Nem vagyok nagy rajongója Mondriannak. Sőt, ha egyáltalán bármi értelme lenne annak, hogy az embert egy festmény felbosszantson, ez a fickó pályázhatott volna rá. Most a kamaszkoromról beszélek.
Ma sétálni mentünk a tóhoz, végre sütött a nap, ó arcba vághatott a hazudós tél persze. Az autó üvegén keresztül tavaszálarcban integetett, még kilépve is megcsapott a földszag, de erőtlen volt még a hazugság. Tíz perc múlva már maga sem hitte, hogy sikerülhet. A föld felső két centije felengedett ugyan, de a tó jege még hidegen méregette a partot. Meleg volt, mégsem hitte senki, hogy nyújtózni érdemes lenne. A fű mozdulatlanul feküdt a parton, a víz mellett is csak egy ideges énekes röpködött. Többet gondolt az időről.
Sétálni jó, de nem vagyok még jól. Mint valami nagybeteg; nehezen jutott át a szövetekbe az oxigén. A tüdőm még mindig nem működik rendesen.
Gondolkodni akartam, mindenféle furcsa elemeket összerakni értelemmé. Aztán ahogy ott sétáltunk, ahogy sóhajtva és tehetetlenül raktam volna el a fényképezőgépem, megláttam a Mondriant a tavon.
Isten hát nem csak indákkal játszik, ha várja a tavaszt.
Remek írás. Elandalított. Hogy a zenéd mennyire játszott ebben szerepet, azt nem tudom, de jó! Nagyon jó!
ReplyDeleteKöszönöm. ::))
ReplyDelete