Az én csütörtöki lelki életem

Állítólag már hétfőn, hogy úgy mondjam, volt valami figyelmeztetésféle, amin amúgy utólag súlyosan röhögtük magunkat halálra baráti körben, mert akkor még nem tudtuk, hogy Bridge nem viccelt.

Szóval hétfőn a megbeszélésen állítólag már felvetette egyszemélyes mentálhigiénés szolgáltatásának lehetőségét. Hogy aki nem bírja a stresszt, menjen be hozzá beszélgetni. Mondjuk világos, amilyen baráti a viszony, meg amilyen szuperempatikus mutatói vannak, gondolom, nem egy lelkes kollégát kellett ott helyben lefogni.

De ha Mohamed nem megy a hegyhez ... Különben szerintem nem ér spontán a folyosóról berángatni embereket lelki beszélgetésre, de ez ... ez csak az én elképzelésem az ilyesfajta dolgokról. Ez van, ma hirtelen felindulásból elkapott a folyosón, és mondta, de jó, hogy arra megyek (majd ezentúl a diákvécébe járok pisilni, esküszöm), most akkor ráér, beszélgessünk. Így spontánul, tényleg.

Akkor aztán beültem az irodába, és elbeszélgettünk, mint főnök az alattvalóval, izé beosztottal. Megvolt ez a joviális verbális vállonveregetés, hogy becsüli a munkám, meg minden, de nem én leszek osztályfőnök, mert nekem fontosabb feladatot szán. Én leszek a hiperfontos koordinátor. Lelkesedtem barátságosan, ha nem találok állást, ez legalább valami, amit még nem csináltam.

Aztán a szemembe nézett, és azt mondta, észrevette, mostanában milyen szomorúan járkálok fel s alá. Hogy mi a bajom, azt persze nem kérdezi. Majd hosszan és bizalmasan pislogott az arcomba.

Tulajdonképpen zokoghattam volna kicsit a vállán. Az milyen vicces lett volna.

Még kettő

Az ember érzi, hogy alapvetően jól fog dönteni.

Vagy mi a fene

Két nap vizsgáztatás után az ember kétségtelenül tele van élménnyel, és gyorsan elgondolkodik a tanári hivatás témakörében, mondjuk a hasznossági mutatókon, a munkája értelmén, és persze azon is, ki a jó tanár. Kis időeltolódással amolyan pedagógusnapi poszt ez, vagy mi a fene.

Két napig egy viszonylag jó gimnázium és a város elitgimnáziumának diákjait vizsgáztatta a bizottság, amiben dolgoztam. A diákok teljesítménye az előbbi esetben jó, az utóbbiban kimagasló volt. (Tegnap azon kellett gondolkodnunk, 29 vagy 30 pontot kapjon a vizsgázó a maximális 30-ból.) Pedig, teszem hozzá nagy örömmel, az angol nem az első idegen nyelve volt a többségnek, szép számmal jöttek francia tagozatosok is vizsgázni.

Jó, csorgattam a nyálam, ez az igazság. Irigyeltem a tanárokat, akik motivált, teljesíteni vágyó, célokkal rendelkező diákokat tanítanak. Nem, nem gondolom persze, hogy akkor ezzel minden meg is van oldva. A nevelés ilyenkor is elengedhetetlenül fontos. Sőt. Vagy nem sőt, csak de.

Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, a fene egye meg, én minek gürizek, az én tanítványaim sosem lesznek ilyenek. Nem fognak ilyen jól tudni angolul soha életükben, ez szinte biztos.

Ki a jó tanár? Aki maximális teljesítményre bírja a diákokat? Aki nevel? Aki ... ? Nyugtathatnám magam romantikus elképzelésekkel, hogy nem csupán az IQ, hanem az EQ fejlesztése is fontos. Meg hogy a demokráciára nevelés ... Ezek az én mániáim is. És nem a szegény ember vízzel főz gondolata miatt, hanem mert ezek nagyon fontos dolgok.

Közben meg arra kell lassan ráébrednem, hogy mindegy. Mármint tulajdonképpen a tanár semmi olyat nem tud megtanítani, amit akar. Jó, ez most furcsán hangzik, megpróbálom elmagyarázni. A tanár nem tud tényanyagot megtanítani egy diáknak. Mármint abban az értelemben, hogy elmondja, a diák meg onnantól fogva majd tudja. Ilyen nem létezik, ezt nem találták fel. (Esetleg egy tölcsér formában tudnám vizualizálni.)

A tanár annyit tud tenni, hogy megmutatja, hol lehet az információhoz hozzájutni, és tudásra, a világ megismerésére ösztönzi a diákot. Tehát tanítás, ad abszurdum, nincs. Tanulás van. Az persze kölcsönös, és élethosszig tart.

Akkor milyen a jó tanár? Olyan, aki megmutatja a világot, aki annak megismerésére, gondolkodásra tud ösztönözni embereket. A megmutatás legfontosabb eleme ebben az esetben önmaga megmutatása. Jó tanár csak őszinte, kialakult értékrenddel bíró ember tud lenni, aki hajlandó felmutatni magát például a tanítványoknak.

A tanárság azt hiszem, egyáltalán nem valami iskolai dolog. Aki tanár, önmagát adva, őszinte véleményével és kristálytiszta értékítéletével mutat példát az emberségre, a humánumra, akkor is, ha nem az iskolában van. Akkor is, ha nincs pedagógusi végzettsége. Akkor is, ha nincs diplomája.

A jó tanár tulajdonképpen mester, aki utat mutat 'a teljesség felé' annak, aki ezt szeretné.

Bár ennek a munkának az eredménye általában nem vizsgapontokban mérhető, mégis nagyon fontos ma Magyarországon.

Trauma

Tegnap hát felmondott VM, ami végtelenül szomorú dolog. Bridge kicsit nehezen dolgozta fel az információt, úgyhogy VM kábé egy órát ült nála mentálhigiénés céllal betegen. (Ő már csak ilyen.)

A dolog haszna, hogy úgy mondjam, hogy nem leszek osztályfőnök, mert állítólag elgondolkodott azon, talán mégsem kellene ezt is a nyakamba varrni. Most eltekintve attól, hogy kevés esélye lett volna annak, hogy valóban osztályfőnökként kezdek az új tanévben, talán ez volt az egyetlen dolog, ami miatt meginogtam az elmúlt két hétben egy kicsit. De ennyire ismer engem Bridge, hogy azt sem tudja, a hülye pozíciók helyett, amiket rám aggat, ezerszer jobban érzem magam a diákok között.

Mindegy különben. Jobb is így, kisebb a rossz érzés, hogy cserbenhagyok.

Persze faggatta VM-et, hogy mit szóltak mindehhez a barátnői, mármint TSB és én, mire mondta, hogy feldolgoztuk a traumát. Persze ahogy lenni szokott Bridge traumán a távozást értette, mi meg azt, hogy nem mi mondtunk fel először. Hihetetlen, hogy ennyire képtelen odafigyelni másokra.

passiflora....

...azt most ne is kérdezd, hogy miért - pont - ez.

Csak....

A déli

Az északról jövő zivatarok, pláne az estiek, nem nagy biztonsággal hoznak esőt. Valamiért rövidebb ideig tartanak, és a felhőket is gyakrabban fújja el a kiszámíthatatlan szél.

A délről jövők, különösen a hajnalban érkezők, ezzel szemben kitartóbbak, hosszabban készülődnek, hogy nekirontsanak a hegynek, és tovább is maradnak, mert a szél a felhőket beszorítja egészen a hegy lábához úgy, hogy mozdulni sem bírnak egy darabig. Mint a csapdába esett állat, olyan a déli ...

Ilyen sötét volt az érkező vihar reggele huszonhét éve is, mint a mai, csak akkor ötven kilométerrel (mondjuk) délebbről néztem a nagy nekikészülődést egy másik hegy lábánál egy kollégiumi szoba ablakából.

Akkor pihenőnapot, a nagy fáradtságban örömöt jelentett a 'hosszúvihar', ma majdnem semmit. Mindegy, milyen az idő, mennem kell vizsgáztatni, legfeljebb bőrig ázom előtte.

Pedig mennyivel természetesebb lenne, ha ilyen napokon az ember nem menne dolgozni, ágyba kapná a reggelit, utána pedig jóllakottan és elégedetten ölelne magához egy könyvet. Kellene egy törvénymódosítás erre. (Visszamenőleg.)

Gazdatest

Vissza-visszatérően szimpatikusnak, sőt kívánatosnak tetszik minden évben legalább kétszer az amputálás gondolata. Egészen a hajnali fájdalomcsillapító véráramba szívódásáig tart ez a gondolat, aztán egy ideig élhető lesz a gazdatest megint.

Ilyenkor, még a felszívódás előtt, az is eszembe szokott jutni, nem lenne-e jobb, praktikusabb mondjuk így, ha az emberi test is rendelkezne valami zsiliprendszerrel, a gerinc mellett a kilépő idegpályák szelvényeihez igazodva, melyet, mint a Titanic süllyedéskor, lezárni lenne képes. Lokális fájdalomcsillapítás...

A sérült idegpályákat aztán áthidalhatnánk hiper graféntokba zárt "természetazonos" idegszálakkal. Lenne hozzá csinos dizájntok is, igény szerinti színben, mintában, neten rendelhetően.

Persze nem a fájdalom az érdekes sosem, hanem az oka. Legtöbbször a nempihenés, a stresszes izomfeszültség, a túlsúly, az élet maga. És tényleg, mindig van valami, valami elektromos feszültség a hátamban, amit nem lehet egy dologgal megnyugtatóan magyarázni. Hogy a csí úgy deréktájt, néha lejjebb, elakad, az világos. De mi akasztja el?

Ezt a mait tudom, Esterházy írása, mert túl azon, hogy régen olvastam ilyesmit, talán csak Bartis valamiféle beszédét utoljára, de mozdulatlanná dermeszt, megbénít a gondolat is, hogy "ilyesmiről egyáltalán beszélnünk lehet". Vagyis inkább, hogy kell.

A fájdalomcsillapítás mellett tornázom, és komolyan foglalkoztat a gondolat, milyen lehet stressztűrő földigilisztának lenni.