A társadalmi felelőtlenségről

Sokszor elhatároztam már, legelőször is gyerekkoromban, hogy nem fogok újságokat olvasni. Szerintem kamasz lehettem, amikor a tévében láttam egy interjút Jean Marais-val, aki elmondta, soha nem olvas napi híreket. Akkor hetekig gondolkodtam azon, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen. Hogyan léphet ki valaki a társadalomból ilyen szinten. Nem sokkal később, amikor rájöttem, amit az újságban olvasok, nem feltétlenül a valóság, megértettem.

Nem mondom, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, de ha az éjszakámra gondolok, ezt is okafogyottnak érzem. Ahhoz már hozzászoktam, hogy négy óra után ébredek, de nagyon régen volt, hogy elaludni sem sikerült. Tegnap elkövettem a hibát, hogy a pécsi közgyűlés határozatai után az alkotmánytervezetet is elolvastam, majd belenéztem a februárban Pécsett megnyílt Revízió Mulatóról szóló kis bájos cikkbe. Kettőkor még a falat bámultam.

Már annyi bennem a düh, hogy kiírni sem tudom, kikáromkodásra pedig nem elég napi 24 óra.

Alternatív technikához folyamodtam. Tegnap űberhedonista módon vettem egy leolcsózott futócipőt. Ötkor keltem, átestem a macskán, aztán felvettem a futócipőt és elmentem futni.

A ritmus, a lépéseimé és a szívemé is, azt diktálta, meneküljek innen. Mégsem vagyok egy igazi Biedermann. Már egészen tisztán látom, hogy ezek gyújtogatnak. Az én házamat is kinézték maguknak.

Biedermannok a világban

Most már egészen biztos, rengeteg rokonom van nekem. Illetve a Biedermann-nak. Mert ugyebár az a jogos, hogy ő van első helyen, én csak utána, de mellettem meg még számtalan a rokon.

Hétvégén filmterápián voltam, igaz, annyit nem sikerült megnéznem, mint szerettem volna, mégis erre a családi dologra fény derült.

Nem, nem gyújtogatástani filmeket néztem, Gofri kölcsön filmjeit csak, hogy el tudjam dönteni, mivel világosítsam fel kicsiny tanítványaimat emberi jogok, illetve szegregáció témában. Egyelőre megnéztem a Véres Gyémánt és a Hotel Ruanda c. opuszokat. Most nem kifejezetten a filmekről írnék, átfogóan csak annyit, az előbbit jobb filmnek tartom, de az utóbbi sem rossz. Viszont depressziós napokra nem ajánlanám egyiket sem, vagy csak egy csomag zsilettel a kanapé karfáján.

De micsoda meglepetés, mindkettőben volt egy Biedermann. A Véres gyémántban a bár csaposa, a Hotel Ruandában a főszereplő. Hihetetlen. Nem csak én vagyok ilyen gyógyíthatatlanul naiv, hogy áááá dehogy, hát ilyen nem lehet, ilyen nincs, ilyen itt nem lesz. (A Szerelem című dalocska azon része stimmel ide, és úgy, ahogyan Kornél énekli, hogy 'most mi a baj drágám?... Éééén, hát dehogyis. Hát én ilyet nem mondtam ... ')

A Véres gyémánt csaposa egy árnyalt Biedermann, a végére kezdi sejteni, mi van, de azzal érvel, az ott az otthona. Hamarosan elvágott torokkal látjuk viszont. A Hotel Ruandáé hősies Biedermann, ő túlél, megment. Ezt nézzük el neki, végeredményben valós történeten alapszik a film. Vannak még csodák.

Egy dolog vigasztal csak, hogy ezek mind pasik. Az eredeti, meg a két filmes Biedermann is. Még van esélyem. Legfeljebb nevet változtatok. Hatodszorra is.

Éjszaka

Ma reggel egy versre ébredtem. Egy kétsorosra.

Mire a konyhába értem, elfelejtettem. A ritmusa biztosan stimmelt, arra emlékszem.

Úgy kezdődött,

Ha az idő ...

Tegnap befejeztem Galeanot, így az is lehet, hogy ő üzent még valami fontosat. Ma még átolvasom az utolsó oldalakat.

Az álmoké volt ez az éjszaka. Reggel levelet kaptam. Valaki valami furcsát álmodott rólam.

Zseb

Nem, az időnek semmi köze. Se a tényegesen percben mért időnek, se a szürkeségnek, ami odakint borzaszt majd boltba menet. Minden nap eredmény. Mondjuk öröm. Mondjuk nem az, de a feladatok elvégzésének elégedettsége.

A hétköznapok feszessé hangolt üveghúrjai után az lenne jó, ha a hétvége ideje feneketlen zsebbé tágulhatna. Szombatzseb, vasárnapzseb.

Nem jó, ha az ember nem szereti a hétköznapjait. Úgy kellene ezt, hogy a hétköznap is gumírozva legyen, s csak annyiban térjen el a hétvégétől, hogy ... Vagy ne is. Legyen mindegy.

Nem emlékszem

Flora emlékszik. Nem irigylem el az emlékeit, van nekem is belőle elég, de minden nappal több, amire nem emlékszem.

Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy rendesen aludtam.

Nem emlékszem, miért szerettem élni.

Nem emlékszem, hogyan kell reggel nyújtózkodás után belenevetni valakinek a szemébe.

Nem emlékszem, mindig itt és így akartam-e élni.

Nem emlékszem, ígért-e Isten boldogságot, mielőtt megszülettem.

(Ahova estem, ott maradok, igen.)