Több a sokknál

A modern kor embere nem nagyon hasonlít da Vinci Vitruviusához. Nincs mérték, illetve ha maradunk az elképzelésnél, miszerint legjobb, ha a mindenséghez mérjük magunkat, akkor egészen úgy tűnik, hogy a modern kor embere a táguló világegyetemmel összhangban elveszítette önmaga körvonalait is.

Lássuk be, a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején élő embernek alig van köze az aranymetszéshez. Sem lelkileg, sem testileg nem mutatja már az isteni arányokat, és így Istentől vagy az istenektől eltávolodva számkivetettségében pótszerekhez nyúl. Nem ismeri a középutat, s jellemzően fő tevékenységként tobzódik. Tobzódik a javakban, a drogokban, a szerelemben, a gyűlöletben ... Általánosítok most, és túlzok.

Két regényt olvastam az elmúlt hetekben, érdekes, hogy éppen most egymás után a kettőt. Két eltérő kultúrából, két eltérő korszakból. Mégis, van valami, ami összefűzi Venedikt Jerofejev és Parti Nagy Lajos regényét, és ez a valami a sok. A sok itt a mérték nélküliség, az arányok elveszítéséhez rendelt mennyiségjelző. Mindkét regény, a Moszkva Petuski és Az étkezés ártalmasságáról is a talaját veszített, a pótszerekbe, a pótboldogságokba menekülő, helyét kereső ember beszámolója.

A két regény sok dologban különbözik, sem stílusuk, sem elbeszéléstechnikájuk nem hasonlít. Jerofejev az orosz realizmustól megszokott kényelmes mesébe szövi bele az alkoholmámorban úszó elbeszélő vízióit. Parti Nagy Lajos pedig egy meggyötört ember színpadi monológját vetette papírra, ahol akárcsak a főszereplő, az író által megkonstruált nyelv is szinte határtalanná dagad.

Ami érthető és indokolható írói eszközként, az nem feltétlenül olvasóbarát megoldás. Jerofejev néhol követhetetlen alkoholista látomásai éppúgy fárasztják az olvasót, mint Parti Nagy Lajos (már-már) öncélú nyelvzsonglőrködései. Vagy ha az Olvasót nem is, engem mindenképpen. Jerofejev regényét nem könnyű követni (még mezítláb, hímzett ruhában, kultúrpunkként sem), Parti Nagy Lajosén meg nem könnyű nevetni.

Néha talán érdemes lenne megfogadni a 'kevesebb, több' népi bölcsességét. Bár Jerofejevnek ez már mindegy.

Álláspont

Van úgy, hogy az ember hiába vár.

...

levendulás liliomot - szerdára :)

A szép Lendvai doktor evangéliuma

Jó hír, így kell érteni az evangéliumot.

A kórház folyosója olyan szokásosan kegyetlenül objektív. Ilyenkor mindig fájni is szokott a torkom. Meg kiszárad. Mindegy, idegesen vedelem a vizet az üvegből, és drukkolok, hogy ne akkor kelljen pisilnom, amikor szólnak. De nem kell pisilnom, biztos a veseműködésem is leáll. Várom a Szalay doktort. Vajon a Szalay doktor vár énrám? A mai negyvenharmadik betegre? Nem is vagyok beteg. Csak száraz a torkom. Azt közben végig tudom gondolni azért, azt a szalagcímet a holnapi Dunántúliban, hogy B.I. önnön torkába fulladt.

Végre lehet menni. Szalay doktor helyett a szép Lendvai doktor tessékel befele. Hogyaszongya, pajzsmirigye. Mondom, hogy-e. Hanem a szép Lendvai doktor fiatalos homloka kicsit befelhősödik, merthogy van egy kis disszonancia itt, kérem szépen. Mondom, azt látom, mert nem annyira a Szalay doktornak tetszik lenni, ami nem olyan nagy baj, mert a szép Lendvai doktor kicsit szebb. Jó'van, de ő nem fog engem nyakon szúrni, itt a disszonancia, mondja, mert ő csak néz. Hát nem bánom, még ha aggódik is, hogy akkor megint időpont izé satöbbi. Nem vitatkozom, mondom nézze csak, nem zárhatjuk ki, hogy szublimált. Jógázom, bizonygatom, erre azért kicsit röhög, és akkor lesz egy gyenge ránc a homlokán.

Szóval a szép Lendvai doktor néz. Jó sokáig néz, meg méricskél a radiológikus egerével kattintgat is, míg a zselét egészében szétoszlatja a nyakamon. Remélem, van benne ránctalanító, mert a nyakam be is szívja. Aztán azt mondja, rendben is vagyunk. Ekkor örülök, hogy ilyen közösen van ragozva az ige, mert ő kifejezetten jól néz ki. Még mesél is, megnyugtató szépdoktor hangon, hogy minden olyan, mint volt, és csak egyszer használja a degeneratív jelzőt, de exkuzál, és jár hozzá egy bátorító mosoly is. Most ránc nélkül.

Na az van, hogy a szép Lendvai doktor szerint túl van az én nyakam lihegve egyelőre. Ennek megmondom, örülök végülis, mert vannak olyan helyzetek, amikor ... Na jó. Örülök, és kész. Azt javasolja, szerezzek magamnak egy endokrinológus menedzsert. Én ezzel tényleg egyet is értek, mondom neki, egy menedzseren már régóta gondolkodom. Hogy kéne. Erre azért kicsit megijed, hogy azt mondja, csak hülyéskedett, de megnyugtatom, hogy én is, és ezen is lehet vigyorogni.

Még azt meg akarnám kérdezni, hogy van-e endokrinológusban is ilyen szép Lendvai doktor féle, de nem merem, hátha megsértődik, hogy nem a szakmai énjét becsülöm. Azért a végén tanácsolja, intézzem a többi átvilágítóst is itt náluk, mert szakmailag megbízhatóság van, szóval nem a csillogás miatt, mondja. De az a helyzet, nekem azért a szép Lendvai doktor csillogása is jó volt.

Képzelt levelek 4.

Kedves Lily!

Bocsáss meg, hogy ilyen régen nem írtam, tényleg sok dolgom volt, de ezzel nem árulok el nagy titkot, hiszen te sem látszol ki ilyenkor év végén a feladatokból. Ha lenne is egy kis, levélnyi idő, akkor meg nem írunk, mert csak a könnyed gondolatok férnek bele tíz percbe, a súlyosabbaknak több időre van szükségük. Ha komoly dolgokról írunk, nehezebben halad a toll a papíron, tovább időzik az ujjunk egy-egy billentyű felett.

Jól vagyunk, illetve nem, de a főnökömről nem panaszkodom, mi érdekeset is tudnék mondani azon kívül, hogy nehéz vele. Az, hogy : "My principal is an asshole", egy óceánon túlról amúgy is csak egy szörnyen lapos panelnek hangzik. De hurrá, vége a tanévnek, most már csak néhány beszámoló van vissza, ilyen-olyan terhes papírmunka, időhajtogatás.

Jövő héttől irány a barátnőm háza, egy hét női pihenés, teraszonfetrengés, bújócskázás a nappal és az idővel. Tudom, szeretnél ott lenni velünk. Ez valahogy internacionálisan is vonzó tud lenni, ez az egy hét szabadság a világtól. Vágytál rá, amikor meséltem róla, emlékszem, neked sem igen adatik meg a szabad döntés luxusa. Nem is tudom, talán eleinte tanácstalan is lennél a teraszon, és átmenetileg kellene neked valami szabályokat kitalálni, amikhez alkalmazkodni tudnál, hogy ne legyen akkora a sokk. De azért előbb-utóbb menne neked is ...

Tulajdonképpen azért is írok, írtam volna egyébként is hamarosan, mert írt R. Azt írta, amikor elbúcsúztál tőle, azt mondtad, hiányozni fog, és hogy én is nagyon hiányzom. És azt is írta, hogy nagyon sírtál. Ezt elég jól el tudtam képzelni, mert eszembe jutott, milyen nehezen búcsúztunk pontosan egy évvel ezelőtt. Nevetve írom a könnyeim mögül, tényleg nagy mágus vagy, még nálam is rosszabbul búcsúzkodsz, de hiába, ilyen messziről nem tudlak átölelni, hogy együtt nevessük ki a szomorúságunkat.

Mégis, a sírás, ez a fajta legalábbis, nem árt, sőt hasznos is. Kimossa az emberből a bánatot. Pont úgy, ahogy a sós tengervíz tisztára marja a part menti sziklákat. Tudom, hogy sokszor sírsz. És azt is tudom, hogy nem minden könnyed ilyen, van ami csak úgy elfolyik az élettel együtt. De azt azért ne felejtsd el kérlek, hogy mi ketten igazából nevetésben voltunk jók.

Hiányzol. Remélem, a levendulás fotó egy kicsit megvigasztal majd. Ha gondolod, tedd ki ezt is a fürdőszobád falára. Örülnék neki.

Vigyázz magadra.

Ölellek.

Izabella

Vidám Királylány vendégségben: Fishing 3.

Nagysó beszámolója az utolsó éjszakáról. Köszönjük szépen, olyan volt, mintha mi is ott lettünk volna. Csak a szörp hiányzott.

Kedves Olvasók, így a vasárnapi ebéd magasságában, ismét, illetve egyenlőre utoljára, jelentkezik orfűi tudósítónk a dancing in orfű, izé fishing in orfű fesztiválról!

Az utolsó nap délutánja sem indult teljesen simán, ekkor az utolsó pillanatban bejelentkező és éppen most pécsre látogató, ezeréve nem látott évfolyamtársakkal és másfél éves gyermekükkel kellett találkozni még röptében az indulás előtt. Persze hogy az autóhoz rendelt utasok előbb értek ide, mint mi vissza, de türelmesen vették az akadályt. Mire kiértünk, kezdődött is régi kedvencem, a kaukázusból megmaradt, számomra értelmezhetetlen nevű akusztik zenekar, a kafkaz koncertje, persze fenn a legmagasabb ponton, amit lentről lendületből egyenesen becéloztam. Megérte, mert a szokásos öko-alapokkal észrevétlenül átszőtt dalocskák között megbújt egy gyöngyszem, amin azért (még) én is fennakadtam: a közösség is jogi személy - ez volt a refrénje :)) azért nem biztos, hogy az egész környezetjog tankönyvet feltétlenül meg kéne zenésíteni :D de elérkezett az (is), amiért mindenki ott volt: legeslegkisebb kis földlakó :) ez is színezve volt, a zenakari klubot és egy ökofilmklubot vezető őshippi (= gyermekjóléti intézményben szakpszichológus) vezetésével aktivizálták a közönséget, és elmutogattuk, hogy a nap odasüt a fákra, madárka száll az antennára, a szél levelet visz körbe, dejó, hogy megjöttél a földre :))) a koncertnek ezzel hamar vége is lett, és jókor, mert kezdődött a budapestbár - amit megint a tegnap felfedezett királyi magaslesről néztünk - illetve inkább csak hallgattunk :) közben elmentünk újabb pulóverekért, nagyon fújt a szél - annyira, hogy Királyfi már eleve hosszúnadrágban jött ki és már eleve kapucnispulcsiban üldögélt. Útközben beszélgettünk kedvenc pólóárusunkkal, belehallgattunk a Velőrózsákba, ami a legfőbb zeneértő kollégánk szerint krjó, nekem így elsőre kevésbé tetszett (= nem szombat délutáni tinglitangli, de majd utánanézünk még).
Végül elfoglaltuk helyeinket az EurópaKiadón, ez úgy nézett ki, hogy Királyfi a hegyi trónról tartotta szemmel a terepet, sőt a régiót (=szerintem ellenséges hadak mozgását leste az ősi hadiutakon), én pedig a többiek gondjaira lettem bízva. A fáradás és talán a másnaposság fokát jelzi, hogy a csapatunkhoz tartozó kedvenc kollégának nem is köszöntem - egyszerűen nem esett le, hogy aznap még nem találkoztunk - ezúton is bocs. A koncert hozta a szokásosat, az elmúlt években már megszokott, megöregedett, de óramű pontosságú koncertet. Azt szeretem, hogy ők nem cifrázzák (más zenekarokban pont az a jó, hogy minden szám másként szól a koncerteken), ők minden hangra pontosan ugyanazt adják le, amit a 93-ban kapott másolt kaziról álmomból felébresztve is tudok. Éppen ezért a koncert egy hatalmas teasütemény-effekt, minden újra lepörög, ami azóta az életedben történt. Főleg azok a (döbbenet: 18 évvel ezelőtti) esték, amikor hónapokon át csak ezt az egy kazit hallgattad minden éjjel... (Idén kijutott a teasüteményekből, ugyanez volt azon az urhkoncerten is, amin szinte kizárólag régi sziámit játszottak, amit egy sziámikoncerten sosem tesznek meg. Na, ott lepörgött az elmúlt kb. 18tól 10 évvel ezelőttig minden... :) Legjobb volt, hogy az első számok között elhangzott a rövid szoknyát és piros kardigánt visel (=ezt viseltem 18 évvel ezelőtt). A koncert legnagyobb érdeme, hogy létével erőteljesen növekedett az átlagéletkor, míg pl. ha helyettük a pécsi fő-nyálzenekar lett volna, akkor ez épp az ellenkező irányba tolta volna a statisztikát. Amit bánok: lúzerség volt a középmezőnyben állva végignézni a koncertet és nem berohanni előre az életveszélybe megőrülni. Sebaj, a péntek éjjel (is) elég volt a következő egy évre. A másik bánás, hogy nem jött ki a mások által is várt és folyton keresett barátnő, akinek szerepét és jelentőségét mutatja, hogy tőle kaptam anno azt a bizonyos és még sok más másolt kazit!
Ezután újabb pulóver, kaja, sör beszerzés következett, meg kis vita arról, hogy attól még, hogy a kiscsillag és a kispál csak egy nyálas bulizenekar, még egy évben egyszer ha egyszer ottvagyunk egy fesztiválon, meghallgathatnánk, meg arról, hogy én a kedvenc zenekarokat végigállom, akkor tessék velem az én zenekaraimat is végigállni :) Jegyzem meg, én a pénteki hatalmas mennyiségű szörpfogyasztás nyomán csak tiszta vizet ittam (elhiszem, hogy hihetetlen, de télleg), ellenben Vikingünk úgy döntött, ma sörözik, és kinntalszunk. A lényeg, hogy épp a fishingonorfű-re értünk vissza a kiscsillagos nagyszinpadra, amit mi norvégul és németül énekeltünk. Pólók is készültek ezekkel a feliratokkal házilag, de végül nem robbantottunk kasszát a vállalkozással :) Még egy kedvenc számra várva folyt tovább a könnyűzenei vita, illetve a mellettünk álldogáló ex- és jövendőbeli hallgatóinknak való integetés, meg egy fel-felbukkanó "kolléga" cikizése :D A koncert vége újra a fishingonorfű lett, amit valaki úgy énekelt, hogy fishingonorfúú, de mivel nem láttuk a szinpadot, csak később derült ki, hogy gyakorlatilag a szám közben cserélt helyet két zenekar, és a csütörtökön a vihar miatt elmaradt francia csapat került a szinpadra. Ez az átszerelés azért nem lehetett egyszerű, mivel ez a zenekar minden hangszerét a hátán, meg a vállán cipeli és fel-alá rohangálnak a szinpadon - vagyis mindent le kellett söpörni onnét ca. másfél perc alatt :) A csapat egyébként nagyon nagy sót csinál, látni is érdemes, nemcsak hallgatni. A koncert kedvenc része volt, hogy thank you orfúúú, és thank you Jean, thank you, Bézé (rövid é-vel).
Uram mindenáron maradni akart a vadfruttikra, mert a Devon dobol benne, meg sem hallva érveimet, hogy de ugyan mi a különbség az előbb lehúzott bulizenekarok és a vadfruttik között. Ellenérve az volt, hogy a Devon dobol benne, amit betudtam a 8. sörnek. Azért rábeszéltem, hogy amíg szerelnek (=mindent visszaszerelnek a szinpadra), addig menjünk már át a psychomutánsra, mert még nem láttam őket, és a Jean és a kino pultosa zenél benne. Átmentünk, pont kezdődött, mire Vikingem: ez a kinoban a pultos :) Megint szereztünk enni és inni, kerestük a többieket, visszamentünk a vadfruttikra, megtaláltuk a többieket, de a szinpadon még mindig csak hangoltak és beálltak. Egy idő után mondtam, hogy ez csak kölcsönös szivatás a zenekar és a szervezők között, főleg, amikor a beállás végén mondták, hogy akkor negyed óra mulva kezdenek. Na, ekkor döntöttem úgy, hogy én inkább kimegyek, leülök, megnézem a kutyavacsoráját (=az is egy zenekar). Mászkálásom közben felfedeztem, hogy hollandsültkrumplinál végre lefogyott a hatalmas sor, és beálltam egy utolsó adagért. Mondtam nekik, hogy elfogyott a sor, erre mind a négyen kinéztek és felvidultak, hogy végre, erre vártak egész nap, mondtam hogy én is, mert akkor beállok. Mondták, hogy miért nem jöttem előbb, rám vártak egész nap, a hátralévő időben álljak itt végig, sütnek nekem folyamatosan :D A krumplival a kezemben aztán néztem, ahogy átszerel a kutyavacsorája, és mire elfogyott, gondoltam, inkább vízszintbe helyezem megfáradt gerincemet, a koncertet meg úgyis hallani fogom a sátorból is. Ez igaz is volt, csak nem tudtam, hogy melyik koncertet hallom :) Hajnali fél 4kor Királyfim is megérkezett, mint ma megtudtam, 12 sörrel zárta a napot, de még hajnalban bekészített magának egy liter kólát, hogy valahogy haza tudjunk majd jutni :)
Reggel aztán jött a fesztiválbontás, amit azért szeretek látni, mert akkor elhiszem, hogy vége, és nem gondolom azt, hogy ez amúgy egész évben itt áll, csak én épp lemaradok róla. Ez a szokás még a szigetről jött, ahol ezért mindig megvártam a szerda reggelt. Szakszerűen lebontottunk egymás után három sátrat is, miközben felkeltek a többiek, elosztottuk a helyeket a hazafelé tartó autókban, és röpke ökomenikus vallásfilozófiai konferenciát is tartottuk, hogy meggyőzzük az Égieket arról, hogy ne essen az eső fesztiválbontás közben, mert úgy nagyon szívás színpadokat és sátrakat bontani. Alaptézisünk röviden összefoglalható annyiban, hogy miután a biztonság kedvéért több néven is megszólítottuk az Égieket, kifejtettük, hogy szerintünk nem vagyunk bűnösök, mi csak jól éreztük magunkat, ezért kérjük, hogy ne is büntessenek bennünket az esővel. Ezen valószínűleg elgondolkodtak, de végül kb negyed óra tanácskozás után, mikor mi már kint vártuk a járművet, úgy dönthettek, hogy de, jár nekünk az esőcsepegés. Bár, lehet, hogy csak túlságosan koszosnak ítélték a jelenlevőket ahhoz, hogy visszatérjenek a civilizációba, és ezen akartak segíteni :) Fogmosás után megállapítottam, hogy tényleg nagy buli lehetett, ha még a női mosdó is úgy néz ki, mintha disznót vágtak volna benne. Kifelé menet meg akartuk köszönni a fesztivált mindenkinek, aki dolgozott, de épp nem láttunk ismerőst, így ezt csak online tehettük meg ma délben :)
A sok cuccra való tekintettel meggyőztük Hadvezérünket, hogy ugyan mi itt megvárnánk, és ő menjen le egyedül a tó oldalán lévő mezőn hagyott kisautónkért. Eközben megint résztvevő-megfigyeltem: kicsit vicces volt az ifjabb generációt látni, amint az otthonról iderendelt apu-taxikra várnak, egyben az autó mérete és típusa és a beparkolás pofátlansága közötti abszolút korrelációt is ismét felállíthattam. Elnézést azon olvasóinktól, akik épp gyermekeiket furikázták haza ma délelőtt, de kissé mókás látvány volt tényleg. A legszimpatikusabb kolléga az volt, aki a gyermekekre várva végighallgatta + röhögte velünk azt a monológot, ami egy érkező autóból hallatszott, és ő nem egy apa volt, hanem egy kortárs: - a xxxba, ha közületek valaki már szerzett volna jogsit, akkor magatok is megoldhatnátok ezt, és nem kéne benneteket itt furikázni (rövidített verzió). válasz: - ha tudnék vezetni se ülnék autóba egy fesztivál után. másik válasz: - ja, egy hétig se :D Közben szegény P.nek legendáztam a régi szép időkről, amikor a sziget után 40 méteres sorokat kellett kivárni a déliben egy hétnyi fesztivál után, majd a zícén minden pozícióban alvó sorstársak között utaztunk hazafelé soknaposan. Bocs P.! Mire megérkezett értünk is a kis piros autó, megjött Apuuuu! értünk is megjött Apuuuu! csatakiáltással rontottam ki, ezért is bocs P.! :)
Itthon aztán immár a mosógép csöndes zümmögésére aludtunk tovább, a lakásban kis kupacokban gyűlnek a mosni való cuccok. Gyakorlatilag a cipőktől a polifómon és táskákon át a hajpántig, mindent mosni kell :) Fő különbség a fiatal- és a felnőttkori fesztiválozás között, hogy neked kell alvás közben felkelni és kiteregetni, amikor lejár a mosógép a botrányos állapotú cuccaid sterilizálása után. Viszont (pót)anyád is csak annyit kérdez sms-ben a hideg miatt aggódva, hogy van-e elég pálinkánk? ezúton (is) jelezném, hogy köszönjük, megvagyunk, a pálinka elég volt, de elfogyott, ezért utánpótlás ügyben tárgyalásokat kezdeményeznénk a meglévő raktári készletekről :))
Összegzés: (a Miért szeretjük a fishing-fesztivált? című iskolai dolgozat végén - ha ez eddig nem derült volna ki)
Azért szeretjük a fishinget, mert nincs tömeg, szellős, baráti és kedves a hangulat, nincs őrület, nincs világvége, nincsenek agresszivra ivott emberek, mindenki barátságos és jófej mindenkivel. Azért szeretjük a fishinget, mert alapvetően a magyar zenekarokat szeretjük (azok a klfdiek, akiket szeretünk, nem is jönnének el, és nem is tudná senki megfizetni), ezért ennek a fesztiválnak a kínálata és ennek nyomán a belépő árszínvonala is pont megfelelő. Azért szeretjük a fishinget, mert közel van, minden nap haza tudunk jönni az öreges kényelmi szolgáltatásokért, viszont a helyszín eleve kempingnek lett építve, így tökéletesek a sátorhelyek (kivéve a beton!), és a fürdőházikók is, akkor is, ha kicsi a kapacitás esténként. És a legfőbb: azért szeretjük a fishinget, és főleg ezért baráti a hangulat, mert a szervezők, a biztonságiak, a beengedők, a pultosok, a sör- és kaja-osztók, a hangmérnökök, színpadmesterek, grafikusok, fotósok, árusok, sőt a színpadokon fellépő zenekarok és dj-k között igen sok az ismerősünk, barátunk, itthoni pultosunk, volt, jelenlegi és leendő hallgatónk, volt csoporttársunk, osztálytársunk, évfolyamtársunk, akiknek ismételten külön köszönet, hogy a mi bulink kedvéért ők a másik oldalon éjjel-nappal dolgoztak :)))

Nagysókirálylány

ps: köszönet a megtiszlető meghívásért a blogba, jól esett minden nap újraélni az előző 24 órákat :) a legfurábba, hogy ma ment a legnehezebben, amikor már csomót aludtam és nem is vagyok másnapos :)))

Levendulafest

Én nagyon izgatott voltam, hogy megyünk Tihanyba a Levendulafesztiválra, TSB is, sajnos ehhez az izgalomhoz csatlakozott még néhány ezer ember, akik szintén. Embert írok, bár volt köztük állatnak tetsző is, akik legelni jöttek, meg belefetrengeni a levendulásba. Meg fotózni. (Mondjuk azt végképp nem lehetett mert valami marha feszt belesétált a képbe.)

Örömmel láttam, hogy a fotózás tényleg mint régen a cigizés, vigaszt nyújt a népnek, mert az egy főre eső teleobjektívek száma kábé négy volt. Ezen röhögtem, és kezdtem azt érezni, úgy néznek rám, mint amikor Pajtást szorongattam a kezemben. Persze legyen, hát nem igazságos, hogy nekem nem futja egy jobb gépre, de ez van.

A túrát nem is bírtuk a birkanyájban az őslevendulásig, az út felénél megpattantunk, és visszasétáltunk a Belső tóhoz, hogy elmerüljünk a nippek, meg a levendulás szappanok tengerében. A levendulás mézen kívül aztán leginkább csak ötleteket gyűjtöttünk be, mert nagyon szerettünk volna valami kajához jutni, de azért az nem volt egyszerű. Hosszú küzdelem árán jutottunk egy pár grillkolbászhoz per fő.

Be kell valljam maga a fesztivál rész az egyáltalán nem tetszett, sőt. Az egyetlen értelmes dolog, amit csináltunk, az volt, hogy némi isteni gondviselésből kifolyólag Lucziferrel is cseveghettünk egy kicsit, aki magával hozta a kedves kamaszlányt. A kamasz nagyon jól viselkedett, annak ellenére, hogy ezt egy párszor meg kellett kérdeznem róla. Itt azonban mindenképpen kiemelném ezt, hogy láthatóvá váljék, bár asszony vagyok, sőt hajjaj pedagógus is, nem kell azt gondolni rólam, hogy nekem semmi sem jó.

Tihany után villámsebesen elhúztunk Dörgicsére, ahol végre magunk lehettünk a levendulatengerben a templom mögött. Nincs ehhez fogható nyugalom. Vagy csak ritkán. Ott hullámzott előttünk a lila tábla, dongtak a méhek, és ráadásul pillangóinvázió is volt. Azok az elégedett gondolatok Isten kegyelméből voltak, az biztos.

Aztán az elmaradhatatlan Rege terasz, az apátsági bolt, és a Levendulabolt után visszakompoltunk délre, és mentünk Eltótiba levendulát aratni. Nem maradtunk sokáig, amúgy is furcsa volt kettesben VM nélkül a teraszról a kisház felé nézni.

Hazafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy most már vágytunk a maradásra. Nem baj. Hét nap múlva megyünk.