Dead end

Vége. Hivatalosan majd csak augusztusban, de azért nekünk mégis csak most, ezzel az utolsó júliusba csúszó péntekkel. Én már tényleg azt hittem különben, sosem lesz vége, és gyanakodtam az utolsó pillanatig, hogy Bridge majd még valamit kitalál, hogy mégsem mehetünk, hogy sosem lesz már végre nyár.

Érzésre életem talán leghosszabb tanévén vagyok túl, és érdekes módon, az utolsó két hét volt igazán terhes, pedig akkor már se diák, se tanítás nem volt. Valószínűleg éppen ettől lett ilyen nyúlós, rosszkedvű az egész.

Jó, nyilván az is lenyomta a hangulatot, hogy VM búcsúzkodott, és ez még akkor is igaz, ha tőlünk nem, mert azért csak vége lett valaminek. Tizenkilenc évnek... Na jó, nem, ebből mindkettőnk gyes-éveit le kellene számolni, de úgysem az évek számának van jelentősége, hanem annak, mennyire közös értékek alapján tudtunk együtt dolgozni.

Csak ezért van bennem szomorúság, mert egyébként meg szeretem annyira, hogy zárójelbe tudjam majd tenni azt a torokszorító érzésemet, hogy augusztusban nem az ő kardigánját látom meg először a kistanáriba lépve.

A tantestületünk által népi átokká nemesített mondatot: "Búcsúztasson téged a Bridget!!" igyekeztünk apró ajándékokkal oldani. A már hagyományos, távozóknak gravíroztatott 'Kistanáritoll' mellé VM volt az első, aki hagyományteremtő jelleggel kapott egy dobócsokrot is. Ezt élete talán legjobb ugrásával TSB szerezte meg. (Nagyon szívesen illusztrálnám fotóval is.)

Azért ha tényleg ő mond fel következőnek, azon meg fogok lepődni.

Vége van hát, de nem tudom, hány ilyen tanévet vagyok képes még elviselni.