Ezeregy tündöklő nap

Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat,
Sem az ezeregy tündöklő napot, melyek falai közt megbújnak.

Kedvelem Khaled Hosseini történeteit. Leginkább az egyediségükben megbújó univerzalitásuk miatt, azt hiszem.
Az Ezeregy tündöklő nap talán kevésbé jól megírt, mint a Papírsárkányok, de maga a történet éppen olyan varázslatos és nyomasztó. Ebben a regényben Kabul a helyszín, a két főhős pedig két afgán nő, Marjam és Leila. Két nagyon különböző családi hátterű nő, akiket a sors, az afgán társadalom könyörtelensége és a háború egymás mellé rendel társfeleségként.
Persze érdekes az európai (vagy amerikai) olvasó számára idegen kultúrális és történelmi háttér, de ami még érdekesebb, az mégiscsak a két nő egymás iránti szeretete és barátsága. Megküzdött, önfeláldozó barátság ez. De melyik barátság nem az?
A nők élete, nem könnyű. Nem akarok itt feministába átcsapni, nem lebecsülöm a férfiak teljesítményét, dehogy. Egyszerűen csak mások a feladatok, más az elismerés.
A nő és a férfi másképpen látja a világot. A nőtől, szinte kultúrafüggetlenül, az élet kitartó, egyenletes 'teljesítményt' vár. Szemben a férfitól elvárt akár egyszeri, de kiugró teljesítménnyel. A nővel szemben elvárás a jó monotóniatűrés, a férfival szemben a látványos siker. Gondoltuk mi itt hárman nők a teraszon. De nem biztos, hogy igazunk is van.
Európai szemmel olvasva a regényt kicsit túl könnyen bele lehet feledkezni a történet nyomorúságos részleteibe; a levágott testrészekbe, a tálibok értelmetlen, őrült szabályaiba, a férj kegyetlenségébe. Mégis, ha nem pusztán erre koncentrálunk, ha a történet ennél univerzálisabb mondanivalójára is tudunk figyelni, varázslatos világot láthatunk meg. A legmélyebb megaláztatás és nyomorúság perceiben is az embert, aki szeretni vágyik, aki örömre született, akinek erkölcsi tartását nem a körülmények, hanem belső értékei adják.
Ahogyan a teraszon beszélgetve meg is fogalmaztuk, gyönyörűségesen nyomasztó ez a könyv. Talán első könyvének sikere miatt Hosseini egy kicsit túl sokat használja az afgán társadalom és történelem díszletét, de a történet miatt, a regényben olyan kiválóan ábrázolt emberi sorsok miatt, egészen megbocsátható, hogy megírni mindezt nem sikerült olyan zseniálisan, mint az előző könyvében.

Vakrandi a türelmi zónában

Én eddig soha életemben nem voltam még vakrandin. Nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmiben lesz részem, mert ugyan barátkozó természet vagyok, hiszek abban, hogy az időnek fontos szerepe van a szerelemben és a barátságokban . Se a meglátni és megszeretni, se a meglátni és megbarátkozni gondolatában nem hiszek. Vagy nem tapasztaltam meg, ha ez így kényelmesebb.

Igaz, mielőtt súlyosan félreért valaki, nem pasizásról van itt szó most, hanem egy olvasókörről, ahova meghívtak könyvekről, olvasásról beszélgetni.

Tegnap este nyolcan gyűltünk össze, hogy Jerofejev Moszkva Petuski című könyvének apropójából beszélgessünk ... Miről is? Ami eszünkbe jutott. Jó, nyilván és jellemzően a szövegekhez kapcsolódva.

Nem mondom, hogy eleinte nem voltam kicsit zavarban, hiába, hogy megszokott környezetben kifejezetten extrovertált tudok lenni, egy rakás ismeretlen emberrel spontán beszélgetni számomra nem könnyű. És persze még ott a csoportdinamika, merthogy az első fél, egy órában még nem világos, ki kap valamiféle irányító szerepet, ki szeretne a háttérben maradni, ki áll elő új ötletekkel stb.

Azt hiszem, ha valaki ilyen csoportot szervez, leginkább arra érdemes törekednie, minél sokszínűbb társaságot verbuváljon össze, hiszen annál sokszínűbb olvasatban bízhat. Ebben nagyon ügyesek voltak a szervezők, volt ott Gilvánfán tanító történész jogi diplomával, szociális munkás, pszichiáter, pszichológus, tanárdiplomás cégvezető és szerb anyanyelvű költő is.

Magáról a beszélgetésről nem szeretnék hosszasan írni, inkább arról, számomra miért volt érdekes ez az este. (Attól tartok, a két és fél óra gondolatait amúgy sem tudnám ügyesen összefoglalni egy rövidke bejegyzésben.)

Ami leginkább élményként megmaradt az estéből, az a türelem. Hogy emberek milyen türelemmel tudnak olvasni, és milyen türelemmel tudnak beszélgetni egymással. Azt már megszoktam, hogy a barátaimmal tudunk egymáshoz türelmesek lenni, az viszont nagy újdonság volt, idegeneknek is megy ugyanez. És ez nagyon is jól van így, mert manapság ebben a türelemben elég nagy hiány mutatkozik. Elhatároztam, hogy tanulok belőle, és én is igyekszem türelmesebbnek lenni az emberekkel és a könyvekkel. Ezt most ráadásul könnyen is ígérhetem, mert hétfő reggel elmegyünk hármasban TSB teraszára, és haza sem jövünk egy hétig.

Több a sokknál

A modern kor embere nem nagyon hasonlít da Vinci Vitruviusához. Nincs mérték, illetve ha maradunk az elképzelésnél, miszerint legjobb, ha a mindenséghez mérjük magunkat, akkor egészen úgy tűnik, hogy a modern kor embere a táguló világegyetemmel összhangban elveszítette önmaga körvonalait is.

Lássuk be, a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején élő embernek alig van köze az aranymetszéshez. Sem lelkileg, sem testileg nem mutatja már az isteni arányokat, és így Istentől vagy az istenektől eltávolodva számkivetettségében pótszerekhez nyúl. Nem ismeri a középutat, s jellemzően fő tevékenységként tobzódik. Tobzódik a javakban, a drogokban, a szerelemben, a gyűlöletben ... Általánosítok most, és túlzok.

Két regényt olvastam az elmúlt hetekben, érdekes, hogy éppen most egymás után a kettőt. Két eltérő kultúrából, két eltérő korszakból. Mégis, van valami, ami összefűzi Venedikt Jerofejev és Parti Nagy Lajos regényét, és ez a valami a sok. A sok itt a mérték nélküliség, az arányok elveszítéséhez rendelt mennyiségjelző. Mindkét regény, a Moszkva Petuski és Az étkezés ártalmasságáról is a talaját veszített, a pótszerekbe, a pótboldogságokba menekülő, helyét kereső ember beszámolója.

A két regény sok dologban különbözik, sem stílusuk, sem elbeszéléstechnikájuk nem hasonlít. Jerofejev az orosz realizmustól megszokott kényelmes mesébe szövi bele az alkoholmámorban úszó elbeszélő vízióit. Parti Nagy Lajos pedig egy meggyötört ember színpadi monológját vetette papírra, ahol akárcsak a főszereplő, az író által megkonstruált nyelv is szinte határtalanná dagad.

Ami érthető és indokolható írói eszközként, az nem feltétlenül olvasóbarát megoldás. Jerofejev néhol követhetetlen alkoholista látomásai éppúgy fárasztják az olvasót, mint Parti Nagy Lajos (már-már) öncélú nyelvzsonglőrködései. Vagy ha az Olvasót nem is, engem mindenképpen. Jerofejev regényét nem könnyű követni (még mezítláb, hímzett ruhában, kultúrpunkként sem), Parti Nagy Lajosén meg nem könnyű nevetni.

Néha talán érdemes lenne megfogadni a 'kevesebb, több' népi bölcsességét. Bár Jerofejevnek ez már mindegy.

Nade ki olvas?

Hogy az Úr ír, azt tényleg tudjuk, ha olvastuk Karinthyt, ha nem. Körülbelül nekünk is az az elképzelésünk az úrról, hogy magas ember volt (nemesi származású, azok nőnek hiszen magasra, akiknek a krumpli vagy a szelet kenyér mellé jutott a disznóból meg a csirkéből is rendszeresen), és cilindert viselt (mert a cilinder az olyan komolyságot kölcsönzött, amitől az úr nem valami kis vézna írókedvű csepűrágó, daloló parasztlegény, esetleg valami ágrólszakadt, Párizsba szalajtott ingyenélő, hanem a komoly férfi benyomását tudta kelteni a szivarszobákban).

Tehát a férfi írhat. Írhat tudományos művet. Ha hülye is, majd a tévedését is oly magabiztossággal magyarázza, mintha az a tudományos elegancia elengedhetetlen része volna. Írhat irodalmat, nagyregényt, kisregényt, ponyvát, verset, vásárlócetlit. Ha író, olvassák. Sőt manapság már éppen a cilinder sem szükségeltetik feltétlenül, hiszen ha az úr időben meghal, úgyismint életét az irodalomnak, testét valami ihletgyarapító vegyületeknek áldozza, a megemlékezésekben úgy szólnak róla: "Akár cilindert is viselhetett volna."

A nő meg? Nos, a szentem jódarabig nem is olvashatott, hiszen "éppen menstruált, szült, szoptatott, nagymosást végzett, az unokákra vigyázott". Hm. Most hümmögök, mert nem tudom, az idézett hozzászóló mire is gondolt, hogy talán (és nyilván) egy dugás az úr életéből mintegy tíz percet vett csupán igénybe, ezzel szemben az asszonyi állatnak az elkövetkező negyven évre elfoglaltságot jelentett. Ebbe ne is menjünk bele súlyosan. A lényeg, a nő igen sokáig nem olvasott. Pláne nem írt, hacsak valami fatális véletlen okán az iskolában, a házitanítótól meg nem tanult valamit saját nevén kívül is.

Csakhogy, hajjaj, eljött az újkor. A nők olvasnak már. Sőt az az érzésem, hogy nagy átlagban többet olvasnak, mint az urak. (Hagyjuk ezt most drága uraim, hogy azzal jönnek, a nők manapság, világos, nem menstruálnak olyan elmélyülten, nem szülnek annyit és különben is rengeteg időt megspórolnak a mosógépek miatt. Igazuk van, de nem ez a lényeg.) Az urak ugyanis, hát szegények, nem spóroltak időt a mosógéppel, vagy ki tudja, több időt töltenek a cilinderek fényesítésével. Ezt sem kutatjuk. Más az érdekes.

Az érdekes az, hogy manapság a nő olvas, de továbbra is az úr ír. És a nő szereti, ha az úr ír. Az úr meg valahogyan megbékélt azzal, hogy a nő olvassa. Az urak által nőirodalomnak csúfolt valami, amit a nő akkor ír, ha nincs cilindere, és maga is kicsit bizonytalan abban, ki fogja elolvasni, nos tudja a fene, de az olyan nőszerű, olyan hormonviselt. Férfiirodalom meg nincs. Csak még irodalom van.

A nagy kérdés, a tesztoszteron elviselhető, a női hormonok meg nem? Vagy a megszokás az úr nézőpontját évszázadok alatt kánonná betonozta az olvasóban? Miért ritka a jó író, aki nem férfi? Én nem tudom.

Nem tudom, de abban biztos vagyok, ha valaha eszembe jutna, hogy bármi irományomat nyomdába adjam, kizárólag Nagy Kázmér néven próbálkoznék. Az az érzésem, a kritikusok szájából is szívesebben hallom, hogy "Ez hülye", mint hogy "Ez egy hülye nő". Pláne, ha éppen menstruálok.

(A női szerzőkről Flóránál olvashatunk gondolatébresztő jelleggel. Ez a poszt azonban nem jött volna létre, ha nem olvasom a Laudator blog egyik hozzászólóját. Különben a bejegyzés kiváló, mindenkinek ajánlom. Még egy kiegészítés, Flórának köszönöm a linket Galgóczi Erzsébetről. Divatja van most a gondolatnak.)

Glikogén

"Nehéz a hajléktalanságból kilábalni. Sokkal nagyobb a különbség az ágyrajáró és az ágy nélkül sétálgató közt, mint az ágyrajáró és a szobatulajdonos között."

Megint Lénárd Római történeteit olvasom. Még tavaly kaptam ajándékba a lányoktól (vagy csak TSB-től?), de sokáig csak nézegettem a polcon, mint amikor az ember valami különösen kedvére valót lát, de megfogni is tartóztatja magát, nehogy baja essék a szép tárgynak. Így nézegettem mosolyogva a könyvet, aztán néhány hete ünnepélyesen kézbe vettem.

Negyven oldalig jutottam, és olyan indulattal tettem félre, mintha megcsaltak volna. Pedig Lénárd nem csalt meg, egyszerűen csak annyi történt, olyan aznapi volt minden sora, olyan időszerűek a mondatai, hogy a számban megkeseredett a szó. Ha már akkor világos volt a paranoia megnyilatkozása, ha már akkor tehetetlenül sodródott a világ, akkor mi hova tartunk most?

Megint Lénárd Római történeteit olvasom, és nem is tudom, mit szeretnék. Hogy azt mondhassam, olyan precízen látja a világot, mint Bach, hogy az idő fogalma egyszerűen lényegtelenné válik abban, amit mond, vagy azt, hogy elmondhassam, Lénárd is tévedhetett.

"Nehéz hajléktalanná válni. Még a nagyon szerencsétlen, a tehetetlen, az iszákos is talál egy kuckót és egy szalmazsákot. Világháború kell hozzá. ... Az események, amelyek kivetik az embert az életből, kivetik az ágyából is."

Akárhogyan is, nekem már Lénárd marad a lelki glikogén; a vegyület, amiből szükségben cukrot gyárt a test. Ha más nem marad, majd Lénárdon élek.

A józan ész védelmében

Megfigyeltem egy ideje, hogy a józan gondolkodás mellett sokkal kevesebben kardoskodnak évtizedek, talán évszázadok, óta, mint valami aktuálisan divatos, ámde nagy port kavaró, szélsőséges elképzelés mellett. Szenzációt zabál a világ, mondhatnám kissé szenzációhajhászan, ha szenzációhajhásznék.

Michael Pollan újságíró a józan ész táborát erősíti 2008-ban megjelent In Defence of Food (kb. Az étel védelmében) című nagyszerű könyvével. (Magyarul Életadó ételeink címmel.) Nem hallottunk még róla? Nem is csoda, hiszen nagy élelmiszergyárak nem is fogják népszerűsíteni.

A könyv nem táplálkozástudományi és nem diétás könyv. Éppen a táplálkozástudomány elmúlt évtizedes diadalmenetével megy szembe a szerző, amikor arról beszél, nem érdemes szétbontani az ételeket tápanyagokra, nem érdemes hinni az aktuálisan üdvöskének kikiáltott tápanyagban, az ételt a maga teljességében kell tekinteni. Elhisszük, hogy az omega-3 zsírsav jót tesz, de ki tudja, mivel együtt tesz jót. Pollan kiáll a természetes, összetett tápanyagokat tartalmazó élelmiszerek mellett. Nagyjából 'a fene tudja, de ha eddig ezt ették az emberek, biztos van benne valami, ami jót tesz' alapon. A józan gondolkodás jegyében, és az élelmiszeripar féktelen találékonyságával szemben. Michael Pollan szenvedélyesen harcol az élelmiszernek látszó tárgyak ellen.

A könyv nem ad diétás tanácsokat, nem mondja meg, mit együnk, pusztán néhány irányelvet fogalmaz meg. Ez a három fontos, mondjuk, tanács már a borítón is ott van. Együnk ételt. Ne túl sokat. Főleg növényeket. Tulajdonképpen ennyi. Ne együnk olyan ételt, amiről a dédanyánk nem tudta volna, hogy meg lehet enni; ne együnk olyat, amiben öt összetevőnél több van, és amely összetevők között van kiejthetetlen nevű. Együnk keveset a jó minőségű, ezért nyilván drágább ételekből. Együnk sok leveles zöldséget, mert úgy tűnik, az valószínűleg nem árt. Illetve kevesebb hely jut a táplálkozásban annak, ami viszont árt.

Az ételek minőségi és mennyiségi összefüggései mellett a szerző felhívja a figyelmet az evés társadalmi, szociológiai és pszichés szerepére, az együttevés fontosságára, mely az ételek élvezetének alapja. Michael Pollan szerint több időt és pénzt kellene az ételek elkészítésére fordítani, szemben a puszta táplálkozással.

Ennyi tényleg, amit józan ésszel el lehet mondani az élet és az étel védelmében. Michael Pollan mindezt kellő humorral, a témában meglévő nagy jártasságával és egy jó újságírótól elvárható kiváló stílusban teszi.

Aztán meg az is eszembe jutott, az élettel is ezt kellene. Hogy csak a minőségi élet kellene, amit még a dédanyáink is életként ismernének fel. A józan ész jegyében.

1407

Ennyi oldal. Ennek ellenére azt kell mondjam, számomra Schätzing nem tud túl sokat írni. Minden könyvét úgy teszem le, hogy értem én, hogy valahol már be kell fejezni a történetet, de pont most?

Pedig kerek, jól felépített a Limit is. De annyi minden van benne ...

Műfaját tekintve egy science-fiction krimi. A cselekmény 2025-ben játszódik, és egy tervezett merénylet történetét járja körül. Ennek kapcsán aztán Schätzing belemászik a kínai történelembe, a fosszilis energiahordozók utáni hajsza végkifejletébe, az olajkonszernek csillapíthatatlan étvágyába, a környezetvédelembe, afrikai puccsokba, Konfuciuszba, az űrkutatásba, az alternatív energiaforrásokba, meg még ki tudja mibe nem.

Jól felépített, izgalmas krimi. Alapos történelmi kitekintés. Felkészült háttér az energiakutatás témájában. Érdekes karakterek. Magával ragadó cselekmény.

Gazdag és szórakoztató könyv egyszerre. Mégis, mégis, az erkölcsi kérdések boncolgatása talán a legfontosabb szál, ami a cselekmény alatt végig a fejemben motoszkált. A felszínen kínai hekkerek, egy szájbernyomozó, celebek és olajmágnások, az új energiahordozó főpapja, igaz és álnok űrhajósok, odalent, az alapoknál pedig a limit.

Mi a határ? Lehet-e határt szabni az emberi kapzsiságnak? Elég-e a világgazdaság egyensúlya vagy a politika, az egyéni érdekek, a pénzsóvárság, a hírnév, a teljesítmény iránti megszállottság nem engedi az egyensúly fenntartását.

Frank Schätzing javíthatatlan moralista. Az első igazán nagy sikert arató könyvében, a Rajban sem volt ez másképp, de a nagy kedvencemnek, a Híradás egy ismeretlen univerzumból címűnek is az egyik fontos kérdése az emberi felelősség.

Amíg a jó írástechnika, az érdekes és szövevényes cselekmény, a jó megszerkesztettség már önmagában is olvasásra érdemessé teszi a könyvet, az igazi plusz, Frank Schätzing alapossága. Shätzing minden bizonnyal éveket töltött kutatással, mert mindennek nagyon alaposan utánanézett. Az ankangoktól kezdve a kőolaj és földgáz üzletágon keresztül a holotechnikáig. De nem is sorolom.

A Limitben az a jó, legalábbis szerintem, hogy a sok belepasszírozott anyag ellenére mégiscsak egy nagyszerűen megírt történet. Az már egy más kérdés, hogy elgondolkodva ezen a történeten, teszünk-e mi bármit is annak érdekében, hogy az emberi faj ne csupán kósza ötlet maradjon az univerzum történetében. Hogy sikerül-e valaha határt szabni önmagunknak és vágyainknak. Hogy megvalósítható-e bolygóméretben a konfuciuszi egyszerű élet .