s hálnak az uccán

Kavarog bennem két este. Egymásnak felelnek a barátaim és a színész, egymásnak mondják az életet, de nem vitatkozva, inkább mint a testvérek nyári délután a meleg fűben hasalva. Hogy igen, 's háltak az uccán', ezt mondta Jordán Tamás, és ezt mondta Té is, csak az előbbi Magyarországról, az utóbbi Párizsról. Mi meg, és persze ők is valahol, azt mondtuk felnőtt szomorúsággal a hangunkban, hogy most is hálnak az uccán.

Hogy egy József Attila esten miért, minek kerül szóba a Hazám című vers, az nem szorul magyarázatra. Hogy egy baráti születésnapi beszélgetésen hogyan kerül szóba a hajléktalan-ellátás, az szorulhatna éppen, de maradjunk annyiban, Emma mindezt közelről nézte évekig, mi pedig most és régen is láttuk. Akinek szeme van, lát. Így valahogy.

Nem mondanám, hogy vitatkoztunk, inkább csak bogoztuk a szálakat, mitől kerültek ilyen sokan az utcára, hol voltak a rendszerváltás előtt a hajléktalanok, hogy igaza van-e Vecsei Miklósnak, amikor azt mondja, kezeljük a hajléktalanságot szociális balesetként. (Mert egy baleset során sem azon kezdünk agyalni, ki nem adta meg az elsőbbséget, hanem segítünk a sérülteken.)

Nem jutottunk sokra, ez az igazság, és hiába ittunk meg rengeteg üveg pezsgőt, a buborékok nem könnyítettek a gondolatokon. Nehéz is jutni valamire, mert nincsen arra egyéni stratégia, hogyan ne lépjük át az utcán fekvőt. Mert átlépjük. Hiába szeretnénk, hiába könnyítünk néhanap a lelkiismeretünkön egy pénzdarabbal, amit óvatosan teszünk a kinyújtott tenyérbe, nehogy az ujjhegyünk is érintse azt, nem akarjuk, hogy közünk legyen. Mintha egy szótól, egy érintéstől mi magunk is számkivetésbe jutnánk. Mintha fertőzne a sorsuk is.

Tegnap este Jordán Tamás azt mondta, ez a legidőszerűbb vers ma József Attilától. És nekem valóban időszerű, mert egyedül lennem nem jó. Ahogy a hajléktalan is előbb vágyik a beszélgetésre, mint a meleg ágyra, így vagyok ezzel én is, hogy meggyógyít egy baráti este. Azt hiszem, az utcán hálók ügyében is úgy van ez, hogy magunkban számolódva ezzel kapcsolatban sem megyünk semmire.

József Attila: A számokról

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

'68 nyarát...

...az alábbi bejegyzés eredetije 2009. június 17 -re datálódik.
(Most így a munkaéved végére odaadom az oldaladra, hogy Neked is legyen meg.)

I remember '68 of his summers....

Addig is, amíg nincs semmi magvas és értelmes gondolatom ide / ellopták - vagy megették(?) ugyanis az AGYAM "a zöldmanók kik élőembert temetnek"...) hallgasson az idetévedő VÁNDOR egy nagyon jó PinkFloyd - ot 1968 nyaráról, és gondolkodjék el, hogy mi is volt '68 nyarán???
Én majdnem ötéves voltam ....


Summer '68 PF

Esetleg ha nem teccős ez a fajta muzsika - gondolkodás, akkor az ezt megelőző bejegyzésben adott használati utasítás szerint kérem eljárni velem szemben. Legrosszabb esetben a jobb felső sarokban lévő piros - fehér X a megoldás :))) Majd jövök, csak most......

Szünetjel

Vége. Legalábbis a tanórákkal töltött hétköznapoknak egy időre, nem, a munkának dehogy, meg amúgy is, annak sosincs vége, azt még a negyven fokban a teraszon is lehet. Már természetesen persze attól is függ, mit gondolunk munkának. De erről nem is olyan régen beszélgettünk máshol.

Ma délutántól viszont tanításmentes övezetté nyilvánítottam magam, és el kell mondjam, nagyon jó érzés, hogy megint kedvükre nyúlhatnak a délelőttök, rövidülhetnek a délutánok, és állhatnak egy helyben a fülledt kora esték.

Van még tennivaló, túl sok is egy nyárra, azt hiszem, de a vizsgákon, és a kötelező év végi szervezési, adminisztratív és beszámolási kötelezettségeken kívül azért lassan mégiscsak az idő orrára lehet csapni az ajtót, rá lehet beszélni az öltönyös fickót, hogy vegyen bermudát, és lehet bámulni majd a plafonon az árnyékot. És lehet végre olvasni és olvasni. És olvasni. Még talán varrni is lehet.

Az én csütörtöki lelki életem

Állítólag már hétfőn, hogy úgy mondjam, volt valami figyelmeztetésféle, amin amúgy utólag súlyosan röhögtük magunkat halálra baráti körben, mert akkor még nem tudtuk, hogy Bridge nem viccelt.

Szóval hétfőn a megbeszélésen állítólag már felvetette egyszemélyes mentálhigiénés szolgáltatásának lehetőségét. Hogy aki nem bírja a stresszt, menjen be hozzá beszélgetni. Mondjuk világos, amilyen baráti a viszony, meg amilyen szuperempatikus mutatói vannak, gondolom, nem egy lelkes kollégát kellett ott helyben lefogni.

De ha Mohamed nem megy a hegyhez ... Különben szerintem nem ér spontán a folyosóról berángatni embereket lelki beszélgetésre, de ez ... ez csak az én elképzelésem az ilyesfajta dolgokról. Ez van, ma hirtelen felindulásból elkapott a folyosón, és mondta, de jó, hogy arra megyek (majd ezentúl a diákvécébe járok pisilni, esküszöm), most akkor ráér, beszélgessünk. Így spontánul, tényleg.

Akkor aztán beültem az irodába, és elbeszélgettünk, mint főnök az alattvalóval, izé beosztottal. Megvolt ez a joviális verbális vállonveregetés, hogy becsüli a munkám, meg minden, de nem én leszek osztályfőnök, mert nekem fontosabb feladatot szán. Én leszek a hiperfontos koordinátor. Lelkesedtem barátságosan, ha nem találok állást, ez legalább valami, amit még nem csináltam.

Aztán a szemembe nézett, és azt mondta, észrevette, mostanában milyen szomorúan járkálok fel s alá. Hogy mi a bajom, azt persze nem kérdezi. Majd hosszan és bizalmasan pislogott az arcomba.

Tulajdonképpen zokoghattam volna kicsit a vállán. Az milyen vicces lett volna.

Még kettő

Az ember érzi, hogy alapvetően jól fog dönteni.

Vagy mi a fene

Két nap vizsgáztatás után az ember kétségtelenül tele van élménnyel, és gyorsan elgondolkodik a tanári hivatás témakörében, mondjuk a hasznossági mutatókon, a munkája értelmén, és persze azon is, ki a jó tanár. Kis időeltolódással amolyan pedagógusnapi poszt ez, vagy mi a fene.

Két napig egy viszonylag jó gimnázium és a város elitgimnáziumának diákjait vizsgáztatta a bizottság, amiben dolgoztam. A diákok teljesítménye az előbbi esetben jó, az utóbbiban kimagasló volt. (Tegnap azon kellett gondolkodnunk, 29 vagy 30 pontot kapjon a vizsgázó a maximális 30-ból.) Pedig, teszem hozzá nagy örömmel, az angol nem az első idegen nyelve volt a többségnek, szép számmal jöttek francia tagozatosok is vizsgázni.

Jó, csorgattam a nyálam, ez az igazság. Irigyeltem a tanárokat, akik motivált, teljesíteni vágyó, célokkal rendelkező diákokat tanítanak. Nem, nem gondolom persze, hogy akkor ezzel minden meg is van oldva. A nevelés ilyenkor is elengedhetetlenül fontos. Sőt. Vagy nem sőt, csak de.

Voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, a fene egye meg, én minek gürizek, az én tanítványaim sosem lesznek ilyenek. Nem fognak ilyen jól tudni angolul soha életükben, ez szinte biztos.

Ki a jó tanár? Aki maximális teljesítményre bírja a diákokat? Aki nevel? Aki ... ? Nyugtathatnám magam romantikus elképzelésekkel, hogy nem csupán az IQ, hanem az EQ fejlesztése is fontos. Meg hogy a demokráciára nevelés ... Ezek az én mániáim is. És nem a szegény ember vízzel főz gondolata miatt, hanem mert ezek nagyon fontos dolgok.

Közben meg arra kell lassan ráébrednem, hogy mindegy. Mármint tulajdonképpen a tanár semmi olyat nem tud megtanítani, amit akar. Jó, ez most furcsán hangzik, megpróbálom elmagyarázni. A tanár nem tud tényanyagot megtanítani egy diáknak. Mármint abban az értelemben, hogy elmondja, a diák meg onnantól fogva majd tudja. Ilyen nem létezik, ezt nem találták fel. (Esetleg egy tölcsér formában tudnám vizualizálni.)

A tanár annyit tud tenni, hogy megmutatja, hol lehet az információhoz hozzájutni, és tudásra, a világ megismerésére ösztönzi a diákot. Tehát tanítás, ad abszurdum, nincs. Tanulás van. Az persze kölcsönös, és élethosszig tart.

Akkor milyen a jó tanár? Olyan, aki megmutatja a világot, aki annak megismerésére, gondolkodásra tud ösztönözni embereket. A megmutatás legfontosabb eleme ebben az esetben önmaga megmutatása. Jó tanár csak őszinte, kialakult értékrenddel bíró ember tud lenni, aki hajlandó felmutatni magát például a tanítványoknak.

A tanárság azt hiszem, egyáltalán nem valami iskolai dolog. Aki tanár, önmagát adva, őszinte véleményével és kristálytiszta értékítéletével mutat példát az emberségre, a humánumra, akkor is, ha nem az iskolában van. Akkor is, ha nincs pedagógusi végzettsége. Akkor is, ha nincs diplomája.

A jó tanár tulajdonképpen mester, aki utat mutat 'a teljesség felé' annak, aki ezt szeretné.

Bár ennek a munkának az eredménye általában nem vizsgapontokban mérhető, mégis nagyon fontos ma Magyarországon.

Trauma

Tegnap hát felmondott VM, ami végtelenül szomorú dolog. Bridge kicsit nehezen dolgozta fel az információt, úgyhogy VM kábé egy órát ült nála mentálhigiénés céllal betegen. (Ő már csak ilyen.)

A dolog haszna, hogy úgy mondjam, hogy nem leszek osztályfőnök, mert állítólag elgondolkodott azon, talán mégsem kellene ezt is a nyakamba varrni. Most eltekintve attól, hogy kevés esélye lett volna annak, hogy valóban osztályfőnökként kezdek az új tanévben, talán ez volt az egyetlen dolog, ami miatt meginogtam az elmúlt két hétben egy kicsit. De ennyire ismer engem Bridge, hogy azt sem tudja, a hülye pozíciók helyett, amiket rám aggat, ezerszer jobban érzem magam a diákok között.

Mindegy különben. Jobb is így, kisebb a rossz érzés, hogy cserbenhagyok.

Persze faggatta VM-et, hogy mit szóltak mindehhez a barátnői, mármint TSB és én, mire mondta, hogy feldolgoztuk a traumát. Persze ahogy lenni szokott Bridge traumán a távozást értette, mi meg azt, hogy nem mi mondtunk fel először. Hihetetlen, hogy ennyire képtelen odafigyelni másokra.