Előre szólok, (én szóltam), a címet kicsit loptam. A ma látott Tüke fenomén című filmből.
Az érettségi ügyeletek közül mindig is a matek volt a kedvencem, mert míg a diákok számolnak, nekem jut időm ránézni a feladatokra. Ilyenkor azt szoktam nézni, mennyit tudnék ott helyben megoldani függvénytáblázat és számológép nélkül. Régen még végig is csináltuk a feladatsort délután. Most, hogy az új rendszer van, ha másodikként ügyelek, bele szoktam nézni , hogyan sikerült az első, az alapvető matematikai képességeket mérő feladatsort megoldani a diákoknak.
Volt már párszor, hogy ilyenkor csak nagy önuralommal tudtam megállni, hogy ne szóljak semmit, tegnap a hatodik feladatlap után viszont úgy éreztem, kimegy a vér az arcomból. Hálát adtam Istennek, hogy sosem lett belőlem matektanár, mert a harmadik után elővenném az öngyújtómat, és felgyújtanám a dolgozatokat.
Jó, tudom én, hogy nem mindenki egy matekzseni. Sőt van olyan is, aki nem szereti a matematikát. Bölcsészek ugyebár gyakran és büszkén verik a mellüket, hogy na az nekik hogy nem ment. Csakhát vigyázat, a matematika nem természettudomány. Egyrészt. (Inkább filozófia.) Másrészt ez a feladatlap nem a matematikatudást méri ad abszurdum, hanem mondjuk inkább azt, tud-e a delikvens gondolkodni.
Az a gyászos hírem, hogy legtöbbjük nem tud. Most egy példát mondok, ezen, hogy divatos szóhasználattal éljek, hát besírtam. A kérdés az volt, melyik a 201. pozitív páros szám.
A vizsgázó eredménye jó. 402. De nézzük a megoldás módszerét: A papíron ezt látom:
2,4,6,8,10,12,14,16,18,20, .... 398,400,402.
Nem folytatom több példával. Fáj ez az egy is eléggé.
Pedig akár mindegy is lehetne nekem, nem is vagyok matekszakos... De nagyon nem mindegy, mert az én feladatom az lenne, tanítsam meg arra, hogyan kell a gondolatait kifejezni angolul. Csakhogy ahhoz előbb gondolkodni is kellene.
Nem tudom, hol tűnik el, hol az a pont, amikor kiveszik a természetes, az emberben születésétől fogva meglévő kíváncsiság, a felfedezés, a kutatás, a megértés öröme. Voltunk tegnap a Klimo könyvtárban á la projektdélután, mondjuk humán műveltségterület fejlesztése céljából. Csak rá nem hánytak a gyűjteményre, de tényleg. A huszonegykét gyerekből három hallgatta a vezetőt, a többi látványosan halálra unta magát. Ilyeneket tudtak mondani: Mi van? Ennyi könyv? Ja. Klassz. Jó porosak. Itt nem takarítanak? Na megyünk? Mér' ne fogjam meg? Hogyhogy szétesik? Na, mér'és mennyibe kerül egy ilyen szar? Eeeeez? Á, ezek a szentes könyvek nekem mindig nagyon gyanúsak voltak.....
VM-mel csak álltunk, és néztünk. És szégyelltük, hogy nem tudtunk annyit adni ennek a társaságnak az elmúlt egy-három évben, hogy legalább érdekelje őket pár könyv. Hogy ne legyenek ilyen mérhetetlenül taplók. És most egy egész normális osztályról beszélek.
(Azért ma BV = berlini varrónő azzal vigasztalt a villásreggeli közepette, hogy az aranyköpéseket gyűjtik a könyvtárosok, így legalább ők is szórakoznak valamin.)
De tényleg nincs nagy baj. VM-nek kiváló ötlete támadt. Ha a semmiből kell katódsugárcsövet összeraknom egy napon, a nagyvákuumot egy egyszerű koponyalékeléssel tudom biztosítani. A csőben ugyanis vákuumra van szükség, jó nagyra. Istenem, csak a világot be ne szippantsa egy ilyen koponya egyszer.
Osztom a "majdnem" reménytelenségededt! Mi lehet az oka? A felgyorsult ingerek bombázása elől a semmibe menekülés, a kikapcsolás minden, erőfeszítést kívánó tett elől?... Az elveszettség érzése elől a legközvetlenebb "semmi"-be kapaszkodni és váni, hogy eltelik felettünk az idő?... Sok felnőtt is műveli egyébként, rendszeresen, a TV előtt...
ReplyDeleteNem tudom, mi lehet az oka. Illetve, gondolom, sok oka van ennek. De az eredmény ... Közben azért látom a kivételeket is. Dani ma érettségizett angolból, azt mesélte, az egyik vizsgaszöveg, ami Dürerről szólt, nagyon érdekes volt. Persze van, hogy a saját gyerekeimen is az érdektelenséget látom. Remélem, az érdeklődés nyer a végén. :D
ReplyDeletePont ezt akartam írni, hogy a szülő példáját követi a gyerek. Ha a szülők nem tudnak gondolkodni, alig érdekli őket valami (sokszor az a kevés is értelmetlen dolgokra irányul), akkor mitől érdeklődne a gyerek a világ iránt? Persze vannak kivételek, de szerintem motiváció és életkedv nélküli felnőttek mellett még a legokosabbnak is az jut eszébe, hogy minek is tanuljon, ha úgyis az a vége, amit a szüleinél lát. Erre még rájön a kamaszkor, most olvasom Csíkszentmihályi Mihály könyvét, amiben középiskolás tehetséges gyerekeket vizsgálnak, éppen erről szól, hogy miért van az, hogy olyan sok tehetséges gyerekből alig valamennyi tud kibontakozni a képességei szerint. Ez a kor az, amikor ha nem képes a gyerek tudatosan uralkodni a benne zajló zűrzavaron és a környezete hatásán:), akkor az egész életét ronthatja el. A legtöbb el is rontja.
ReplyDeleteAmúgy nem tudom, hogy mások hogy élik ezt meg, én pontosan emlékszem, hogy mennyire nem érdekelt se a tanulás, se... hát szinte semmi abban az időben. Hiába érdeklődnek nagyon sok minden iránt a szüleim, vagy 10 év eltelt mire kitisztult a fejem annyira, hogy most már én adok motivációt másoknak. Pl a gyerekeimnek, akikre nagyon oda fogok figyelni kamaszkorukban, mert én már tudom, hogy az a kor egyáltalán nem a "majdcsak túléljük ezt is" jelentőséggel bír. Még akkor se, ha abban a pillanatban úgy látszik.
Ha a gondolkodásra való képesség nem törlődik ki teljesen, az érdeklődés felkelthető.
ReplyDelete