépezetbe, mert ugyebár nyilván TSB asztalára szánta a papírt, csak megtévesztette valami ideiglenesen nálam állomásozó virágcsokor.

Említett kollégám, úgyis mint a humán mk vezetője, helyesbített, na nem önmagán, hanem rajtam. Mert úgy tudja, én igencsak kedvelem a fickót. Mondjuk ezzel nem vitatkoztam, mert bár találkozni még sosem találkoztam vele, de igen. Azon kicsit elgondolkodtam, ezt ő honnan tudhatja énrólam, de mindegy volt.

Később nagy kegyesen TSB is hozzájuthatott a jelentkezéshez, s így mi ketten lettünk leadva névsorilag, hogy megnézzük a bemutató órát. TSB mint magyartanár, én meg mint aki szeretne találkozni Fűzfa Balázzsal.

Aztán az lett az egészből, hogy itthon fekszem a találkozó időpontjában, és zúg a fejem. Ez utóbbi egy független változó.

Annyit ma még megtudtam, hogy a tanárok vészesen fogynak. VM is még otthon, neki mindkét gyereke beteg. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a részvételi arány a hétfői nevelési értekezleten. Azt sem tartom kizártnak, hogy addigra még páran kidőlnek.

Csakhogy ők nem lesznek bánatosak. Legalábbis nem úgy, mint én, aki ma nem találkoztam Fűzfa Balázzsal.

Ez egy szomorú poszt.

Szúrák

Allah hatalmas. Ma végre bejutottam a doktorhoz. Ehhez kétszer másfél óra várakozás kellett, de a tegnapi másfél óra végeztével lejárt a rendelési idő, és a várakozó betegek készültek egymást kardélre hányni, ezért leléptem.

A doktor, mint mindig, hümmög. Lehet, hogy egy szúrát?

Beszélgetünk.

-Meg van fázva, hm?

-Meg. (Nem hazudunk.)

-Akkor táppénz?

-Igen. (Délelőtt 11-kor mégis mi??)

-Hallgatom.

-Öööö... (Mit meséljek? Ja, a hátam. Hülye.)

-Ajjaj!

-Ajjaj???

-Nagyon rossz.

-??

-Feje?

-Van.

-Felírok.

-Jó.

-Allergiás?

-Nem. (Illetve, van akire ...)

-Ezt mind beszedi.

-Mindet??? (Sok recept.)

-Majd jöjjön vissza.

-Majd? (Mindent visszakérdezek??)

-Csütörtökön.

-Csütörtökön???????

-Na jó. Ha nagyon jól van, szerdán.

-Vagy előbb?

-Hmmm.

Így most itthon. A mellkasomon az elefánt kicsit lefogyott. A fejemen abroncs. Az iskola kivételesen nem hiányzik, viszont fél óránként sírva fakadok. Ez sajnos a szokásos mellékhatás láz esetén.

Közben leszoktam a dohányzásról, mert a hörgőtágító mellé nem tartom ildomosnak. (Pedig tegnap délután életem talán legjobb cigijét szívtam. Kézzel töltött, szegfűszegest Samtelen kollekciójából. A mellé abszolvált kávézós beszélgetés is kedvemre való volt. Remélem, majd egyszer olvashatok Karinthy szakácskönyvéről.)

Különben minden rendben. Amikor nem fuldoklok, a tanácsokon gondolkodom, amit ma kaptam. Ja igen, és mindjárt letöltődik a Mese a szerelemről. Majd talán holnap meg is nézem. Már csak ilyen gyerek maradok, úgy fest.

Igazi

Feladtam. Majd ma anyázhat, akinek ehhez van kedve.

Egy elefánt ül a mellkasomon, egy igazi. De nem melegít.

Ma akkor megint megpróbálok bejutni Allah kicsi fiához. Kivárom. Aztán hazajövök, és valami boldog lázálmot választok a repertoárból.

Helyezettjelentés

Vesztésre állok. Mármint a betegséggel szemben. Már meleg sós vízzel gargalizáltam tegnap, mert a na hogy is, 'kuruzslóm' ezt tanácsolta. Ha élt már valaki szart, de talán hasznos volt. Kicsit kevésbé karcol a torkom. Pálinkát is próbáltam, de mivel a vírus a gyomrom felé vette az utat, heves hányinger tört rám egy feles után.

Mindegy, vár a munka. Meg a helyettesítés, mert sok tanár hiányzik. Ez egy barom rendszer, hiszen mire a betegek meggyógyulnak, az egészségesek kinyúlnak. Eh, itthon kéne maradni kikúrálni magam.

Meg kiolvasni a Limitet. Az első kötetet tegnap kivégeztem. Jól van na. Lassan olvasok. Mindig van valami. Pedig nagyon jó.

Találtam egy ilyen tök vidám zenét, ami nem tükrözi jelen állapotomat, de mindegy. Hátha belém csordogál egy kis életerő. Vagy veszek a kínaiban tíz dekát. Azzal kihúzom ma.

Indigó

Miért van az, hogy ennyire hihetetlenül elegem van mindenből? Komolyan, ennyi erővel húzhatnám a beleimet a porban, akkor se lennék kevésbe búval bélelt. Már igazán vége lehetne ennek az állandó nyűglődésnek.

Levegőt kellene változtatni.

Minőségi filmek vasaláshoz 3 - SH sorozat

Ez alkalommal hadd ajánljak vasárnap délutáni vasalásunkhoz egy sorozatot. Egy-egy sorozat epizódjai általában rövidnek bizonyulnak a hétvégi vasaláshoz, így sajnos fennáll a veszély, hogy a film végeztével megunjuk a vasalást.
Nem ideális tehát, mégis érdemes belenézni a BBC1-en vetített Sherlock Holmes adaptációba. Pedig nem vagyok egy Conan Doyle rajongó, Holmes pedig briliáns gondolkodása ellenére is sokszor fáraszt. Az eddigi megfilmesítések sem tetszettek, a régebbi sorozatokban a szürke londoni ködbe burkolódzó szociopata Holmes untatott, a megfilmesített változat meg egyszerűen nem tetszett.

Az alkotók ez alkalommal azonban beletrafáltak a közepébe, már legalábbis ami az én ízlésemet illeti. A sorozat a mában játszódik, nagyszerűen alkalmazva az új technikai eszközöket és modern kor történelmének fordulatait, nem beszélve a hihetetlenül jó ízléssel eltalált társadalomkritikai poénokról.

Élvezetes na, nagyon brit az akcentus, hegyeztem is az elamerikanizálódott fülem, mit ne mondjak. Alig várom, hogy folytatódjon, és az újabb részt is megkapjam a tanítványomtól. Mire nem jó tanárnak lenni ...

Látvány

Egy kávé mellett beszélgettünk erről, aztán hallottam egy előadást is. Arról beszéltünk, mi foghatja meg a mai középiskolás korosztályt. Én a filmeket mondtam.

Tapasztalatom szerint szinte ez az egyetlen dolog az életben, ami iránt a diákjaim nagy számban mutatnak érdeklődést. Az olvasás, a tudás megszerzésének 'klasszikus' útja alig tűnik fontosnak. Még a tankönyveké sem.

Aztán az előadást tartó nő arról beszélt, a rajznak micsoda óriási szerepe lett. Míg régen bizonyos életkor után a gyerekek abbahagyták a rajzolást, ma nem ez történik. És tényleg nem, ezt tanúsíthatom. A mai tizenévesek állandóan rajzolnak. Vagy fotóznak. Vagy valahogyan vizuális élménybe öntik mindazt, ami körülöttük és bennük van. Órán és órán kívül is. Azt hiszem, a verbalitás vesztésre áll a vizualitással szemben.

A mai gyerekek rengeteg olyan dolgot csinálnak, ami a látványra épül. Gondolom, sok köze van mindehhez a számítógépes grafika megjelenésének, annak, hogy a világ képi megformálása az elmúlt évtizedekben igazi forradalomban újult meg. A tévében megjelenő világgal kezdődött, aztán a mozin és a számítógépes játékokon keresztül folytatódott. Ma meg már önálló részt kapott a művészetben mindaz, ami pár évtizede aligha volt elképzelhető. Ma a művészet része egy számítógépes installáció, egy demoscene vagy akár egy jól sikerült avatár is.

Azon gondolkodom, milyen vizuális kihívást tudok állítani a diákjaim elé annak érdekében, hogy például megtanuljanak angolul. Tényleg csak a filmekre tudok gondolni. Jó lenne mondjuk egy filmklub, mert abban nincs meg a kényszer íze, de az nemigen fog menni. Akkor marad az órai filmnézés, ami ugyan kissé körülményes, de sebaj.

Zseb

Nem, az időnek semmi köze. Se a tényegesen percben mért időnek, se a szürkeségnek, ami odakint borzaszt majd boltba menet. Minden nap eredmény. Mondjuk öröm. Mondjuk nem az, de a feladatok elvégzésének elégedettsége.

A hétköznapok feszessé hangolt üveghúrjai után az lenne jó, ha a hétvége ideje feneketlen zsebbé tágulhatna. Szombatzseb, vasárnapzseb.

Nem jó, ha az ember nem szereti a hétköznapjait. Úgy kellene ezt, hogy a hétköznap is gumírozva legyen, s csak annyiban térjen el a hétvégétől, hogy ... Vagy ne is. Legyen mindegy.

Cervikalitás

Talán a fejtartás teszi, de nem biztos. Vagy a pillantásban benne lakozó bölcsesség. Nem a mindent és mindenkinek megbocsátó, hanem a megértő, a befogadó. És a kihúzott derék.

A nagyvárosi nő csak nagyvárosban létezik. Nem fiatal már, mert a fiatal még amolyan nagyvilági fiatal, de abban nincsen olyan sok érdekes, mert belőle nem lehet generálni egy ilyen archetipikus alakot, akit még a kora reggeli ködben is fel lehet ismerni. A fiatal, az ilyen multikulti, és mindegy lesz ettől.

A nagyvárosi nő bármilyen nagyvárosban élhet. Kisvárosban nem. Ez azzal indokolható, hogy akkor a kicsiben, ott nincs meg a nő villamoson kitekintésének az az íve.

A nagyvárosi nő jövedelmi viszonyaira nézve nincsenek szabályok. Mehet haza a 5th Avenue-ra, egy párizsi lakásba vagy egy budai társasházba. A ruhái egyfajta azonos stílust képviselnek a világ nagyvárosi forgatagában. Enni keveset eszik. Férjezett vagy özvegy. Esetleg elvált.

A nyaki gerinc szakaszán az izmok feszesek, nem hagynak teret a görbületnek, és ettől a pillantás nem fensőbbséges, inkább fenséges lesz. Megértően. A nem nagyvárosi nőket és férfiakat is befogadóan.

Ahogy kifelé néz a villamos ablakán, jobbra a Dunára, a színházi szórólapon Petroniusról olvas. Olvashatna bárkiről, nézhetné a Szajnát, a futó mosoly mindig ott lenne az arcán a kultúra elegánsan halvány arcpírja mellett, a kalap árnyékában.

Pestia

Jó hír van. A bizonytalanság ellenére minden rendben ment, életben maradtam. Most mondhatjuk, hogy nem volt kétséges, és jó, igen, maga a túlélés ténye tényleg nem, de azért a méltóság, esetlegesen a siker mégiscsak… Nem, nem valami tapsolós, gratulálós színpadi siker, hanem csak a tisztességes munkáé. Nevezzük a mások felé irányuló kommunikáció, a megértetés sikerének.

A bizonytalanság természetesen bennem volt. Végeredményben a tét gondolata is.

Közben átgondolva a dolgokat, csendesen megbékültem egy öltönyös sznobbal, aki öltönyös is, sznob is, de se egyiknek, se másiknak nincs jelentősége. Hát így. A belátás erény.

Akkor most hivatalosan is lezáródott az ösztöndíjas időszak. Na, van róla csicsa aranybetűs oklevelem. Így értsük. Be kellene keretezni, hogy majd valami rohadtul nem létező irodámban fel tudjam lógatni.

A konferencián kívül, ahol azért sikerült igen rövid idő alatt összebarátkoznom egy haláli jó fej jogász lánnyal (ki gondolná), a legjobb a másfél nap szabadidő volt. A szabadidő leginkább arra való, hogy az embernek gondolatai támadjanak. Mármint hogy elvonatkoztatva önnön élete kisstílű nyüglődésétől magáévá tegyen másfajta nézőpontokat is.

Hiába tanultam Clint Eastwoodtól, most értettem meg a leckét rendesen. Ha régen látott (vagy újkeletű) barátokkal találkozunk, jó alkalom nyílik a megunt verandáról való lekászálódásra. Aztán az eddig elefántnak tűnő hatalmas szürkeség zsugorodni méltóztatik, és ha nem is lesz belőle bolha, lesz belőle egy közepes méretű, kissé barátságtalan plüsselefánt. Játszódjunk vele, ha van kedvünk.

Sok dolgot másképp látok. A főnökhöz való viszony kérdését, a kutyák életét, a Lotz termet. Meg azt, miért is nem csinálja az ember (=én) úgy a dolgát, hogy elégedett tudjon lenni. Meg az utazásét. Bár ebben nem látok tisztán. Majd még ennek érdekében le kell másznom a verandáról néhányszor.

Mindenesetre köszönettel tartozom a kávépartnereknek, akik nagy türelemmel viseltettek irántam.

Elme utca

Komolyan, mint egy elsőbálozó bakfis ... Agyrém.

Kávé helyett

Szeretem a kávét. Az egyik fontos szenvedélyem. Most helyette a másik.

Reggelire koffeinpótló zene Cee Lo Greennel. Két verzióban. Az elsőt az hallgassa, akinek van humora, és a csúnya beszéd nem veszi el a kedvét. A második verziót az, aki reggeli öt bazmegnél még angolul sem tud többet elviselni.

Megalázósdi

Rám van írva. Világos. Nem tudom elviselni az autokratikus vezetőket. A bátyámnak állítólag valami szív alakú bőrpír jelent meg a halántékán gyerekkorában, ha lázas volt. Nekem nem tudom, mi jelenik meg, ha annak vagyok tanúja, pozícióból aláznak. Talán egy A betű a homlokom közepén.

Ma nem voltam értekezleten. Helyette órát tartottam, amit odacsesztek második félévben. Nem az értekezlet hiányzik, nem azért. A végén kiderült, én jártam jól.

Vitéz Mihály egyet kérdezett, raport lett belőle. Behívatta Bridge nagyasszony az ő irodájába, és míg ő ült, hellyel sem kínálva VM-et, kikérte magának, hogy negatív színben tünteti fel a kollégák előtt. Csak mondom, VM kérdezett. Mégpedig azt, a felszerelt kamerákról az iskola vezetői tájékoztatták-e diákönkormányzatot. Nyilván Bridge Istentől magától reá ruházott hatalmát volt hivatva megkérdőjelezni.

Az óra, ami eddig belefért a normális órarendbe, most nem fér bele. Úgy tűnik, így marad. Nem sírok. Inkább a diákok, mint Bridge. És engem legalább a szőnyeg szélére sem kell állítani. Esélyem sem lesz kérdezni. Nem mintha szükségem lenne arra, hogy bármit is megkérdezzek.

Minőségi filmek vasaláshoz 2 - Gran Torino

Néha szerencséje is lehet az embernek. Mondjuk amikor a sok munka miatt nem olvas blogokat, és csak éjfél körül döbben rá, arra a sekélyes és elunt igazságra, hogy az emberek nagyon saját kis minivilágukba merülve nézelődnek a világban. Ez még önmagában véve se nem újdonság, se nem varázsütésre megoldható probléma. Ha vasárnap este összegyűlt a vasalatlan ruha, vagy úgy érezzük, a világ minden igazságának tudói vagyunk, nézzük meg Clint Eastwood rendezésében a Gran Torinot.

Próbáltam összeszedni, eddig milyen filmeket láttam, amit Eastwood rendezett, és be kell vallanom, termékenységéhez képest nem túl sokat. Majd egyszer szánnom kell rá időt. Igaz, az idős színész-rendező valahogyan nem tartozik a kedvenceim közé, talán mert még mindig az a klisé él bennem, ahogy western filmekben állt a porban, és kifejezéstelen arcáról kellett volna leolvasnom az univerzum titkait. Nem ment.

A Gran Torino nem western film. Nem is tudom, tulajdonképpen milyen film. Olyan, amire azt írják, szín. mb. amerikai filmdráma, és ez mind igaz rá momentán, mert szinkronizálva néztem meg. Viszont nagy film, ha a témában méltó társat lehet találni az Ütközéseknek, akkor ez egy méltó filmtárs.

A film egy öreg emberről szól, aki elégedetlen az életével. Tapasztalataim szerint az idős emberekrők szóló filmek nagyon sok igazságot és még több megfogadni érdemes tanulságot tudnak filmvászonra vinni. A Gran Torino tanácsa, legalábbis szerintem, ne nézd a világot egy pontból. Ha mindig ugyanannak a verandának, ugyanazon hintaszékéből nézünk körül, az a téves, bár borzalmasan kényelmes, gondolatunk alakul ki, hogy istenként tekinthetünk magunk köré, és istenként, a világból kilépve, valamiféle mindent magunk alá gyűrő tudással bírunk. A Clint Eastwood által megformált Walt Kowalski egy ilyen isten. Tud mindent, a világgal és a benne élőkkel nem kell érintkeznie, elég, ha ül a verandán, issza a sört és cigizik. Na igen és eközben gyűlöli mindazt, ami körülveszi, ami ez esetben ázsiai bevándorlókat jelent.

Nem mondok azzal újat, ha azt írom, az ember sokszor gyűlöli, ami más, mint ő. A gyűlölet pedig, megint nem újdonság, a meg nem értésben gyökerezik. Így van ezzel Kowalski is, aki olyan kultúra mellett éli egyre fogyó mindennapjait, amiről az égvilágon semmit sem tud. És nem is szeretne tudni.

A Gran Torinoban nincsenek nagy meglepetések, a cselekmény megszokott fordulatok mellett halad, szinte az utat is ismerjük, mégis nagyszerű film. Nagyszerű film, mert őszintén mutatja meg, milyen nehéz változtatni a gondolkodáson, milyen küzdelmes megérteni másokat, milyen szívfájdító felismerésekre jutunk, ha egyszer felemeljük a seggünket, és lesétálunk arról a hülye verandáról.

Kowalski otthagyva mondvacsinált istenségét újra ember lesz, és megtapasztalja, amit már kezdett elfelejteni, szeretni tanul, elfogadni a többi embert, és ebbe az újdonsült (vagy inkább visszaszerzett) képességébe elég hamar bele is hal. De, és ez nagyon fontos üzenet, méltósággal hal bele.

Mert örök tanulság, méltatlan dolog magunkat mások fölé helyezni, másokat kirekeszteni.

A filmnek nagyon sok tanulsága és megfogadható tanácsa van még. Számomra például emlékezetes mondatként: "Na, hagyjuk az ír parasztot magára a farkával, hadd játsszon." És megfogadom, és akkor most nem kezdek sápítozni egy blogon, értelmesnek gondolt emberek, hogyan gondolkodhatnak olyan fájdalmasan egysíkúan másokról, akik a saját gyerekeik, unokáik lehetnének. Pedig idegenségük forrása szinte csak az életkoruk. Veszélyes dolog ez. És figyelmeztető.

Aki még nem látta, annak érdemes megnézni ezt a filmet.

Tiltakozás

Tiltakozom. Még nem vagyok felkészülve a tavaszra. Még morcos vagyok, még nem is gondoltam arra, hogy a ház előtt egy csokor hóvirágot látok majd. Meg tulipánt egy bevásárlóközpontban.

Ez nem ér. Tiltakozom. Szelíden.

Közben kiderült, még a cseresznyepaprikának is van ritmusa. Ha kimondod, mint a vonatsínek a szerelvények alatt. Weöres tehet róla. A szám sarkát bontja már a nevetés.

Heti baljós

Nem. Nem is baljós. Csak néha.

Az elmúlt hét meglehetősen borongós hangulatban telt ugyan (lásd félévzárás, szerénységem ordítozása a munkaközösségi megbeszélésen, szembesülés azzal, hogy pár kollégám magasról leszarja, hogy mi van a diákkal, és nem utolsó sorban ennek megfelelően hajlandó őszinte érdeklődésemre folyékony hazugsággal válaszolni), mégis voltak vicces pillanatok. (Igen, voltak!!)

A top pillanatokat mindenképpen Vitéz Mihály és TSB szolgáltatta, de ez teljesen normális. Mihályom életem valami baromsága hallatán hidegvérrel csak annyit mondott nekem: 'Ezt most nem kommentelném, jó?'. TSB pedig, amikor pénteki leamortizáltságában az én bögrémbe tette a 3 az 1ben kávét, amit én ugye tejmentességem miatt nem, a tőle megszokott egyszerűséggel így szólt: 'Cseréljünk bögrét? A barátság mégiscsak fontosabb, mint a szerelem.' Ja, és Bridget-et Bridget-nek hívja már az iskolában is, ami kicsit veszélyes, de mindegy. Nekem már legalábbis.

Szinte egész héten beteg voltam, majd kiköptem a tüdőmet valami vírus-bacilus kombinációtól, de nem drogoztam magam, inkább kicsit többször gyújtottam rá. Arra azonban büszke vagyok, hogy nem csábultunk el csütörtök délután pálinkázni, így legalább a másnapossággal nem kellett küzdeni.

Nagyon örülök, hogy lezártuk az első félévet. Nem szerettem. Hétfőtől második félév, átírták az órarendem, ezért most szívok. Ezt nem ragozom hosszasan, hogy látsszon, konstruktívan állok hozzá az iskolai dolgokhoz. A hétvégére sikerült három csoporttal témazárót íratnom, de most először ki kell várják a két hetet, mert ma reggeltől már a szerdai előadásom miatt izgulok, úgyhogy dolgozatjavításról szó sem lehet. Hajnali fél négy és öt között nagyjából kitaláltam, mit is fogok mondani a rendelkezésre álló húsz percben annak a sok doktornak, aki összejön szerda délután. Komolyan, megnéztem a műsort, hát gyakorlatilag mindenki doktor. Na jó, van egy sorstársam, szintén tanár. Szóval izgulok. Le kell gyártanom a ppt diákat, össze kell vadásznom a képeket, és el kellene olvasnom Howard Gardner összes megjelent írását.

Leszek még agybajos szerda estig, az is biztos.

Különben a konferenciára Bridget hivatalosan (!) elengedett (miután szólnom kellett a bizottságnak, hogy küldjenek már egy hivatalos kikérőt), de mivel este későn végzünk, így csütörtökre gyereknapot kellett kivennem. Na ezen is anyázhatnék, de nem, mert különben is maradtam volna. Így legalább nem kell hálásnak lennem. Amúgy se kellene, de elvárná. Nem tudok vele együtt dolgozni, ez van. Én túl mittudomén, ő túl bizonytalan és merev. Erre van egy kifejezés angolul. Azt most nem írom ide.

Nem emlékszem

Flora emlékszik. Nem irigylem el az emlékeit, van nekem is belőle elég, de minden nappal több, amire nem emlékszem.

Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy rendesen aludtam.

Nem emlékszem, miért szerettem élni.

Nem emlékszem, hogyan kell reggel nyújtózkodás után belenevetni valakinek a szemébe.

Nem emlékszem, mindig itt és így akartam-e élni.

Nem emlékszem, ígért-e Isten boldogságot, mielőtt megszülettem.

(Ahova estem, ott maradok, igen.)

Familia enigmatica

Rá hasonlítok. Nem én mondom. Ő meg a Törőcsik Marira. Illetve akkor hasonlított rá, amikor még fiatal volt, és … hát nagyon szép. Volt valami világhíresen jóképű udvarlója is, a János. Persze ő meg mint a Jávor Pál. De mindegy, nem olyan nagy szám ez, mert ez akkor volt, amikor a parasztlányok a Törőcsik Marira hasonlítottak, a fiúk meg péntek estére kifürödve a Jávor Pálra. Láttam a képeket, és tényleg.

Aztán valamiért ez a két szép fiatal összeveszett. Valamelyik megcsalta a másikat, talán a János az Erzsit. Vagy fordítva. Mindenesetre az esküvőből nem lett semmi.

Hogy Jánossal mi lett, azt nem tudom. Végeredményben Erzsi a nagynéném. Ő kétszer férjhez ment, és szült egy lányt, aki nem hasonlított a Törőcsik Marira. Inni kezdett, az arcára ráncok gyűltek, a bőre a nikotintól megsárgult. Nyugdíjas. Kiegészítésképpen kukázik.

Amikor reggelente dolgozni jövök, kutatom a környéken kukázó nők arcát. Nézem, melyikre hasonlítok.

Szelektor

Azt mondta a diákjaim egy része, hogy az utóbbi időben morcos vagyok. Ezt a minden félévben kitöltetett kérdőíven mondták. És azzal együtt is, hogy ez egy marha hasznos kérdőív, eléggé szar kedvem lett tőle. Akkor ezek szerint igazuk van.

Persze lehetne mentegetőzni, hogy igen, nehéz jó pofát vágni, ha nem vagyok mindazzal elégedett, amit magam körül látok, de tényleg semmi értelme nincs, mert olyan ez, mint a boltban, hogy a vevőnek mindig igaza van.

Most mit mondjak, ember vagyok én is. De megígértem nekik, hogy megpróbálok változtatni, és amikor nem rájuk vagyok dühös, akkor azért mosolygok. Szerintük több viccet kellene mesélnem megint. Próbálok.

Az jutott eszembe erről az egészről, hogy amikor tanítani kezdetem, akkor a kollégáim elkönyveltek valami komoly nőnek. Aztán elmentünk tantestületi kirándulásra Erdélybe, és szétröhögtük az agyunkat. Sokan csodálkoztak.

Pedig szeretek jókedvű lenni. Sokkal jobban áll, mint amikor búvalbélelt pofával vánszorgok fel és alá. Majd jókedvet kérek névnapomra ...

Parancsolatok

Azt hihetnénk, a tízparancsolat alapmű. Mondjuk az is. Már fiatalon meg kell tanulni, nehogy az ember beleszaladjon abba, hogy nyolc évesen Istennek nem tetsző dolgot cselekszik.

Azért vannak gondjaim. Úgy érzem, nem sikerült maradéktalanul elmagyaráznom Borinak a hatodikat. Ebből persze nem következik, hogy "parázdálkodni" fog egyelőre, de ötletem sincs, hogyan lehet ezt életkornak megfelelően ... Szóval mai körkérdésünk, ki is az, és mit is csinál a "parázda". Péntekre kell tudni.

Nem az enyémre

Amíg nem szab korlátot az idő és a tér, addig a számok nem számítanak.

A csecsebecsék se, de mondom, énszerintem még a szegletek is csak játszásiból bújnak meg a kávéházban, hogy a beleütköző húsba véraláfutással hagyjanak figyelmeztetést, elmúlunk.

Azért előtte még beszélgetünk, ha van időnk. Ha nincs, az se baj, majd kigondoljuk, mennyi mindent tudnánk mondani egymásnak, ha az idő és a tér nem szabna korlátokat.

Szeretve tisztelt legjobb húr-társamat éltesse az Isten ma harminckettedszerre is.

Áthúzódás

Apám pénteki évfordulójáról a helytelenül eltöltött hétvégén keresztül húzódott át ez a furcsa, torokfájással egybekötött érzés, hogy mégis a szabadesés lehet a megoldás. Hogy abban a szép és kitágult pillanatban elérhető a súlytalanság.

De repülés helyett a vak mester megint rámhagyta a tetoválótűjét, hogy a halál és a születés indáit tetováljam a bőrömbe.

Kertészkedés az agyban

Tulajdonképpen jó az ötlet. Arról nem is beszélve, milyen látványosan filmre ültethető.

Érdekes, hogy gyakorlatilag semmit sem hallottam erről a filmről, pedig műfajilag olyasmi, ami kedvemre való általában.

Az Eredet nem egészen arról szól, mint amit a trailer sugall, illetve nem csak erről szól. A film felső rétege, hogy úgy mondjam, egy viszonylag klasszikus jófej tolvaj lenyomja a világot. Szeretni szoktuk ezeket a robinhoodosan kedves karaktereket, akik ügyesek, és általában ugyebár valamiféle megindokolható és jótékony célból lopnak.

Ez tehát az Eredet felső pár centije, felállásban az Ocean's Elevenre hajazó verzióban. Izgalmas. Drukkolunk a főhősnek, a csibész gondolattolvajnak, aki leginkább csak haza szeretne jutni. (Nem, ET-re azért egyáltalán nem hasonlít.)

Aztán jön a megvalósítás, amire azt kell mondjam, lélegzetelállító. Le a kalappal a kompjúteres grafikusok (vagy kik) előtt, mert régen láttam látványra ilyen profin megoldott filmet. Az embert az elméje csalja meg a legügyesebben, ez a következő, nem elhanyagolható tanulság.

A történet aztán igen hamar egy freudi túrába fordul, utazás az elmébe, a tudatalattiba, Vergilius szerepében Cobb álnéven Leonardo DiCaprioval.

A többszintes álomtúrát persze nem elsősorban az álmok miatt tesszük meg, hanem hogy olyasmiben kísérjük el Cobbot, ami meglehetősen kétséges vállalkozás. Ez alkalommal nem lopnia kell, hanem egy gondolatot kell elültetnie egy férfi fejében. Szerintem, innen érdekes a dolog.

Jó, a film látványos, kicsit túl hosszú ugyan, mert Vergiliusunk (túl)sokat magyaráz, persze tudom, végképp alkalmatlan lenne a film szélesebb közönség számára, ha nem így lenne. Mégis, a vége felé, gondolom a feszültség felépítése miatt, kissé elnyúlik az egész. Nem nagy baj, csak majdnem kúszik el az unalom az ember tarkójáig.

De nem csak a látvány miatt érdemes megnézni. Az igazán nagy kérdés, hogy érdemes-e vagy etikus-e egy gondolatot valakinek a fejében elültetni. A dolog rendkívüli veszélyei mellett a film végén megválaszolatlan marad az erkölcsi kérdés, szabad-e ezzel kísérletezni.

A más által elültetett gondolat átalakíthatja a személyiségünket, sőt burjánozni kezdhet, mint egy rákos daganat. Ezt láttuk a főhős felesége esetén. Egy gondolat is halált okozhat. Sőt. Ha jól meggondoljuk, a gondolat igazán ...

Persze, mire a 142 perc végére érünk, már semmi sem biztos, Platónig visszamegyünk, mi a valóság, és mit látunk mi? Az életünket nézzük vagy a barlangunk falát? Izgalmas. Még a végén Neo is betoppan.

Az Eredet című filmet érdemes megnézni. Annak is, aki a látványra megy, és annak is, aki gondolkodni szeretne. Alvás előtt ne nézzük. Utána nem esik jól álmodni.

Öntanács

Egy nehéz hét előtt nem jó kétszer berúgni hétvégén. Csak hogy vissza tudjam keresni majd ezt a bejegyzést.

Hullám

Néha, így tél végén bekúszik egy tavaszi csók. Inkább februárban szokott, jól megbolondítva a sárgavirágú bokrot az iskola előtt, aztán faképnél hagyja, mint az egyhetes szerető. A bokor meg duzzog, persze, aztán visszaalszik télire. Majd tavasszal úgy ébred megint, hogy nem is tudja, már volt egyszer tavasz, vagy csak álmodta.

Ilyen. Mint egy nagy hullám. A tetején süt a nap. Kellene egy szörfdeszka, amin átsiklok tavaszig. Vagy egy csók.

BFF

Az ilyen amerikai rövidítésektől falra tudnék mászni. Ezeket még odakint se bírtam. A BFF ugyanis azt jelenti, Best Friends Forever. A kifejezésnek a közepével nincs bajom, szép dolog a barátság, de hogy a legjobb, meg hogy örökre ...
Viszont tényleg nem érdemes előre eldönteni mindent az életben, mint kiderült, még nekem is lehet örök és megbonthatatlan legjobb barátságom egy élelmiszerlánccal. Mármint áruházlánccal.
Én itt a dombunkon (dombon lakom sej) lévő boltban, ami egy ilyen láncizéhoz tartozik, nemigen szoktam vásárolni, mert az árképzésükkel súlyos gondjaik vannak. Az árfelelősük abból indulhatott ugyanis ki, hogy az errefelé Rózsadombnak becézett helynek valami köze van a fővárosi változathoz. Pedig ennél lepukkantabb környéket, illetve nem is, inkább a lakók lepukkantak ... Itt ugyanis vagy tanárok, és egyéb remekül kereső értelmiségiek laknak, vagy munkanélküliek. Az a pár drogdíler, meg rapper, csak a kevés jólkereső kivételhez tartozik.
De elkanyarodtam. Szóval nem járok oda, mert minden legalább kétszer annyiba kerül, mint máshol. Tegnap viszont kénytelen voltam átsétálni, mert elfogyott a laktózmentes tej itthon, és biológiai szolidaritásból már nem csak én vagyok laktózérzékeny.

Elsétálok hát, élvezve a szabadulást az algáktól, kellemes tavaszias levegőben. A bolthoz érve valami feliratra lettem figyelmes. Nem is hittem a szememnek elsőre. Az volt kiírva: Fogyatékosság-barát munkahely. El voltam hűlve. Ezek hülyék. Ilyet kiírni???? Hát nincs erre valami PC megfogalmazás?

De ekkor még azt hittem, ez a felirat az alkalmazottakra vonatkozik. Hogy lehetnek fogyatékkal élők, a cégnek ez nem gond.

Bementem, 2 liter tej felmarkolva, pénztárnál senki. Ezer forintomat nyújtom, nő elveszi, kérdezi van-e negyven apróm, mondom nincs, bocs. Szuperkártya? Van. Lehúzza, de tök jó, van már 150 pontom rajta, majd elköltöm Sportszeletre. Közben tovább merengek az fotobioreaktorokon, aztán köszönünk, udvarias mosoly. Na jó, mindenki fáradt.

Beugrom még a zöldségeshez pár banánért, legyen nekünk turmix. A zöldségesnél keresem a visszakapott aprót, de semmi. Bambán meredek magam elé. A zöldséges kedvesen érdeklődik, van-e bajom, vagy csak nagyon péntek van. (Ide szoktam járni vásárolni, ezek szerint nem mindig ilyen állapotban.)

Biztos észre sem vettem volna, hogy valami nem stimmel, de nem volt apróm, ezért feltűnt. Hát mindegy, azért csak visszamentem a boltba, kérdezem a pénztárosnőtől optimistán, nem hagytam-e ott a visszajárót. Rám meredt. Ekkor tudtam, hogy emberemre akadtam. Kicsit bizonytalanul nézett körbe, de apró sehol. Az nem lehet, hogy vissza se adtam? Konkrétan ezt kérdezte. Én meg néztem rá, ő meg rám, és komolyan mondom, a leghalványabb fogalmam se volt. De neki se.

Akkor gyors hívta a főnöknőt, leszámolta a bevételt, 430 forint többlete volt, ezért visszaadta a 460 forintot, mert az összegre mindketten emlékeztünk. Én ott égtem, ő sűrű elnézéseket kért. De azért ha van valami kamera, ami felveszi a pénztárnál történteket, akkor a felvételből valami ütős meditációs rövidfilmet lehetne forgatni. Mert azért az se semmi, amikor összejön, hogy a pénztáros elmereng, és nem ad vissza, a vevő meg visszamereng, és nem veszi észre. Mert nem rosszul adott vissza, hanem sehogy.

Szóval kérem szépen a felirat, ha nem is szép, nem csak a dolgozókról szól, hanem a vásárlókról is. Jelentése: ha hülye vagy, jöhetsz ide, nem fogsz kilógni. Befogadunk. Barátok leszünk.

Bevezetés

Teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy amikor valaki elkezd egy blogot írni, akkor az írás tényére valami logikus magyarázattal érdemes szolgálnia. Vagy legalább szokás bizonyos helyzetekben mentegetőzni.
Ez utóbbi nem áll szándékomban. Mindig arra gondolok, ha valakit érdekel, ami a fejemben van, nyugodtan olvassa el. Ha nem érdekli, ne olvassa el. Ha szeretne, mondjon rá valami, ha nem, nem. Én sem mindig kommentelek az általam olvasott blogokra.
Ami a magyarázatot illeti, már magára az írásra úgy értem, azzal az én esetemben nem szolgálhatok. Hacsak az nem számít magyarázatnak, hogy szeretek írni. Pszichiátert nem kérdeztem, isten ments, hogy meg legyek magyarázva. Szóval ezt hagyjuk.
Biedermann Izabella blogja, csakúgy mint az előző két általam írt blog, amolyan ego műfajú. Arról szól, én mit gondolok mindarról, ami körülvesz.
A névre az időrendben előző blogban lehet magyarázatot lelni. De tulajdonképpen még csak nem is muszáj. Ez csak egy nick. Maradhatunk ennyiben is. Volt már legalább 3-4 blogos nick, amin írtam. Játék ez, aminek nem kevés élvezeti értéke van számomra.
Kedvenc történetem, hogy amikor saját néven levelezek valakivel, már az sem hihető. Már legalább ketten hányták a szememre, hogy minden nickem közül a civil nevem a legbonyolultabb. Szerintem ez marha vicces.
Hogy miért a blogspot, az már megint indokolható, de talán nem túl bonyolult kitalálni sem. Pedig kedveltem a freeblogot. Most azonban itt talán kicsit egyszerűbb. Nem szeretek írás közben arra gondolni, el kell számolnom a saját gondolataimmal valami hatóság felé. Amúgy sem bírom a gondolatfelügyelő hatóságokat. Nem bírtam őket soha.
A blogváltás tehát nem menekülés, hacsak attól nem, hogy úgy tűnik, az ember bármely jelentéktelen dologról is ír, bármennyire is nem fontos, egy idő után, ha kellően kitartóan van jelen a blogvilágban, megismerik a nevét.
Mivel számomra ez nem fontos, sőt, ha lenne szakember. aki tanácsot tudna adni nekem a keresőpesszimalizálás témakörében, mindenképpen beszélnék vele.
Mindenkit sok szeretettel köszönt tehát ezen a blogon Biedermann Izabella, és az egyelőre freeblogos nevén posztoló és kommentelő Zé aka ZinczyKa.
Ez a blog, legalábbis valószínűleg, olyan lesz, mint az eddigiek. Sokat lehet majd zenét hallgatni, meg könyvekről és jelentéktelen magánéleti eseményekről olvasni.

Minőségi filmek vasaláshoz 1 - A szellemíró

Bármennyire is marhaságnak tűnik, fontos, milyen filmet választunk vasaláshoz. Először is, sem túl egyszerűen, sem túl nehezen emészthető filmet nem érdemes erre a célra a dvd lejátszóba behelyezni. Tapasztalatom szerint ugyanis a túl 'nehéz' film által kiváltott agytevékenység megzavarja a koordinált vasalást, a túlzottan is 'egyszerűtől' meg esetleg hamar agylobbot kapunk, akkor meg annyi a vasalásnak.

A sorozat első darabjaként, bizonyítottan hosszas vasalásra alkalmas filmként, hadd ajánljam a Szellemíró című 2010-es Roman Polanski alkotást. A film tempója éppen megfelelő, nincsenek benne hosszú akciójelenetek, melyek miatt elégetnénk az ing ujját, viszont mindig megvan a filmben az a kis feszültség, amit nem szívesen hagynánk ott, vagyis nem adjuk fel a vasalást a tizenötödik póló után.

A film főszerepében az általam nagyon kedvelt Ewan McGregor domborít nagyot egy angol ex-miniszterelnök életrajzának szellemírójaként. Pierce Brosnan a lelkileg kissé megviselt brit politikus. Ez mondjuk jól áll neki, bár nem a kedvenc színészem, az is biztos. A történet kifejezetten érdekes, de munka közben is követhetőek maradnak a fordulatok. Láthatjuk még a női szerepekben Kim Cattrallt, aki nem viszi túlzásba a karakter megformálását, és Olivia Williamst, aki viszont jól játszik, és ismét egy másik arcát mutatja. Legalábbis azokhoz a filmekhez képest, amikben eddig láttam.

Mindenkinek ajánlom a filmet, aki szeret kicsit izgulni, nem feltétlenül híve a kompjúteranimált űrjeleneteknek, de kedveli a hűvös tengerpart látványát. (Ewan McGregor rajongóknak pedig kötelező darab.)

Pont

Az embert érik örömök minden nap. Tegnap éjjel egy szónak örültem. A metil-terciel-butil-éternek. Ami szép, az szép, hiába.

Az ember ne legyen örömtelen. Gondolom én. Ezt a nézetem Bori napközis tanárbácsija sajnos nem osztja. Már a második fekete pontot kapja, mert röhögött. Nagy kár, hogy valóban a nevetéssel nem lehet mit kezdeni. Vagy vele nevetsz, vagy fekete pontot adsz. A tanárbácsinak, gondolom, nem volt jó kedve.

Állplasztika

Gondolom, hogy más sem várta a szünet utáni első tanítási napot. VM legalábbis biztos nem, mert azt írta, mi már nagyon hiányzunk, de nemigen van kedve a munkahelyéhez.

Engem a legszarabb napokon régebben a diákok segítettek át ... Mármint a barátaimon kívül. De minden bizonnyal öregszem, mert a végzőseim nyúlós-nyüglődős rosszkedve ragadt, készületlenségük pedig dühített.

Persze a hétfő csúcspontja az értekezlet. Először egy tantestületi volt, ahol Bridget elmondta, hogy kirúgtak egy embert (szebben mondta), ezt mondjuk már Karácsony előtt tudtuk. Meg hogy a suli mobilszerződése már nem él, az újról meg senki nem tud semmit. Kínomban felröhögtem, mert vasárnap 56 percet beszéltünk VM-mel az akkor még ingyenesnek gondolt telefonon.

Utána meg még egy értekezlet isk.vez. becenévvel. Bridge és a pénzügyi főnök versenyt sajnálták magukat, hogy az un Ellátóház megvont a sulitól minden döntési jogot, így az iskola önállóságának tehát annyi, viszont több munkát sózott a suli nyakába, és teljesen átruházott rán minden felelősséget.

Bár őszinte sajnálattal nézem, mi történik a mikro- és makrokörnyezetemben, nevethetnékem támadt, mert ugyebár most neki is rossz, pedig ez az, amit ő nap mint nap megcsinál másokkal.

Aztán előadta csodálatos ötletét, válasszanak már ki a mk vezetők egy-két-három stb. tanárt a munkaközösségükből, akik "A" jó tanárok. Na ez is megint egy nehéz ügy. Mert hát a szempontok alapján ... Önbevallás legyen??? Akkor az én szerény kis munkaközösségemben majd jól nem jelentkezik senki, de titokban meg vérig sértődnek, hogy nem ők.

Hogy képben legyünk, ennek a kiemelt munkavégzésért járó juttatásnak a nagyságrendjét illetően, mondjuk létszámtól függően 1.600-tól akár 10.000 (???) forintig is lehet kapni nettó. Na ezért tényleg érdemes belemenni ilyesmikbe.

Aztán volt egy kényelmetlen kérdés, TSB meg nem tudott kussolni, nem is ültünk mellette, hogy bokán rúgjuk, így megkapta, hogy nem kell ám itt ujjal mutogatni emberekre.

Az értekezlet végén elérkezettnek láttam az időt, hogy Bridge-t tájékoztassam, HIVATALOS ügyben Budapestre kell menjek, de aznap fent aludnék, és másnap kivennék egy gyereknapot. Na itt jön a plasztikai sebész a képbe. Azt mondta, hátperszehivatalos, hogyneelisenged, de akkor oldjam meg az államvizsgázó kolléganő angol óráit jövő héten (??????), én, aki órát is alig tudok látogatni nála, mert feszt egyszerre van óránk. Ja és igen, de azért ez a gyereknap dolog, na ezzel kezdeni kell valamit. Miután anyázva beviharoztam a tanáriba, TSB csak annyit mondott, ne izgassam magam, mondjam neki legközelebb, hogy írjon a jogalkotóknak.

Leesett az állam, de tényleg. Nem is tudtam felvenni. Ezért kéne a plasztika.

Különben meg a 4.18-as kelésem szerintem 3.18-ra módosult. Azóta fázom, és gondolkodom.

Tegnap a végzős csoportom két hete bejelentett szódolgozatának eredménye. 4 ötös, 9 egyes. Egy csomó ember meg fog bukni, de el sem hiszik. Ittam egy limoncellot és nosztalgiáztam.

Mától állást keresek.

Jég

A jég alá szorult hullámzó tó hangja furcsán visszhangzik végig a völgyben.

Aztán meg az egész, mint egy vidám Brueghel vadászai a hóban.

Tükör

Ha az ember egész évének tükörképe január elseje, ezt a baromságot mondjuk nem tudom, hol hallottam, akkor egészséges új évem lesz. Sétáltam egy jó nagyot, egyszer sem gyújtottam rá, és jó sokat aludtam.

Olvastam is, a Limitben éppen arról, hogyan menekül egy szabadelvű blogíró Kínában az őt üldözők elől. Érdekes. A történet 2025-ben játszódik. Na szép jövő. Még jó, hogy Kína olyan messze van.

Dolgoztam is kicsit, valami 13 oldalas förmedvényt állítottam össze dolgozatként az egyik csoportnak. Lesz ám öröm és ugrándozás. Pláne, mikor ki kell javítani.

Viszont nem varrtam, pedig szerettem volna, de azt nem szabad újévkor. Nem tudom, pontosan miért is.

Ma reggel megint úgy ébredtem, hogy nincs kedvem felkelni. Holnap szerintem meg is fogok halni, ha 5-kor csörög az óra. Ja igen, és az iskoláról álmodtam. Hogy egyrészt nem tudok rágyújtani, másrészt TSB valamit szervezett, én meg majdnem elkéstem. Na persze ezekben semmi szokatlan elem nincs.

Az előbb meg fél órát meredtem a képernyő két ablakára. Aztán ide írtam. Ebbe a költözködős kuplerájba. Nyilván paranoid személyiségem miatt.

Majd rendet rakok ám itt is. Meg lesz kép is. Most még nyűgös vagyok.

Blogújév

Biedermann Izabella vagyok, és jó évet kívánok.

Hogy itt írok-e vagy máshol, meglátom.

A ruhám mindenesetre tetszik, mert vidám, de egyébként csak barátkozom, .comozom.

Boldog szomorú vir(l)ág ez.

(Különben meg fogalmam sincs, hogy a francba kell ezt itt használni, nagyon egyhez szokott a billentyűzetem eddig. Azért nem esem kétségbe. A betű az betű itt is.)