Glikogén

"Nehéz a hajléktalanságból kilábalni. Sokkal nagyobb a különbség az ágyrajáró és az ágy nélkül sétálgató közt, mint az ágyrajáró és a szobatulajdonos között."

Megint Lénárd Római történeteit olvasom. Még tavaly kaptam ajándékba a lányoktól (vagy csak TSB-től?), de sokáig csak nézegettem a polcon, mint amikor az ember valami különösen kedvére valót lát, de megfogni is tartóztatja magát, nehogy baja essék a szép tárgynak. Így nézegettem mosolyogva a könyvet, aztán néhány hete ünnepélyesen kézbe vettem.

Negyven oldalig jutottam, és olyan indulattal tettem félre, mintha megcsaltak volna. Pedig Lénárd nem csalt meg, egyszerűen csak annyi történt, olyan aznapi volt minden sora, olyan időszerűek a mondatai, hogy a számban megkeseredett a szó. Ha már akkor világos volt a paranoia megnyilatkozása, ha már akkor tehetetlenül sodródott a világ, akkor mi hova tartunk most?

Megint Lénárd Római történeteit olvasom, és nem is tudom, mit szeretnék. Hogy azt mondhassam, olyan precízen látja a világot, mint Bach, hogy az idő fogalma egyszerűen lényegtelenné válik abban, amit mond, vagy azt, hogy elmondhassam, Lénárd is tévedhetett.

"Nehéz hajléktalanná válni. Még a nagyon szerencsétlen, a tehetetlen, az iszákos is talál egy kuckót és egy szalmazsákot. Világháború kell hozzá. ... Az események, amelyek kivetik az embert az életből, kivetik az ágyából is."

Akárhogyan is, nekem már Lénárd marad a lelki glikogén; a vegyület, amiből szükségben cukrot gyárt a test. Ha más nem marad, majd Lénárdon élek.