A fényképészet a 21. században valami olyasmi, mint ami a festészet lehetett a 20. században. A vizuális önkifejezés általánosan elfogadott eszköze, melyben ez alkalommal az ecset és a vászon funkcióját egy digitális fényképezőgép, illetve egy PC-n/laptopon stb. keresztül a világháló tölti be.
Ami a huszadik század elejének és közepének Párizs, az a mai kor emberének egy fapados repülőjegy. Az inspiráció záloga.
Az elmúlt években a fotózás iránti általános érdeklődés miatt egy-egy nagy fotós kiállítása majdnem annyi látogatót vonz, mint egy-egy nagy festőé. (Internetes közegben pedig a fotók régen rávertek a festményekre. Persze, tudom, a közeg eleve predesztinál.)
A Szépművészeti Múzeum idén az előző században Franciaországban alkotó, de amúgy hódmezővásárhelyi születésű, Lucien Hervé 100 fotójából álló kiállítással lepte meg a fotóművészet szerelmeseit. A jól megválogatott fényképekből átfogó képet kaphatunk Hervé munkásságáról, aki hírnevet minden bizonnyal Le Corbusiére épületeinek fényképezésével szerzett magának. A fotóst egyébként nem csupán munkakapcsolat, hanem szoros baráti szálak is fűzték az építészhez.
Lucien Hervét leggyakrabban minimalista fotóművésznek szokták tartani, -én még egy kubista jelzőt is megkockáztatnék, ha lehet ilyet mondani fotósra - és valóban, ha nem láttam volna néhányat a korai képekből és a portrékból, nem biztos, hogy elmentem volna a kiállításra. A fekete-fehér, szigorú ritmusban megkomponált (vagy kivágott) kompozíciók láttán sok dologra nem is tudtam gondolni, legfeljebb arra, Hervé a fényképészet Mondrianja lehet.
Eltekintve a ténytől, hogy nem vagyok a kubizmus nagy rajongója, nekem Hervé épületfotói valahogyan túl keveset árultak el az emberről, aki a Rolleiflex kamera mögött állt. Ez természetesen az én magánvéleményem, de én egy fotóban, mutasson akár csak egy ablakot is, az alkotó embert kézjegyét keresem. Ebből a szempontból számomra Lucien Hervé azon képei, ahol az épített környezet szigorú geometriáját egy vagy több ember sikerrel töri meg, sokkal beszédesebbek voltak, sokkal több befogadói izgalmat jelentettek.
Talán Hervé személyiségéből adódott ez a szigorú rend, a formák, a fények és árnyékok fegyelmezettsége iránt érzett szeretet. Nehéz megmondani, mi vonzotta ennyire a kiszámíthatóság felé. Bár nagy rajongója volt Henri Matisse-nek, azt a könnyedséget tartotta benne nagyra, amivel ő talán nem rendelkezett. Hervé, azt hiszem, nem volt könnyed ember, inkább a tehetségét nagy szigorral karbantartó művész.
Ezt a talán sokszor szigorú világot ellensúlyozandó, a kiállítás szervezői jó érzékkel teremtettek lehetőséget arra, hogy a képek után a látogatók két dokumentumfilmet is megnézhessenek az alkotóról. Engem (TSB ajánlása miatt) Madame Hervé csigázott fel, aki mintegy háromnegyed óráig beszélt a férjéről. Judit Hervé egy rendkívüli nő, aki továbbra is igazolni látszik az elméletet, miszerint egy nagyszerű férfi mögött mindig ott egy nagyszerű nő.
Madame Hervé csak ül és mesél. Ez a film. Mesél Nagyszombatról, ahol felnőtt, mesél arról, hogyan ismerkedett meg a férjével Párizsban, és arról, Hervé (sic!) hogyan teljesedett ki művészként. Mindezt olyan választékos magyar nyelven teszi, olyan finom humorral, hogy az ember csak ámul, hogy ez a közel hatvan éve Franciaországban élő asszony milyen csodálatosan megőrizte anyanyelvét.
Nem mondom, hogy Hervé képei nem érintettek meg, de ami igazán sokat jelentett a kiállításban, az nem a művész, hanem inkább az ember, akit hol a felesége szemén keresztül, hol a betonerdőkről készül hideg fotókat a szememben háttérbe szorító emberábrázolásain keresztül láttam.
Judit Hervé azt mondta, Hervé nem volt született művész, de született tehetség volt. Én meg elhiszem, ha ő mondja.
minimalista - kubista - építész szemű... a pontos mértani formák tökéletes visszaadása! Az árnyékokkal és fényekkel manipulálva az eltolt szimmetriákkal konspirálva néha. Azt gondolom nagy dolgokat alkotott, legalábbis nagyon megnyugtató lehet ezeket nézni, mert a vonalakban és testekben szigorú monotonság van eldugva. A mérnöki - műszaki - ábrázoló geometria fotókon!!! És mögötte ott az ember, minden bizonnyal és mert Te mesélted ezt el nekem Zé, el is hiszem - Neked....
ReplyDeleteEgy kiállításról tudok, tehát valószínűleg ugyanazt láttuk! ::)) De én egy picit másképpen jöttem ki. Én csak arra a Hervé-re emlékszem, aki ráérzett Corbusier lényegére, művészetére és egy-egy betondarab papírra vetésével hibátlanul átmentette magát a művet, a mű szellemiségét és ezzel lehetővé annak sokszorosítását. Én a képek előtt értettem meg a minimalizmus lényegét. Itt és most, egy korról / egy kor kiváló művészéről beszélni szinte eszköztelenül. + mégis pontosan. ++ úgy, hogy az sokakhoz eljusson. Teljesítmény a javából. Azt is megértettem, hogy Corbusier miért ragaszkodott hozzá. Ezért. Úgy csinálta ezeket a képeket, hogy amit belevitt – a töredékek megválasztása – az, az épületekhez hozzáadott. A kivágás több lett, mint az egész. Ha – mint mások – szép nagy képeket készít a lényeg vész el. Nagy bátorságra vall, hogy vállalni merte ezt a munkát és még nagyobbra, hogy így végezte el. De érezte, hogy mit kell csinálnia és ezért belevágott. Nem is volt ez kérdés számára. Akár művész volt, akár nem – miért nem az? érezte, hogy mit kell tennie! – tökéletesek a képei. Olyan szeme volt az ötvenes-hatvanas évek világához, hogy az csak, na. A többi képre nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy az volt az érzésem, hogy olyanokat már láttam.
ReplyDeleteAttól, hogy ugyanazt láttuk, egyáltalán nem kell ugyanazt gondolni a képekről. Sőt. ::))
ReplyDeleteAbban igazad van, hogy világos, Le Corbusiére miért ragaszkodott hozzá. Ezt nem vitatom. Engem inkább az érdekelt, miért ragaszkodott vajon Hervé a fekete fehér geometrikus, minimalista, mérnöki pontossággal kiszámított képekhez. Csak találgatok persze, talán megnyugtatta, mint engem a matematika. Talán más az ok.
Azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy amit írok, az az én véleményem. Ugyanezt írnám Mondrianról is, ha írni kellene. De legalább már nem dühít fel.
Csodálom Le Corbusiére épületeit, de nem szeretem őket. Nem érzek, hogy lenne kapcsolat köztük és a természet között. Így vagyok Hervének ezekkel a képeivel is. Világos, becsülendő, de engem (Biedermann Izabellát) nem érint meg. Szemben a többi képével ugyebár. Bár olyanokat már én is láttam, hogy így vannak a képen emberek meg épületek. De az van, hogy láttam én már egy csomó impresszionista festményt is, mégis megnézek egy következő Monet-t. Talán nem feleslegesen. :D :D
De végtére is mi a fenére való a művészet, ha nem arra, hogy a befogadó értelmezze, amit lát? Leginkább is önmagának.
Mondrian bosszant? Tűzre vele! A minimalizmus benne volt a levegőben. Sűríteni! Sűríteni. Sűríteni. Ezt sokan csinálták Hervé is elkezdte és közben rátalált Corbusier-re. És itt az, amivel eddig csak próbálkozott, ami felé eddig csak elindult szólt, mint az ágyú. Az embert, a nyomort, a stb.-t mások szerintem jobban fotózták. Minimálisan is. A betonban utolérhetetlen. Ahol van ember – ott volt az, az indiai izé – ott is az épület a beszédes. Most mit csináljunk? Nézzük a dolog jó oldalát, ha ránk hagyják a képeket könnyű lesz osztozkodni! :)
ReplyDeleteNagyon tetszett a beszámolód, egyéni hangja miatt is. Magam sem szeretem Le Corbusier-t (véletlen-e, hogy svájci volt?), hideg, embertelen - legalábbis nem olyan ember felé irányul, mint amilyen én vagyok...
ReplyDeleteBár elismerem, hogy forradalmasította a modern, háború utáni építészetet. Még sokáig fogjuk nyögni esztétikai hatását...
L. Hervé képeiben is a ritka "émotion" hiányzik nekem...
Mindez persze vitatható, ki-ki saját érzékelése alapján foglal állást.
Ó, nem szeret engem a net istene ma. :( Megette a kommentemet. Jó hosszú volt. Akkor most röviden.
ReplyDelete@ Lucifer: Mondrian bosszantott, amikor 18 éves voltam, de már nem. Nem mondhatod, hogy nem fejlődöm. :)
Az elméletet értem, már a minimalistákét. És lehet, hogy Hervéhez fogható betonfotós nincs több. Legyen. De a fickó zseniális volt, épp azt mondom, ahol az épített környezet nyugalma és ritmusa találkozik az emberrel, az fantasztikus. A bicajosok a kockakövön, az ugró az uszodában. (Az indiai beton nem.)
De tényleg, a jó oldala az, ha megörököljük, simán elosztjuk, egyet sem kell félbevágni. :) Különben esetleg rokonunk nekünk a Madame Hervé? Szóval van esély? ::))
@Flora: Köszönöm, örülök, hogy kedvvel olvastad. Mindig azt gondoltam Le Corbusiére-ről, hogy inkább Istent kereste az építészete, mint az embert. De ez már megint csak a saját gondolatom. ::))
Testvér lészen minden ember- talán ennek alapján kimutatható a rokonság és csippentünk valamit. :) Bár most szünetelni látszik a projekt.
ReplyDeleteMondjuk, ha már ilyen tágan is értelmezhetjük a rokonság fogalmát, én egy másik fotós életművet szeretnék megörökölni. :)
ReplyDelete