Epistola

Mindig furcsa időpontokban ír.

Most azt írta lefekvés előtt, hogy gyakran imádkozik értem Allahhoz. És azt is, bárcsak ott lehetnék holnap vele.

Én meg azt válaszoltam, imádkozom érte az én Istenemhez. És azt is, bárcsak ott lehetnék holnap vele.

Vagy mi a fene

Két nap vizsgáztatás után az ember kétségtelenül tele van élménnyel, és gyorsan elgondolkodik a tanári hivatás témakörében, mondjuk a hasznossági mutatókon, a munkája értelmén, és persze azon is, ki a jó tanár. Kis időeltolódással amolyan pedagógusnapi poszt ez, vagy mi a fene.

Két napig egy viszonylag jó gimnázium és a város elitgimnáziumának diákjait vizsgáztatta a bizottság, amiben dolgoztam. A diákok teljesítménye az előbbi esetben jó, az utóbbiban kimagasló volt. (Tegnap azon kellett gondolkodnunk, 29 vagy 30 pontot kapjon a vizsgázó a maximális 30-ból.) Pedig, teszem hozzá nagy örömmel, az angol nem az első idegen nyelve volt a többségnek, szép számmal jöttek francia tagozatosok is vizsgázni.

Jó, csorgattam a nyálam, ez az igazság. Irigyeltem a tanárokat, akik motivált, teljesíteni vágyó, célokkal rendelkező diákokat tanítanak. Nem, nem gondolom persze, hogy akkor ezzel minden meg is van oldva. A nevelés ilyenkor is elengedhetetlenül fontos. Sőt. Vagy nem sőt, csak de.

Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, a fene egye meg, én minek gürizek, az én tanítványaim sosem lesznek ilyenek. Nem fognak ilyen jól tudni angolul soha életükben, ez szinte biztos.

Ki a jó tanár? Aki maximális teljesítményre bírja a diákokat? Aki nevel? Aki ... ? Nyugtathatnám magam romantikus elképzelésekkel, hogy nem csupán az IQ, hanem az EQ fejlesztése is fontos. Meg hogy a demokráciára nevelés ... Ezek az én mániáim is. És nem a szegény ember vízzel főz gondolata miatt, hanem mert ezek nagyon fontos dolgok.

Közben meg arra kell lassan ráébrednem, hogy mindegy. Mármint tulajdonképpen a tanár semmi olyat nem tud megtanítani, amit akar. Jó, ez most furcsán hangzik, megpróbálom elmagyarázni. A tanár nem tud tényanyagot megtanítani egy diáknak. Mármint abban az értelemben, hogy elmondja, a diák meg onnantól fogva majd tudja. Ilyen nem létezik, ezt nem találták fel. (Esetleg egy tölcsér formában tudnám vizualizálni.)

A tanár annyit tud tenni, hogy megmutatja, hol lehet az információhoz hozzájutni, és tudásra, a világ megismerésére ösztönzi a diákot. Tehát tanítás, ad abszurdum, nincs. Tanulás van. Az persze kölcsönös, és élethosszig tart.

Akkor milyen a jó tanár? Olyan, aki megmutatja a világot, aki annak megismerésére, gondolkodásra tud ösztönözni embereket. A megmutatás legfontosabb eleme ebben az esetben önmaga megmutatása. Jó tanár csak őszinte, kialakult értékrenddel bíró ember tud lenni, aki hajlandó felmutatni magát például a tanítványoknak.

A tanárság azt hiszem, egyáltalán nem valami iskolai dolog. Aki tanár, önmagát adva, őszinte véleményével és kristálytiszta értékítéletével mutat példát az emberségre, a humánumra, akkor is, ha nem az iskolában van. Akkor is, ha nincs pedagógusi végzettsége. Akkor is, ha nincs diplomája.

A jó tanár tulajdonképpen mester, aki utat mutat 'a teljesség felé' annak, aki ezt szeretné.

Bár ennek a munkának az eredménye általában nem vizsgapontokban mérhető, mégis nagyon fontos ma Magyarországon.

sum

Elég sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben, hogy hogyan is tudnám etikusan intézni a felmondásom. Mikor szóljak, kinek jelezzem előre, kire bízzam mindazt a munkát, amit a tervek szerint én végeznék majd augusztusban a tanév előkészítése során? Azokat a diákokat, akik megbuknak, mert ragaszkodom a teljesítményhez, ki fogja levizsgáztatni? És rendben van-e ez így, hogy a kollégák dolgoznak majd helyettem ...

Egyelőre azzal áltatom magam, hogy talán mégis maradok. Az ember mindig könnyebben hazudik magának, mint másoknak.

Eheti

Nem mondanám, hogy arra számítottam, majd ez egy pihenős hét lesz, de akkor is... Nyilván tudom, hogy az mindig egy agybaj, amikor leadok egy fordítást, mert mindig elégedetlen vagyok. Most meg még bizonytalan is, mert hogy ott tartok, már csukott szemmel össze tudok szerelni egy katódsugár-csövet, de ez sem elég a cikkhez, folyton újabb terminológiai mocsarakba süppedek, és kapálózom, hogy beleférjek a hasábokba, hogy magyarul legyen mégiscsak, és hogy esetlegesen az egész szarnak még legyen legalább egy fél füle, meg egy viszonylag kicsi farka.

De mindez semmi, ahhoz képest, hogy közben ezerrel kellene csinálnom 200 dolgot, amiből 100 a munkámhoz elengedhetetlen, 100 meg ahhoz lenne, hogy szeptembertől ne ez legyen a munkám. Viszont ez nálunk (vagyis az iskolámban) elképzelhetetlen. Ezért ma ügyelek kettőt, utána elrohanok az Egyetemi Könyvtármúzeumba (aka Klimó Könyvtár), holnap nem ügyelek ugyan, de részt veszek a közgazdászok projektnapján, ahol olyan felemelő feladataim lesznek, mint négyesben ügyelni 30 gyerekre, akik filmet néznek, biztosítani a tömeg látszatát itt-ott, majd négykor elhúzhatok a picsába. Jó, világos, cserébe majd beírhatom az óráimat, és ááá dehogy zavar, hogy kamu az egész, mert ugyebár nem tanítottam semmit. Nah, aztán csütörtökön elmegyek osztálykirándulni azzal az osztállyal, akikből ismerek 8 embert, pénteken pedig mehetek emelt szintes érettségit javítani. Erről tegnap kaptam papírt. Még jó, hogy nem csütörtök este. Ez utóbbiért természetesen hálás vagyok.

Egyelőre fogalmam sincs, mikor fogom megcsinálni a szóbeli tétel frissítését (ápdéjt 3.6), mikor fogok rendet rakni a fiókjaimban és mikor fogom elküldeni az önéletrajzomat mindenféle helyekre. Ami biztos, hogy ma este segítünk TSB-nek leszedni a képeket a galériában, ahova busszal megyek, mert mindhárman úgy éreztük már tegnap, hogy a mai este az etilalkoholé kell legyen, meg hogy holnap reggel a kedvenc berlini varrónőmnél kezdek.

Lehet persze mondani, hogy az itt említett két program miatt rengeteg időt veszítek, pedig nem, mert valószínűleg meg sem érném a csütörtököt, ha ezek nem lennének.