Mese

Az szinte ilyen blogos alapszabály, hogy ne írjon az ember dühösen bejegyzést. Bassza meg.

Majd a szél

Az is mindegy, hogy behívat a főnököm, mert van neki ez a behívatós génje, hogy átszól telefonon, esetleg (ritkábban) átüzen a tanáriba, hogy fáradnék át "beszélgetni". Ebből általában meg nem lehet túl jól kijönni, ezekből a beszélgetéseknek hívott monológokból, ahol a kinyilatkoztatás csodáját lehetséges megtapasztalni itt a földön. Mindegy. Legyek osztályfőnök jövőre, nyilatkoztatta ki, én meg mondtam, hogy meggondolom. Ezen azt értettem, hogy nem, ő meg azt, hogy igen. Remélem, egyszer majd mégis csodálkozni fog, amikor elveszik a játékát, ezt az az van, amit én akarok játékot. Merthogy társasozunk, csak ez neki még nem tűnt fel.

Különben az is mindegy, hogy július végében állapodtunk meg a vevővel, hogy akkor költözünk ki. Megint dobozolhatok. Már csak az a kérdés, a saját könyveimet mindjárt külön dobozba-e.

A fontos az lenne, hogy találjak valami állást valahol, ami nem itt van, ehhez első lépésként motivációs levelet kellene írnom végre: "Szeretnék dolgozni valahol, ami nem ez a kupleráj, kérem szépen." Talán a héten Gofri tart továbbképzést. Azt hiszem, tulajdonképpen mindegy, mit csinál az ember, ha örömét leli benne. És különben, hogy egy tanítványát idézzem még a reggeli közhelyek kedvéért: megszületünk és egyszer meg is halunk. Bizonyám.