Sárvár

Ez a találkozó jutott eszembe huszonöt évvel ezelőttről. (Talán a Facebook lesz az én Biloba kapszulám, hogy olyasmire is tud emlékeztetni, amit rég magával ragadott az agyamból az idő.)

Én nem is akartam oda elmenni, az biztos, de mégis tetszett az ötlet, hogy be lehet küldeni fordításokat, szóval lefordítottam egy tuti jó novellát valami nyerőautomatáról. Hogy minek küldtem verseket is, arra sajnos nem emlékszem. Biztatott volna a magyartanárom? Szinte elképzelhetetlen.

Mindegy. Meghívtak pár napra. Mondtam is otthon, pályát módosítok, bár pályám még nem volt. Először fordítok, máris ott a helyem egy országos találkozón. Anyámék mosolyogtak, és hümmögtek. De mehettem.

Fogalmam sincs, hogy jutottam oda, de odajutottam. Néztem a kollégiumot vagy mit, néztem a kisértelmiségi csapatot, és kezdett valami fura érzésem onnan gyomortájból felfelé indulni. Akkor jöttem rá, hogy itt aztán komolyan veszik magukat ezek a kamaszok, nem ám csak úgy hobbiból csókolgatják a múzsa seggét, hanem ez itt véresen komoly. Na akkor azért pánikba estem.

Ez csak azért volt kellemetlen, mert elég hamar kiderült, az én fordítói karrierem egyelőre a ködös messzeségbe vész, ellenben és de engem a vers szekcióba úgyismint diákköltő (sic!) hívtak. Erre a részletre, hogy ott állok, és nézek mereven, na erre emlékszem. Hogy így röhögni kellett volna nagyon ezen, meg szomorkodni is, hogy ezért utaztam én ennyit, hogy lássam a fordítói karrierem porba hullani ...

De nem csak ez, mert a fordítók olyan normálisforma gyerekek voltak, a teremben meg, ahova betereltek ... Jó, akkor még gimnazista voltam, és hittem a rendezettség életformáló hatásában.

Én azt el nem tudom képzelni, mi a fenét is csináltunk ott ebben a pár napban így szakmailag. Annyi van csak meg, hogy valami teremben üldögéltünk, és akkor bejött két vagy három ember, akiket nem ismertem, bár az egyikük rémlett a tévéből, és akkor ott valami okosságokat mondtak a költészetről, én meg legszívesebben sírva menekültem volna, mert ki a szart érdekelt a költészet. A terem kicsit sötét volt, Tóth Kriszta minden egyes alkalommal elkésett, és minden egyes alkalommal megállapította mindenki, hogy milyen 100%-ig nő.

Hogy érdemi szakmai munka folyt, azt csak gondolom, nekem emlékem sincs arról, mondtak-e nekem valami előremutatót, hogy hogy legyek afféle irodalmi sikertörténet. Ha mondtak is, gyorsan elfelejtettem.

Ami maradandó volt, az a sok fura figura. A hálóteremben egy lány arról mesélt könnyes szemmel, micsoda tehetség az én volt szerelmem, a BL, és hogy mennyire fantasztikus volt a filmben, és hogy igazi költő ... Hát én erre nem akartam mondani, hogy a nagy szart költő, dehogy, de hát volt még négy-öt lány, akik szintén szerelmesek voltak egyszer belé, szóval csak vonogattam a vállam, és mondtam, hogy szerintem egy paraszt. És tulajdonképpen rövidtávon ebben igazam is volt.

Én ott a lányokkal valahogy nem nagyon barátkoztam össze. Vagyis egyáltalán nem. A fiúk viszont kevésbé voltak életidegen elemek, szóval lehetett velük menni sörözni például, meg lehetett beszélgetni velük normális dolgokról. Nagy barátkozás nem volt azért, de legalább teátrális sírógörcsöktől mentesen lehetett eltölteni a kínos versizé órák utáni időt, sőt volt a fiúk közt kifejezetten jóképű fiatalember is, mint Kemény István, meg vicces és szórakoztató, mint a másik Pista.

Aztán hála az égnek, haza lehetett menni, és lehetett visszamenőleg hitetlenkedve mesélni, hogy hmmm, diákköltők, diákírók között jártam.