Hétvégén filmterápián voltam, igaz, annyit nem sikerült megnéznem, mint szerettem volna, mégis erre a családi dologra fény derült.
Nem, nem gyújtogatástani filmeket néztem, Gofri kölcsön filmjeit csak, hogy el tudjam dönteni, mivel világosítsam fel kicsiny tanítványaimat emberi jogok, illetve szegregáció témában. Egyelőre megnéztem a Véres Gyémánt és a Hotel Ruanda c. opuszokat. Most nem kifejezetten a filmekről írnék, átfogóan csak annyit, az előbbit jobb filmnek tartom, de az utóbbi sem rossz. Viszont depressziós napokra nem ajánlanám egyiket sem, vagy csak egy csomag zsilettel a kanapé karfáján.
De micsoda meglepetés, mindkettőben volt egy Biedermann. A Véres gyémántban a bár csaposa, a Hotel Ruandában a főszereplő. Hihetetlen. Nem csak én vagyok ilyen gyógyíthatatlanul naiv, hogy áááá dehogy, hát ilyen nem lehet, ilyen nincs, ilyen itt nem lesz. (A Szerelem című dalocska azon része stimmel ide, és úgy, ahogyan Kornél énekli, hogy 'most mi a baj drágám?... Éééén, hát dehogyis. Hát én ilyet nem mondtam ... ')
A Véres gyémánt csaposa egy árnyalt Biedermann, a végére kezdi sejteni, mi van, de azzal érvel, az ott az otthona. Hamarosan elvágott torokkal látjuk viszont. A Hotel Ruandáé hősies Biedermann, ő túlél, megment. Ezt nézzük el neki, végeredményben valós történeten alapszik a film. Vannak még csodák.
Egy dolog vigasztal csak, hogy ezek mind pasik. Az eredeti, meg a két filmes Biedermann is. Még van esélyem. Legfeljebb nevet változtatok. Hatodszorra is.
No comments:
Post a Comment