Pedagógiai és retorikai képességeim óriási elismerésének kell azonban tekintenem, hogy Bridge-dzsel folytatott megbeszélésem eredménye az lett, hogy nem kell pályázatot írnom. Higgadt érveléssel meggyőztem, hogy az angolul nem beszélő kollégák angol nyelvi szövegértése sajna nem makulátlan, tehát kiváló ötlete, amit én lettem volna hivatva megvalósítani pályázati formában, sajna, sajna, nem fér bele a pályázati kiírásba. Viszont egy már nyertes pályázatunk továbbfolytatását javasoltam beadni, mire Bridge meglepő fordulatként azt mondta, hogy akkor hagyjuk a picsába. Ezt nem így mondta természetesen, hanem egy polgári körmondat keretében.
A megbeszélés után azért nem veregettem magam vállon, mert így a most májusban befejeződő programunkat talán nem tudjuk folytatni, vagy legalábbis semmiféle finanszírozás nem lesz mögötte. Egyrészt persze örültem, hogy egy csomó ingyen munkaórát nem kell a pályázatba ölnöm, másrészt viszont meglepődve állapítottam meg, hogy van, akinek az ötleteit még az enyémeknél is jobban utálja, de olyannyira, hogy ezért még az én szívatásomtól is eltekint ideig-óráig. Az is lehet persze, hogy már jobbat talált ki nekem, esetleg valami öröm érte éjszaka. Nem tudhatjuk.
Egyébként meg minden órával egyre jobban eluralkodik rajtam a jól indokolható öröm és várakozás, hiszen holnap elhúzunk a teraszra, sőt mi több, a mai újabb testrészeket érintő ultrahang-vizsgálaton egyelőre csak annyit állapított meg egy fő, aki orvos, hogy van bennem jóindulat. Persze nem felejtette el megemlíteni, hogy ez idővel változhat. Jut eszembe, ideje megint nyakba szúratni magam, mert hogy ott mi a helyzet, azt mindig ilyen drámaian akarják kideríteni. Mondom én, a költészet a szívsebészettel rokon, a modern diagnosztika meg a királydrámákkal.
