Nyugalom

Nem, nem halt meg senki, nem azért...
Megfigyeltem már, hogy a nyugalom nem csak úgy adódik, nem csak úgy van, azt is gyakorolni kell. És milyen nehéz gyakorlat ez. Nem megy egyik pillanatról a másikra.
Hogy mennyi időbe telik nyugalomba kerülni, az minden évben változik. Van, hogy egy nap elég, van, hogy két, három nap is kell hozzá.
Ennyi év után már eljutottam odáig, hogy reggel, ha derékfájásra ébredek, mint ma is, már pontosan érzem, melyik izomcsoportok rándulnak görcsbe. Ha sikerül ellazítani őket, a fájdalom is kisebb.
Így van ez itt a teraszon is. Amikor sikerül kilazítani az élet görcseit, onnantól van a nyugalom. A semmi kemény munka. Komoly koncentrációt igényel. Mint a savászana.
Nem a sok tesz emberré, hanem a kevés. Az értelmesen összeválogatott kevés. A munka is csak akkor, ha nem a nyűg, ha nem a görcsös pénzkereset vagy érvényesülés, hanem a céllal, önmagunk örömére végzett tevékenység. Ha ez sikerül, az élet maga lesz a nyugalom. Akkor a teraszt egy időre haza lehet majd vinni.

Most

Most elmegyek a teraszra egy kicsit.

Vidámságra

Nahát, nahát. Ezt is megértük. Megnősült a kedvenc gitárosom.

Sok szép és boldog évet kívánok nekik.

Reggelek

Ruben:

Mióta kitavaszodott, minden reggel Havannán keresztül megyek dolgozni. A téren jobbra öreg, vasaltnadrágos kubai férfiak üldögélnek a padokon. A zebránál két csontjaira aszott húsú vénasszony beszélget egymással fogak nélkül. A lehúzott ablakon keresztül elkapok egy mosolyt, és a szökőkút mellett álló két lány csípőmozdulatát.

Sámán:

A Sámán, meg a Harcos az egyetem melletti parkolóban beszélgetnek. A Harcos keres. A Sámán csak áll. Kicsit csalódottak, a nagy kuka fogantyúja hideg, pedig nyár van. A Harcos megunja, és vállat von. Nincs semmi. Talán tegnap voltak a kukások.

A Sámán biccent, kimérten odalép a kukához, belenyúl, és kihúz belőle egy báránybőrt. A vállára veti, és most már mindenki látja, hogy ő tényleg a Sámán. Mennek tovább. A Harcos fázik.

Dead end

Vége. Hivatalosan majd csak augusztusban, de azért nekünk mégis csak most, ezzel az utolsó júliusba csúszó péntekkel. Én már tényleg azt hittem különben, sosem lesz vége, és gyanakodtam az utolsó pillanatig, hogy Bridge majd még valamit kitalál, hogy mégsem mehetünk, hogy sosem lesz már végre nyár.

Érzésre életem talán leghosszabb tanévén vagyok túl, és érdekes módon, az utolsó két hét volt igazán terhes, pedig akkor már se diák, se tanítás nem volt. Valószínűleg éppen ettől lett ilyen nyúlós, rosszkedvű az egész.

Jó, nyilván az is lenyomta a hangulatot, hogy VM búcsúzkodott, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nem, mert azért csak vége lett valaminek. Tizenkilenc évnek... Na jó, nem, ebből mindkettőnk gyes-éveit le kellene számolni, de úgysem az évek számának van jelentősége, hanem annak, mennyire közös értékek alapján tudtunk együtt dolgozni.

Csak ezért van bennem szomorúság, mert egyébként meg szeretem annyira, hogy zárójelbe tudjam majd tenni azt a torokszorító érzésemet, hogy augusztusban nem az ő kardigánját látom meg először a kistanáriba lépve.

A tantestületünk által népi átokká nemesített mondatot: "Búcsúztasson téged a Bridget!!" igyekeztünk apró ajándékokkal oldani. A már hagyományos, távozóknak gravíroztatott 'Kistanáritoll' mellé VM volt az első, aki hagyományteremtő jelleggel kapott egy dobócsokrot is. Ezt élete talán legjobb ugrásával TSB szerezte meg. (Nagyon szívesen illusztrálnám fotóval is.)

Azért ha tényleg ő mond fel következőnek, azon meg fogok lepődni.

Vége van hát, de nem tudom, hány ilyen tanévet vagyok képes még elviselni.

Vakrandi a türelmi zónában

Én eddig soha életemben nem voltam még vakrandin. Nem is gondoltam, hogy valaha ilyesmiben lesz részem, mert ugyan barátkozó természet vagyok, hiszek abban, hogy az időnek fontos szerepe van a szerelemben és a barátságokban . Se a meglátni és megszeretni, se a meglátni és megbarátkozni gondolatában nem hiszek. Vagy nem tapasztaltam meg, ha ez így kényelmesebb.

Igaz, mielőtt súlyosan félreért valaki, nem pasizásról van itt szó most, hanem egy olvasókörről, ahova meghívtak könyvekről, olvasásról beszélgetni.

Tegnap este nyolcan gyűltünk össze, hogy Jerofejev Moszkva Petuski című könyvének apropójából beszélgessünk ... Miről is? Ami eszünkbe jutott. Jó, nyilván és jellemzően a szövegekhez kapcsolódva.

Nem mondom, hogy eleinte nem voltam kicsit zavarban, hiába, hogy megszokott környezetben kifejezetten extrovertált tudok lenni, egy rakás ismeretlen emberrel spontán beszélgetni számomra nem könnyű. És persze még ott a csoportdinamika, merthogy az első fél, egy órában még nem világos, ki kap valamiféle irányító szerepet, ki szeretne a háttérben maradni, ki áll elő új ötletekkel stb.

Azt hiszem, ha valaki ilyen csoportot szervez, leginkább arra érdemes törekednie, minél sokszínűbb társaságot verbuváljon össze, hiszen annál sokszínűbb olvasatban bízhat. Ebben nagyon ügyesek voltak a szervezők, volt ott Gilvánfán tanító történész jogi diplomával, szociális munkás, pszichiáter, pszichológus, tanárdiplomás cégvezető és szerb anyanyelvű költő is.

Magáról a beszélgetésről nem szeretnék hosszasan írni, inkább arról, számomra miért volt érdekes ez az este. (Attól tartok, a két és fél óra gondolatait amúgy sem tudnám ügyesen összefoglalni egy rövidke bejegyzésben.)

Ami leginkább élményként megmaradt az estéből, az a türelem. Hogy emberek milyen türelemmel tudnak olvasni, és milyen türelemmel tudnak beszélgetni egymással. Azt már megszoktam, hogy a barátaimmal tudunk egymáshoz türelmesek lenni, az viszont nagy újdonság volt, idegeneknek is megy ugyanez. És ez nagyon is jól van így, mert manapság ebben a türelemben elég nagy hiány mutatkozik. Elhatároztam, hogy tanulok belőle, és én is igyekszem türelmesebbnek lenni az emberekkel és a könyvekkel. Ezt most ráadásul könnyen is ígérhetem, mert hétfő reggel elmegyünk hármasban TSB teraszára, és haza sem jövünk egy hétig.

Több a sokknál

A modern kor embere nem nagyon hasonlít da Vinci Vitruviusához. Nincs mérték, illetve ha maradunk az elképzelésnél, miszerint legjobb, ha a mindenséghez mérjük magunkat, akkor egészen úgy tűnik, hogy a modern kor embere a táguló világegyetemmel összhangban elveszítette önmaga körvonalait is.

Lássuk be, a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején élő embernek alig van köze az aranymetszéshez. Sem lelkileg, sem testileg nem mutatja már az isteni arányokat, és így Istentől vagy az istenektől eltávolodva számkivetettségében pótszerekhez nyúl. Nem ismeri a középutat, s jellemzően fő tevékenységként tobzódik. Tobzódik a javakban, a drogokban, a szerelemben, a gyűlöletben ... Általánosítok most, és túlzok.

Két regényt olvastam az elmúlt hetekben, érdekes, hogy éppen most egymás után a kettőt. Két eltérő kultúrából, két eltérő korszakból. Mégis, van valami, ami összefűzi Venedikt Jerofejev és Parti Nagy Lajos regényét, és ez a valami a sok. A sok itt a mérték nélküliség, az arányok elveszítéséhez rendelt mennyiségjelző. Mindkét regény, a Moszkva Petuski és Az étkezés ártalmasságáról is a talaját veszített, a pótszerekbe, a pótboldogságokba menekülő, helyét kereső ember beszámolója.

A két regény sok dologban különbözik, sem stílusuk, sem elbeszéléstechnikájuk nem hasonlít. Jerofejev az orosz realizmustól megszokott kényelmes mesébe szövi bele az alkoholmámorban úszó elbeszélő vízióit. Parti Nagy Lajos pedig egy meggyötört ember színpadi monológját vetette papírra, ahol akárcsak a főszereplő, az író által megkonstruált nyelv is szinte határtalanná dagad.

Ami érthető és indokolható írói eszközként, az nem feltétlenül olvasóbarát megoldás. Jerofejev néhol követhetetlen alkoholista látomásai éppúgy fárasztják az olvasót, mint Parti Nagy Lajos (már-már) öncélú nyelvzsonglőrködései. Vagy ha az Olvasót nem is, engem mindenképpen. Jerofejev regényét nem könnyű követni (még mezítláb, hímzett ruhában, kultúrpunkként sem), Parti Nagy Lajosén meg nem könnyű nevetni.

Néha talán érdemes lenne megfogadni a 'kevesebb, több' népi bölcsességét. Bár Jerofejevnek ez már mindegy.