Most, hogy megfellebezhetetlenül itt a tavasz, és a tanítványaim hormonszintje monteveresti magasságokba emelkedett, még az eddigieknél is többet beszélnek. Ez valami kortünet lehet, a számítógépes chatkultúrából átemelődnek az egysoros/egyszavas párbeszédek a nem billenytűzetközeli kommunikációba. Az azonnali hozzáférés generációja nem csak hozzá akar férni az információhoz, de azt, vagy éppen érzelmi/testi funkcióinak aktuális állapotát, közvetlen környezetével azonnal meg is osztja. Így van ez a Facebookon, a szünetben, az osztályteremben, és bárhol, ahol még egy pár fül jelen van.
Nem generációs szakadékról beszélek, és nem pusztán szószátyárságról. Ez utóbbit én, éppen én, nemigen vághatom senki fejéhez, hiszen jómagam is sokat beszélek, lássuk be, gyakorta feleslegesen, pusztán csak a baráti beszélgetés élvezetéért.
Arra gondolok, a személyes, az intim tér olyannyira összezsugorodott (mindent megosztunk mindenkivel - SHARE), hogy magukat a futó, fel-felbukkanó gondolatokat is azonnal közölni igyekszünk. Ez a saját magam gondolatai esetében is zavaróak, mások kiforratlan gondolatmorzsáival viszont csak önként vagyok hajlandó megismerkedni. Mondjuk a barátaim esetében esetleg.
Ezen a héten azon gondolkodtam, hogyan kellene megtanulni többet hallgatni, és hogyan kellene megtanítani a fiatalokat, gyerekeket ugyanerre. Hogyan tudnám megértetni beszédkényszeres tanítványaimmal, ne mondják ki ott és azonnal, amit gondolnak? Talán csendkirályozni kellene velük minden óra elején.
A gyerekeim is sokat beszélnek, legtöbbet éppen Bori. Tegnap és ma nálunk vendégeskedett egy osztálytársa... Nem is tudom, talán csak az tudna vigasztalni, ha biztos lehetnék benne, a beszéd energiája alternatív energiaforrásként szolgál majd a jövőben.
Délután elvittem őket a kora tavaszi fényekben nyújtózkodó közeli tóhoz, mert engem a természet mindig a csendre tanít, a hallgatásra, a mások meghallgatására, a gondolatok összerendezésére. A két gyerek csevegett, csacsogott, be nem állt a szájuk. Én meg szűkszavúan válaszolgattam, hadd kapjanak végre észbe. Negyven perc után végre nagyobbak lettek a szünetek, végre kifelé is figyeltek, végre önmaguk örömére is tartogattak a gondolataikból.
Aztán megérkezett a kislány apukája. És csak mondta és mondta. És mondta. Minden pillanathoz volt mondata.
Nem baj, majd lemegyek holnap reggel, és meghallgatom, mit akart mondani a tó. És hogy ne basztasson senki, futócipőben megyek. Mert futás közben nem hogy hozzám nem szól senki, de még én sem tudok megszólalni.
