Vakáció a halott utcában

Ki gondolta volna, hogy a Spielberg gyárban Csukás Istvánt is olvasnak...
Mindez azért is meglepő, mert a Super 8 trailerét elnézve nem feltétlenül egy felturbózott ifjúsági regényre számít a gyanútlan mozilátogató.
Persze ha túltettük magunkat a kezdeti meglepetésen, onnantól kezdve egészen élvezhető a film, én magam legalábbis kedvelem ezt a 'na mit csinálnak a belevaló kölykök a nyári szünetben' típusú felállást.
A Super 8 főhős gárdája, egy rendkívül jópofa öt tagú kis csapat, filmet forgat, és amolyan igazi Spielbergiánus fordulatként belecsöppen egy Földlakók vs. Alien meccs közepébe.
A film a nyári gyerekcsapatok forgatókönyveinek megfelelő megnyugtató klisékkel dolgozik; van benne dagi, de tehetséges fiú, szép kislány, kisméretű, de elszánt hős, szükségszerű áldozat ésatöbbi, kész csoda, hogy a kutya még az elején lelécel a barátságtalan földönkívüli miatt.
A film fő konfliktusa a gonosz katonák, és a jószívű, ám alapvetően csak meg nem értett emberevő földönkívüli közötti. Kár, hogy az összeszerelmesedő szép kislány és kis hős apukái közötti ellentétnek gyakorlatilag semmiféle dramaturgiai szerepe nincs az időhúzáson kívül. Illetve, hogy ez a szerepe, hogy teljen az idő.
Az a helyzet, hogy ha pár szabadonálló lábszárat, és néhány száz gránátot kihagytak volna a filmből, simán lehetne tizenkettes karikás, és simán ajánlanám kiskamaszoknak nyári szórakozásképpen. Így azonban tulajdonképpen nem tudom, ki is a célközönség, hacsak nem a hozzám hasonló gyermeteg lelkületű, de nálamnál megbocsátóbb felnőttek.

Szeretetidő

Annyira nem akartam különben anyáknapi bejegyzést írni, hogy nem is írok. Nem azért, mert nem szeretem anyámat, szeretem. Hát a szeretet ilyen, hogy van. Nem lehet megszabadulni tőle.

Inkább ezekkel a kijelölt napokkal van gondom, hogy akkor most ma, nem máskor, érted, akkor na ma különösen. Szóval legyél te csak bunkó, meg rúgjál bele másokba, ha akarsz, bántsd meg, de azon a napon... na azon könnyek közt emlékezz meg arról, milyen csodálatos és magával ragadó érzés kerít hatalmába, ha NAPja van.

Pedig nincsen a szeretetnek kijelölt ideje. Ha megszeretsz valakit, elmúlik a hétfő meg a kedd jelentősége. A találkozás ideje marad, a mosoly ideje, a séta ideje, esetleg éppen a tangóé, már annak, aki tud. Ilyen szeretetidőket mutat a Mesék a szerelemről rendezője, Stéphane Brizé a Tétova tangó című 2005-ös filmjében. Az apák és fiúk közötti szeretetet, a férfi és nő közöttit, és persze a mindent kicsit összekavaró szerelmet is. Ahogy az már Brizénél lenni szokott.

Két ember között a szeretet időtlen. Nincs jókor, sem rosszkor, nincs alkalmas ideje a kimondásának, nincs alkalmatlan ideje. A virág, az ölelés, a csók, a kedves szó bármelyik napon adható. Minden nap lehet NAP.

Ahogy tetszik

Nem is biztos, hogy szeretem a felszólító módot, ha filmekről van szó. Az ilyen direktbe, hogy most csináld ezt, csináld azt. Ezért a másikkal kezdtem, a Minden végzet nehézzel. Kicsit az a csajos film kategória, ami nálam azt jelenti, hogy olyasmivel foglalkozik, amivel egy pasi nem. Mert azt hiszem, kevés férfi foglalkozik azzal, mi a különbség egy fiatal és egy idősebb nő között. Mármint elméleti síkon. A gyakorlat az más.

A film főhőse egy már nem hamvasan fiatal fickó, Jack Nicholson alakítja, és egy szintén nem üde, és harmatos menyecske, Diane Keaton. A film egyébként szórakoztató és kiváló poénok vannak benne. (A fiatalabbakhoz szokott férfi szex közben ijedten: "És hogy védekezünk???" A nő nagy természetességgel: "Klimaxszal!")

Ami miatt egyszerű szórakoztató értéke miatt mégis említésre méltó, az a téma, az öregedés, az öregedés feldolgozásával együtt járó lelki teher, és természetesen a színészi gárda. Kellemesen nézhető, egyszerű vígjáték borongós vasárnapokra desszertnek Keanu Reeves fiatalkori önmagával. Trailer itt.

A felszólító módban megcímzett filmtől egy kicsit tartottam. Annak idején Amerikában B. sokszor ajánlgatta nekem Elisabeth Gilbert könyveit, mondván, ez olyasmi, amit nekem mindenképpen el kell olvasnom, de ... könyvben sem rajongok a felszólító módért.

Mindegy, úgy lett, hogy most mégis megnéztem filmen, mit is tanácsol embertársainak az írónő. Merthogy a film és a regény angol címe három felszólító módú ige: Eat, Pray, Love.

A film meglepett. Egyrészt javíthatatlan Julia Roberts rajongó vagyok, másrészt sokkal, hogy is mondjam csajosabb filmet gondoltam a cím mögé. Bár a film egy nő küzdelmeit beszéli el, bár takaratlanul is női szempontokból veszi végig az élet fontos állomásait, a döntések hátterét, mégis ...

Sok-sok elgondolkodtató jelenet van a filmben egy férfi számára is, szóval szerencsére nem az a tipikus romantikus film. Ettől persze nem lesz olyasmi, amit a férfiak feltétlenül megnéznek üres délutánjukon, de nem is ez a lényeg. Szépen fotózott, és lehet gondolatébresztő film is, ha úgy akarjuk. Ha nem, akkor sincs gond, gyönyörködhetünk Rómában, Indiában, és Bali tengerpartjaiban, James Franco alakításásban, Javier Bardem felsőtestében vagy Julia Roberts mosolyában. Kinek mi a kedvére való. Trailer.

(Vasaláshoz is jók, meg délutáni fetrengésre is.)

Veszélyes vizeken

Vasaláshoz kerestem vígjátékot, így halásztam elő a kritikákból érdekesnek ígérkező Four Lions (Négy oroszlán) című brit komédiát. Aztán csak tátottam a számat.

Nem vagyok egy könnyen elbátortalanodó néző, de végtelen türelmű sem, és ahogy múlnak az évek, egyre hajlamosabb vagyok félidőben kikapcsolni a filmet, ha nem tetszik. Öregszem, nincs időm már minden szart végignézni.

Azt hiszem a tizedik perc és a harmadik póló magasságában remegett meg a kezemben először a távirányító, de nem utoljára.

Nagyon nehezen tudnám Christopher Morris filmjét kategorizálni. Vígjáték, amolyan Monty Pythonos humorral, vagy egy kicsit Guy Ritchie filmjeire hajazó őrület, ám ez alkalommal a főszereplők muszlimok. Egész pontosan egy Angliában tevékenykedni kezdő muszlim terrorista sejt, akiknek az a legfőbb ambíciójuk, hogy öngyilkos merénylők legyenek. Világi szerveződésű csapat ez, melynek tagjai, nem lehet ezt másképpen mondani, komplett idióták. Négy balfasz, aki amolyan privát dzsihádot hirdet, az ugyan nem derül ki, ha nem a hit a kiindulópont, akkor tulajdonképpen mi is. Valamit hadoválnak ugyan összetákolt videójukon a nyugati életforma elleni harcról, de összességében teljesen zavarodottak.

A négy barom (valahol azt olvastam a filmről, olyanok ezek a pasik, mintha a Másnaposokból szalajtották volna őket, és tényleg) úgy készít elő egy merényletet, hogy közben a néző azt sem tudja,min röhögjön jobban, hogy a fordítva fogott aknavetővel saját kiképzőtáborukat találják el vagy azon, hogy a csapatba bevett angol fickó hogyan nyeleti le velük a telefonok sim kártyáját.

Az egész egy kabaré.

Aztán a film háromnegyedénél kezdünk rájönni, hogy a fenébe is, ezek tényleg robbantani fognak. Hiába csak az utolsó pillanatban döntenek arról, mit is, hiába fogalmuk sincs, milyen veszélyes az anyag, amivel ugrabugrálnak, a néző arcáról jól fejlett fekete humora ellenére is kezd kicsit lefagyni a mosolya.

Gonosz vígjáték ez, azt hiszem. Az ember röhög, de egyre kellemetlenebbül érzi magát, mert az emberi ostobaság is csak egy darabig vicces. Pláne, ha a végén ezek a szeretnivaló nyomorultak mind meg is halnak olyasmiért, amiről tulajdonképpen halvány fogalmuk sincs.

A kőkemény hülyeség mellett kőkemény társadalomkritika is a Four Lions. Nem csak a fiatalok ostobák, hanem az egész társadalom, az egész rendőri apparátus, hogy az ártatlan hithű muszlimot vallató tisztről már ne is beszéljünk. Az már tényleg annyira túl van minden határon, hogy az ember csak sírni tudna azon, az emberi ostobaság milyen könnyen veszi magát halálosan komolyan.

Nem is tudom, kinek merjem ajánlani a filmet. Talán azoknak, akik bírják a Monty Pythonos humort, és legalább egyszer végig tudták nézni a Másnaposokat vagy a Boratot. Lehet nevetni, illetve nem lehet nem nevetni bizonyos jeleneteken, de egyre keserűbb a nevetés. Mert ahogy a film vége felé közeledünk, rá kell jönnünk, hogy ez nem egy igazi vígjáték. Inkább dráma.

Aztán csak ültem a kanapén, és nagyon hálás voltam önmagamnak, hogy nem kapcsoltam ki húsz perc után.

Trailer itt.

Zab

Tudok én egyáltalán valamit Libanonról? Vagy Bejrútról? Vagy a libanoni kultúráról? Az a helyzet, hogy nem sokat. A történelmi ismereteim hiányosak, az arab kultúráról van egy kicsi tapasztalatom, nem sok egyáltalán, és életemben nem jártam Libanonban.

Hogy akkor ehhez képest érdemes-e megnézni a West Beirut című libanoni filmet? Abszolút.

Ha jól emlékszem, ez a film két évet pihent a gyűjteményemben, egy barátom ajánlására szereztem be annak idején. Fogalmam sincs, miért nem néztem meg eddig.

A film cselekménye 1975-ben indul, a polgárháború kitörésekor. A főhős Tarek, egy igazi kamaszfiú. Végeredményben a film Tarek küzdelméről szól, arról, hogy milyen nehéz felnőtté válni még egy szerető családi környezetben is. Mert kamasznak lenni tulajdonképpen 1975-ben Nyugat Bejrútban is pont olyan nehéz, mint 2011-ben Magyarországon. A kamasz fiú keresi a helyét, keresi A nőt, vagy legalább egy bármilyen nőt, aki pillanatnyi enyhülést hozhat, lázad az iskolában, lázad otthon, filmet akar forgatni a szex rejtelmeiről, hallgatja, ahogy az anyja kiakad a rendetlenség láttán a szobájában, sír a sötétben a háztetőn ... Minden más, mégis minden ugyanaz.

Miközben Tarek Noueri Bejrút Holden Caulfieldjeként jut a felnőttkor küszöbére, Ziad Douieri önéletrajzi ihletésű filmjében azt is megmutatja, hogyan lesz a kezdeti jópofának tűnő lövöldözésből olyan háború, ami mindenki életét tönkreteszi. Azt gondolom, ez a film nagy húzása. Hogy egy pillanatra sem veszíti el a fókuszt, mindig mindent Tareken keresztül látunk, és mégis ... ennél jobban megmutatni az értelmetlen erőszak okozta rengeteg szenvedést, a háború őrjítő kilátástalanságát, az egyszeri ember értetlenségét a gonoszsággal szemben aligha lehetne. Nem nagy és hősies háborús film a West Beirut, engem mégis nagyon megrendített.

Bár a film libanoni, olyan univerzális témát választott, ami bárki számára érdekessé teheti, aki valaha kamasz volt, és erre nem szégyell emlékezni. Külön érdekesség számomra, hogy a a kulturális, társadalmi és történelmi körülményeket nem elfedve, nem elamerikázva, nem túldramatizálva mutatja be az író-rendező, hanem azokat a háttérben felvonultatva általános emberi reakciókat láttat egy nagyon különleges környezetben.

Ha jól meggondoljuk, minden világ, minden kultúra, minden történelmi helyzet különleges valakinek; minden kamaszsors egyedi, és mégis, a felnőtté válás küzdelme mindenki számára ugyanaz. A kamasz gyerek szobájának falán a plakát mindig más (Paul Anka, Nirvana, Tankcsapda vagy Manu Chao), de az ágy mögé dobott zokni ugyanaz.

A színészek kiválóak, a történet sosem múló, a poénok felejthetetlenek, az angol felirat pedig bravúros nyelvi megoldásokat kínál.

Ezt a filmet nagy meggyőződéssel tudom mindenkinek ajánlani. Pillanatnyilag sajnos sem moziban, sem DVD-n nem hozzáférhető Magyarországon. Még egy tisztességes minőségű trailert sem találtam, de részletekben fent van a Youtube-on angol felirattal.

Mitől fél a férfi?

Nem, egy percig sem állítom, hogy a nő nem fél, mégis úgy érzem, a félelem természetrajza kettőjük esetében más.

Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. Van egy férfi, van egy nő, és van egy nehéz, egy megoldandó helyzet. A helyzet az, hogy bár mindketten jó családból való úri gyerekek, úgy fordul a sors, hogy a férfiból királyt csinál a történelem és a szerelem különös kombinációja. A nőből meg királynét.

Ilyen helyzetben, pláne a második világháború kitörésének árnyékában, mindkettőjükben van félelem. A királyné a férjét félti, a gyermekeiért aggódik, a háborútól tart, de ennek ellenére van benne egy nagy adag bizalom. Erzsébet elsősorban a férjében bízik.

Amitől a férfi fél, az ennél sokkal nagyobb terhet ró rá. Természetesen gyermekkorból indul minden, de felnőtt korra egy egész démonológiai szakcsoport foglalkozhatna a férfi félelmeivel. VI. György fél a családjától, fél az azóta már elhunyt apjától, fél a felelősségtől, és legeslegjobban a nyilvános beszédtől fél. Ez utóbbitól azért, mert rettenetesen dadog. És miért dadog rettenetesen? Mert fél.

Az ördögi kör bezárulni látszik, az uralkodóház respektje pedig veszni készül, hiszen Angliában a király vagy a királynő országot érintő kérdésekben ugyan nem dönthet, viszont amit mond, az fontos útjelzés az alattvalóknak. Helyettük szól.

A megoldás egy beszédterapeuta, furcsa módszerekkel, Zsigmondot megszégyenítő kérdésekkel, és kellő magabiztossággal. Lionel Logue valóban nagy segítségére volt Györgynek abban, hogy legyőzze beszédhibáját, de ennél több is lett, barát.

Valamiért a férfiak, a fiúk, jóval nagyobb arányban dadognak, mint a lányok. Miért? Talán nagyobb a teher. Talán messzebbről táplálkoznak a félelmeik. Talán mások a félelmek kezelésének módszerei. Azt hiszem egy nő, ha fél, kibeszéli a félelmeit. Addig mondja, addig beszél, míg a félelem összezsugorodik, és feladja. A férfiak hajlamosak elhallgatni. A kimondatlan félelmekből aztán nem sül ki sok jó. Ha még csak a dadogás lenne ...

VI. György nagyszerű ember, kínnal és keservvel, de sikerül nyilvánosan is megszólalnia. A kínlódás közben ordítozik (végre!), káromkodik, és sírva is fakad. Hja, kérem, a félelmekkel meg kell küzdeni, ez nem az a megúszós játszma.

A király beszéde című film nagyszerű darab. Colin Firth előtt le a kalappal, nagyot játszik. Helena Bonham Carter jó, Geoffrey Rush mesteri. Ez egy kiváló film. Nincs is mit mondani még. El kell menni, és meg kell nézni.

Én az eredeti változatot láttam, pár napja azt hallottam, ki akarják vágni a káromkodásokat, hogy ne legyen korhatáros, és még többen nézhessék meg. Ezt nagyon sajnálnám. A káromkodásnak helye van a filmben, helye van az életben, helye van a félelmek leküzdésében. Ha aggaszt minket, mit szól a kiskorú ahhoz, hogy egy király bazmegol, hát ne vigyük el a mozira.

A férfiak meg csak beszéljenek. Sokkal jobb, mintha csendben viselnék a rájuk nehezedő nyomást. Nem, ezzel nem azt mondom, mindig mindenkinek beszélnie kellene egyfolytában. Isten őrizz. A csendnek fontos szerepe van. De azért sok olyan helyzet van, amikor mégiscsak jobb kimondani, ami odabent tombol.

Kliségyár

Múltkor belefutottam valahol egy Oscar-díj jelöltes filmlistába. Végignéztem pár előzetest, és kedvet kaptam ahhoz, hogy - ha már itthon esz a fene - megnézzek néhányat. Mindjárt elsőnek egy viccesnek tűnő darabot, aminek az a címe angolul, hogy The Kids Are All Right. (Nem tudom, magyarul van-e már címe.)

Az előzetes alapján valami fergeteges vígjátékot vártam szívszorongatóan megható jelenetekkel. Ehhez képest ... A történet röviden annyi, egy húsz éves házasság zavarosodni látszó állóvízét kavarja fel egy harmadik, a két kamasz gyerek kicsit lázadozik, a szülők egyszerre küzdenek megkopni látszó érzelmeikkel, a gyerekekkel és öregedő önmagukkal. Kicsit vérszegény. A nagy dobás a dologban az lett volna, hogy ez egy leszbikus házaspár, a harmadik pedig nem más, mint a spermadonor.

Sokáig nem is tudtam kitalálni, mi a bajom ezzel a filmmel, aztán úgy a huszadik perc táján azért rájöttem, hogy annyira klisékből építkezik, hogy borzalom. Fogalmam sincs, a rendezőnő miért gondolta, hogy egy heteroszexuális házasság szerepeit kell kiosztania a szereplőknek, csak leszbikussá lefordítva. Persze tudom, lehetne az az egészből a tanulság, hogy hát "náluk" sincs ez másképp, lám, lám. Fene tudja, nekem ez kevéske. Vannak benne persze poénok, amik pont ebből táplálkoznak, hogy az ember ráismerhet a férje reakcióira Anette Beningben, de és? Mi ebben a nagy szám? Azon kellene csodálkoznom, hogy ezt egy nő is tudja hozni? Ugyan már! Egyszerűen nem szeretem, ha valami ilyen didaktikusra van lefordítva nekem. Még akkor sem, ha minden bizonnyal vannak olyan leszbikus párkapcsolatok, ahol ilyen "te vagy a férfi, én a nő" kiosztással élnek. Csakhogy ahogyan a heteroszexuális házasságokban sem feltétlenül az a helyzet, hogy a "férfi feladatokat" a férfiak, a "női feladatokat" meg a nők végzik, hát ne kelljen már ilyen laposan egyszerű gondolatmenetet 106 percig követnem.

Egyébként az is zavart, hogy mintha Lisa Cholodenko nem egészen tudott volna megbarátkozni a gondolattal, hogy ő "csak" egy vígjátékot rendez, ezért hol túl drámaik a fordulatok (de drámához nem eléggé), hol egy didaktikus hogyanoldjukmegházasságigondjainkatéslegyünkboldogokörökké oktatófilmre emlékeztető lélektisztító bölcsességcsomagot kapunk. A forgatókönyvvel lehet a baj, mi másra tudok gondolni.

A színészek ehhez képest tisztességesen teljesítenek. Leginkább Julianne Moore. Annette Bening sem rossz, bár ezért legjobb női alakításra jelölni enyhén szólva is túlzás. A bohém spermadonor-apaként hozza a karakter formáját Mark Ruffalo, jóképű is, kedves is, el is játssza, amíg van mit. A film végére sajnos a forgatókönyv számára érdektelenné válik a figura, pedig ...

Nem is tudom, mit mondjak, kinek tudom ajánlani a filmet. Mondjuk pár kertépítőnek, mert van benne egy készülő kert. Vagy annak, aki szereti a vörösbort, mert Annette Bening elég sokat megiszik belőle. Esetleg azoknak, akik buknak a BMW motorokra vagy a rózsaszín vibrátorokra. Azért elaludni nem kell rajta, van benne poén is szép számmal, meg néhány műszex-jelenet. Egyszer végig lehet nézni, ha éppen olyanunk van, de mozijegynyit nem ér az egész.

Értelem és biokémia

Ezt a kettősséget, mármint a logikus gondolkodásét és a biokémiai folyamatokét, rengeteg irodalmi mű és film taglalta. Van-e még mit mondani? Úgy tűnik, mindig lehet, sőt mintha kellene is.

Kétségtelen, hogy az értelem vezérel. Ez a felnőttség ismérve. A biokémia meg belepofázik. Ez az emberségé. A kettő közötti lavírozás, az egyensúly ... az nagy kérdés. És örök kérdés.

Tegnap megnéztem a Stéphane Brizé rendezte Mese a szerelemről című francia filmet. Kényszerűségből itthon, mert a hétfői vetítésről lemaradtam.

Amúgy is nagy véleménnyel vagyok a francia filmekről, de ez megint arról győzött meg, a francia alkotók jó látószögből közelítenek ahhoz, amit mondani szeretnének. Ez alkalommal a szerelem természetéhez.

A film egy szerelem története. Szó alig akad benne, alig beszélnek. De minek is. Az ész működésének tere a szó. A biokémiai folyamatok leírására mindez alkalmatlan. Még szerencse, hogy a kép és a zene viszont alkalmas, így születhetnek nagyszerű filmek.

A azt mondta, a film ritmusa tetszett neki, és az, valóban ilyen lehet, amikor egyszer csak kialakul a szerelem. Egyetértek. Szerintem is ilyen. Szó nélkül egymásra néző, egymás mellett ülő két ember közötti kötelék. A megmagyarázhatatlan kémiai kötés.

Persze az értelem beleszól. Vagy beszól. Morál képében. Kívülről nézve, logikusan végig gondolva, minden szerelmi viszony őrültség. A másik mellett ülve, az egyetlen járható út.

Ésszel kell élni. Ha az ember felnőtt, ezt megtanulta. Szeretni is kell, ezt viszont mindenki megtapasztalja.

A józan ésszel kapott tanácsot megértjük, felfogjuk, követni igyekszünk. Magunk is ezt tanácsolnánk magunknak. Aztán persze az történik, hogy ülünk, bámuljuk valakinek a kezét, beszélünk dolgokról, amiknek semmi köze mindahhoz, amit érzünk. De nem baj. Nem lehet mindent kimondani sem. Kell csak ülni, és nézni a másikat. Aztán haza kell menni.

A Mese a szerelemről nagyjából erről szól. Hogy érezzük is, mi minden történik a kimondatlanság perceiben, nagyszerű színészek segítenek. Elsősorban Vincent Lindon, de a nők is kiválóan játszanak, név szerint Sandrine Kiberlain és a nekem különösen tetsző Aure Atika.

Stéphane Brizétől még semmi mást nem láttam eddig, de pótlom, mert ez a fickó ért a szerelemhez. Na meg a filmekhez is.

Csak szólok, ezt nem vasaláshoz ajánlom. Sőt. Legjobb lenne moziban megnézni. Aki budapesti, annak mondom, hogy február másodikán adják a Cirko-Gejzírben.

Ez egy trailer:

De a film mégiscsak ilyen:

Minőségi filmek vasaláshoz 2 - Gran Torino

Néha szerencséje is lehet az embernek. Mondjuk amikor a sok munka miatt nem olvas blogokat, és csak éjfél körül döbben rá, arra a sekélyes és elunt igazságra, hogy az emberek nagyon saját kis minivilágukba merülve nézelődnek a világban. Ez még önmagában véve se nem újdonság, se nem varázsütésre megoldható probléma. Ha vasárnap este összegyűlt a vasalatlan ruha, vagy úgy érezzük, a világ minden igazságának tudói vagyunk, nézzük meg Clint Eastwood rendezésében a Gran Torinot.

Próbáltam összeszedni, eddig milyen filmeket láttam, amit Eastwood rendezett, és be kell vallanom, termékenységéhez képest nem túl sokat. Majd egyszer szánnom kell rá időt. Igaz, az idős színész-rendező valahogyan nem tartozik a kedvenceim közé, talán mert még mindig az a klisé él bennem, ahogy western filmekben állt a porban, és kifejezéstelen arcáról kellett volna leolvasnom az univerzum titkait. Nem ment.

A Gran Torino nem western film. Nem is tudom, tulajdonképpen milyen film. Olyan, amire azt írják, szín. mb. amerikai filmdráma, és ez mind igaz rá momentán, mert szinkronizálva néztem meg. Viszont nagy film, ha a témában méltó társat lehet találni az Ütközéseknek, akkor ez egy méltó filmtárs.

A film egy öreg emberről szól, aki elégedetlen az életével. Tapasztalataim szerint az idős emberekrők szóló filmek nagyon sok igazságot és még több megfogadni érdemes tanulságot tudnak filmvászonra vinni. A Gran Torino tanácsa, legalábbis szerintem, ne nézd a világot egy pontból. Ha mindig ugyanannak a verandának, ugyanazon hintaszékéből nézünk körül, az a téves, bár borzalmasan kényelmes, gondolatunk alakul ki, hogy istenként tekinthetünk magunk köré, és istenként, a világból kilépve, valamiféle mindent magunk alá gyűrő tudással bírunk. A Clint Eastwood által megformált Walt Kowalski egy ilyen isten. Tud mindent, a világgal és a benne élőkkel nem kell érintkeznie, elég, ha ül a verandán, issza a sört és cigizik. Na igen és eközben gyűlöli mindazt, ami körülveszi, ami ez esetben ázsiai bevándorlókat jelent.

Nem mondok azzal újat, ha azt írom, az ember sokszor gyűlöli, ami más, mint ő. A gyűlölet pedig, megint nem újdonság, a meg nem értésben gyökerezik. Így van ezzel Kowalski is, aki olyan kultúra mellett éli egyre fogyó mindennapjait, amiről az égvilágon semmit sem tud. És nem is szeretne tudni.

A Gran Torinoban nincsenek nagy meglepetések, a cselekmény megszokott fordulatok mellett halad, szinte az utat is ismerjük, mégis nagyszerű film. Nagyszerű film, mert őszintén mutatja meg, milyen nehéz változtatni a gondolkodáson, milyen küzdelmes megérteni másokat, milyen szívfájdító felismerésekre jutunk, ha egyszer felemeljük a seggünket, és lesétálunk arról a hülye verandáról.

Kowalski otthagyva mondvacsinált istenségét újra ember lesz, és megtapasztalja, amit már kezdett elfelejteni, szeretni tanul, elfogadni a többi embert, és ebbe az újdonsült (vagy inkább visszaszerzett) képességébe elég hamar bele is hal. De, és ez nagyon fontos üzenet, méltósággal hal bele.

Mert örök tanulság, méltatlan dolog magunkat mások fölé helyezni, másokat kirekeszteni.

A filmnek nagyon sok tanulsága és megfogadható tanácsa van még. Számomra például emlékezetes mondatként: "Na, hagyjuk az ír parasztot magára a farkával, hadd játsszon." És megfogadom, és akkor most nem kezdek sápítozni egy blogon, értelmesnek gondolt emberek, hogyan gondolkodhatnak olyan fájdalmasan egysíkúan másokról, akik a saját gyerekeik, unokáik lehetnének. Pedig idegenségük forrása szinte csak az életkoruk. Veszélyes dolog ez. És figyelmeztető.

Aki még nem látta, annak érdemes megnézni ezt a filmet.

Kertészkedés az agyban

Tulajdonképpen jó az ötlet. Arról nem is beszélve, milyen látványosan filmre ültethető.

Érdekes, hogy gyakorlatilag semmit sem hallottam erről a filmről, pedig műfajilag olyasmi, ami kedvemre való általában.

Az Eredet nem egészen arról szól, mint amit a trailer sugall, illetve nem csak erről szól. A film felső rétege, hogy úgy mondjam, egy viszonylag klasszikus jófej tolvaj lenyomja a világot. Szeretni szoktuk ezeket a robinhoodosan kedves karaktereket, akik ügyesek, és általában ugyebár valamiféle megindokolható és jótékony célból lopnak.

Ez tehát az Eredet felső pár centije, felállásban az Ocean's Elevenre hajazó verzióban. Izgalmas. Drukkolunk a főhősnek, a csibész gondolattolvajnak, aki leginkább csak haza szeretne jutni. (Nem, ET-re azért egyáltalán nem hasonlít.)

Aztán jön a megvalósítás, amire azt kell mondjam, lélegzetelállító. Le a kalappal a kompjúteres grafikusok (vagy kik) előtt, mert régen láttam látványra ilyen profin megoldott filmet. Az embert az elméje csalja meg a legügyesebben, ez a következő, nem elhanyagolható tanulság.

A történet aztán igen hamar egy freudi túrába fordul, utazás az elmébe, a tudatalattiba, Vergilius szerepében Cobb álnéven Leonardo DiCaprioval.

A többszintes álomtúrát persze nem elsősorban az álmok miatt tesszük meg, hanem hogy olyasmiben kísérjük el Cobbot, ami meglehetősen kétséges vállalkozás. Ez alkalommal nem lopnia kell, hanem egy gondolatot kell elültetnie egy férfi fejében. Szerintem, innen érdekes a dolog.

Jó, a film látványos, kicsit túl hosszú ugyan, mert Vergiliusunk (túl)sokat magyaráz, persze tudom, végképp alkalmatlan lenne a film szélesebb közönség számára, ha nem így lenne. Mégis, a vége felé, gondolom a feszültség felépítése miatt, kissé elnyúlik az egész. Nem nagy baj, csak majdnem kúszik el az unalom az ember tarkójáig.

De nem csak a látvány miatt érdemes megnézni. Az igazán nagy kérdés, hogy érdemes-e vagy etikus-e egy gondolatot valakinek a fejében elültetni. A dolog rendkívüli veszélyei mellett a film végén megválaszolatlan marad az erkölcsi kérdés, szabad-e ezzel kísérletezni.

A más által elültetett gondolat átalakíthatja a személyiségünket, sőt burjánozni kezdhet, mint egy rákos daganat. Ezt láttuk a főhős felesége esetén. Egy gondolat is halált okozhat. Sőt. Ha jól meggondoljuk, a gondolat igazán ...

Persze, mire a 142 perc végére érünk, már semmi sem biztos, Platónig visszamegyünk, mi a valóság, és mit látunk mi? Az életünket nézzük vagy a barlangunk falát? Izgalmas. Még a végén Neo is betoppan.

Az Eredet című filmet érdemes megnézni. Annak is, aki a látványra megy, és annak is, aki gondolkodni szeretne. Alvás előtt ne nézzük. Utána nem esik jól álmodni.

Minőségi filmek vasaláshoz 1 - A szellemíró

Bármennyire is marhaságnak tűnik, fontos, milyen filmet választunk vasaláshoz. Először is, sem túl egyszerűen, sem túl nehezen emészthető filmet nem érdemes erre a célra a dvd lejátszóba behelyezni. Tapasztalatom szerint ugyanis a túl 'nehéz' film által kiváltott agytevékenység megzavarja a koordinált vasalást, a túlzottan is 'egyszerűtől' meg esetleg hamar agylobbot kapunk, akkor meg annyi a vasalásnak.

A sorozat első darabjaként, bizonyítottan hosszas vasalásra alkalmas filmként, hadd ajánljam a Szellemíró című 2010-es Roman Polanski alkotást. A film tempója éppen megfelelő, nincsenek benne hosszú akciójelenetek, melyek miatt elégetnénk az ing ujját, viszont mindig megvan a filmben az a kis feszültség, amit nem szívesen hagynánk ott, vagyis nem adjuk fel a vasalást a tizenötödik póló után.

A film főszerepében az általam nagyon kedvelt Ewan McGregor domborít nagyot egy angol ex-miniszterelnök életrajzának szellemírójaként. Pierce Brosnan a lelkileg kissé megviselt brit politikus. Ez mondjuk jól áll neki, bár nem a kedvenc színészem, az is biztos. A történet kifejezetten érdekes, de munka közben is követhetőek maradnak a fordulatok. Láthatjuk még a női szerepekben Kim Cattrallt, aki nem viszi túlzásba a karakter megformálását, és Olivia Williamst, aki viszont jól játszik, és ismét egy másik arcát mutatja. Legalábbis azokhoz a filmekhez képest, amikben eddig láttam.

Mindenkinek ajánlom a filmet, aki szeret kicsit izgulni, nem feltétlenül híve a kompjúteranimált űrjeleneteknek, de kedveli a hűvös tengerpart látványát. (Ewan McGregor rajongóknak pedig kötelező darab.)