Szóval hétfőn a megbeszélésen állítólag már felvetette egyszemélyes mentálhigiénés szolgáltatásának lehetőségét. Hogy aki nem bírja a stresszt, menjen be hozzá beszélgetni. Mondjuk világos, amilyen baráti a viszony, meg amilyen szuperempatikus mutatói vannak, gondolom, nem egy lelkes kollégát kellett ott helyben lefogni.
De ha Mohamed nem megy a hegyhez ... Különben szerintem nem ér spontán a folyosóról berángatni embereket lelki beszélgetésre, de ez ... ez csak az én elképzelésem az ilyesfajta dolgokról. Ez van, ma hirtelen felindulásból elkapott a folyosón, és mondta, de jó, hogy arra megyek (majd ezentúl a diákvécébe járok pisilni, esküszöm), most akkor ráér, beszélgessünk. Így spontánul, tényleg.
Akkor aztán beültem az irodába, és elbeszélgettünk, mint főnök az alattvalóval, izé beosztottal. Megvolt ez a joviális verbális vállonveregetés, hogy becsüli a munkám, meg minden, de nem én leszek osztályfőnök, mert nekem fontosabb feladatot szán. Én leszek a hiperfontos koordinátor. Lelkesedtem barátságosan, ha nem találok állást, ez legalább valami, amit még nem csináltam.
Aztán a szemembe nézett, és azt mondta, észrevette, mostanában milyen szomorúan járkálok fel s alá. Hogy mi a bajom, azt persze nem kérdezi. Majd hosszan és bizalmasan pislogott az arcomba.
Tulajdonképpen zokoghattam volna kicsit a vállán. Az milyen vicces lett volna.
