Saturday, June 11, 2011

s hálnak az uccán


Kavarog bennem két este. Egymásnak felelnek a barátaim és a színész, egymásnak mondják az életet, de nem vitatkozva, inkább mint a testvérek nyári délután a meleg fűben hasalva. Hogy igen, 's háltak az uccán', ezt mondta Jordán Tamás, és ezt mondta Té is, csak az előbbi Magyarországról, az utóbbi Párizsról. Mi meg, és persze ők is valahol, azt mondtuk felnőtt szomorúsággal a hangunkban, hogy most is hálnak az uccán.
Hogy egy József Attila esten miért, minek kerül szóba a Hazám című vers, az nem szorul magyarázatra. Hogy egy baráti születésnapi beszélgetésen hogyan kerül szóba a hajléktalan-ellátás, az szorulhatna éppen, de maradjunk annyiban, Emma mindezt közelről nézte évekig, mi pedig most és régen is láttuk. Akinek szeme van, lát. Így valahogy.
Nem mondanám, hogy vitatkoztunk, inkább csak bogoztuk a szálakat, mitől kerültek ilyen sokan az utcára, hol voltak a rendszerváltás előtt a hajléktalanok, hogy igaza van-e Vecsei Miklósnak, amikor azt mondja, kezeljük a hajléktalanságot szociális balesetként. (Mert egy baleset során sem azon kezdünk agyalni, ki nem adta meg az elsőbbséget, hanem segítünk a sérülteken.)
Nem jutottunk sokra, ez az igazság, és hiába ittunk meg rengeteg üveg pezsgőt, a buborékok nem könnyítettek a gondolatokon. Nehéz is jutni valamire, mert nincsen arra egyéni stratégia, hogyan ne lépjük át az utcán fekvőt. Mert átlépjük. Hiába szeretnénk, hiába könnyítünk néhanap a lelkiismeretünkön egy pénzdarabbal, amit óvatosan teszünk a kinyújtott tenyérbe, nehogy az ujjhegyünk is érintse azt, nem akarjuk, hogy közünk legyen. Mintha egy szótól, egy érintéstől mi magunk is számkivetésbe jutnánk. Mintha fertőzne a sorsuk is.
Tegnap este Jordán Tamás azt mondta, ez a legidőszerűbb vers ma József Attilától. És nekem valóban időszerű, mert egyedül lennem nem jó. Ahogy a hajléktalan is előbb vágyik a beszélgetésre, mint a meleg ágyra, így vagyok ezzel én is, hogy meggyógyít egy baráti este. Azt hiszem, az utcán hálók ügyében is úgy van ez, hogy magunkban számolódva ezzel kapcsolatban sem megyünk semmire.

József Attila: A számokról

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.



2 comments:

  1. Ha a szenvedés, számkivetettség látványa nem hagy hidegen, már ez is valami, bár a tehetetlenség érzésével párosul. Arra is gondol az ember: a mai bizonytalan világban mikor kerülhetnék a helyére én is?... S talán ez a bizonytalansága miatt rémísztő jövő előérzete a legfélelmetesebb...

    ReplyDelete
  2. Ahogy Té mondta csütörtök este nekünk, nem lehet mindig a biztonságra játszani.
    Az ember tehetetlen, igen, de gyakrabban segít egy gazdátlan macskának, mint egy hajléktalannak ...

    ReplyDelete