Glikogén

"Nehéz a hajléktalanságból kilábalni. Sokkal nagyobb a különbség az ágyrajáró és az ágy nélkül sétálgató közt, mint az ágyrajáró és a szobatulajdonos között."

Megint Lénárd Római történeteit olvasom. Még tavaly kaptam ajándékba a lányoktól (vagy csak TSB-től?), de sokáig csak nézegettem a polcon, mint amikor az ember valami különösen kedvére valót lát, de megfogni is tartóztatja magát, nehogy baja essék a szép tárgynak. Így nézegettem mosolyogva a könyvet, aztán néhány hete ünnepélyesen kézbe vettem.

Negyven oldalig jutottam, és olyan indulattal tettem félre, mintha megcsaltak volna. Pedig Lénárd nem csalt meg, egyszerűen csak annyi történt, olyan aznapi volt minden sora, olyan időszerűek a mondatai, hogy a számban megkeseredett a szó. Ha már akkor világos volt a paranoia megnyilatkozása, ha már akkor tehetetlenül sodródott a világ, akkor mi hova tartunk most?

Megint Lénárd Római történeteit olvasom, és nem is tudom, mit szeretnék. Hogy azt mondhassam, olyan precízen látja a világot, mint Bach, hogy az idő fogalma egyszerűen lényegtelenné válik abban, amit mond, vagy azt, hogy elmondhassam, Lénárd is tévedhetett.

"Nehéz hajléktalanná válni. Még a nagyon szerencsétlen, a tehetetlen, az iszákos is talál egy kuckót és egy szalmazsákot. Világháború kell hozzá. ... Az események, amelyek kivetik az embert az életből, kivetik az ágyából is."

Akárhogyan is, nekem már Lénárd marad a lelki glikogén; a vegyület, amiből szükségben cukrot gyárt a test. Ha más nem marad, majd Lénárdon élek.

...

Wisteria - péntekre :)

Madame Hervé és a fotográfia Mondrianja

A fényképészet a 21. században valami olyasmi, mint ami a festészet lehetett a 20. században. A vizuális önkifejezés általánosan elfogadott eszköze, melyben ez alkalommal az ecset és a vászon funkcióját egy digitális fényképezőgép, illetve egy PC-n/laptopon stb. keresztül a világháló tölti be.

Ami a huszadik század elejének és közepének Párizs, az a mai kor emberének egy fapados repülőjegy. Az inspiráció záloga.

Az elmúlt években a fotózás iránti általános érdeklődés miatt egy-egy nagy fotós kiállítása majdnem annyi látogatót vonz, mint egy-egy nagy festőé. (Internetes közegben pedig a fotók régen rávertek a festményekre. Persze, tudom, a közeg eleve predesztinál.)

A Szépművészeti Múzeum idén az előző században Franciaországban alkotó, de amúgy hódmezővásárhelyi születésű, Lucien Hervé 100 fotójából álló kiállítással lepte meg a fotóművészet szerelmeseit. A jól megválogatott fényképekből átfogó képet kaphatunk Hervé munkásságáról, aki hírnevet minden bizonnyal Le Corbusiére épületeinek fényképezésével szerzett magának. A fotóst egyébként nem csupán munkakapcsolat, hanem szoros baráti szálak is fűzték az építészhez.

Lucien Hervét leggyakrabban minimalista fotóművésznek szokták tartani, -én még egy kubista jelzőt is megkockáztatnék, ha lehet ilyet mondani fotósra - és valóban, ha nem láttam volna néhányat a korai képekből és a portrékból, nem biztos, hogy elmentem volna a kiállításra. A fekete-fehér, szigorú ritmusban megkomponált (vagy kivágott) kompozíciók láttán sok dologra nem is tudtam gondolni, legfeljebb arra, Hervé a fényképészet Mondrianja lehet.

Eltekintve a ténytől, hogy nem vagyok a kubizmus nagy rajongója, nekem Hervé épületfotói valahogyan túl keveset árultak el az emberről, aki a Rolleiflex kamera mögött állt. Ez természetesen az én magánvéleményem, de én egy fotóban, mutasson akár csak egy ablakot is, az alkotó embert kézjegyét keresem. Ebből a szempontból számomra Lucien Hervé azon képei, ahol az épített környezet szigorú geometriáját egy vagy több ember sikerrel töri meg, sokkal beszédesebbek voltak, sokkal több befogadói izgalmat jelentettek.

Talán Hervé személyiségéből adódott ez a szigorú rend, a formák, a fények és árnyékok fegyelmezettsége iránt érzett szeretet. Nehéz megmondani, mi vonzotta ennyire a kiszámíthatóság felé. Bár nagy rajongója volt Henri Matisse-nek, azt a könnyedséget tartotta benne nagyra, amivel ő talán nem rendelkezett. Hervé, azt hiszem, nem volt könnyed ember, inkább a tehetségét nagy szigorral karbantartó művész.

Ezt a talán sokszor szigorú világot ellensúlyozandó, a kiállítás szervezői jó érzékkel teremtettek lehetőséget arra, hogy a képek után a látogatók két dokumentumfilmet is megnézhessenek az alkotóról. Engem (TSB ajánlása miatt) Madame Hervé csigázott fel, aki mintegy háromnegyed óráig beszélt a férjéről. Judit Hervé egy rendkívüli nő, aki továbbra is igazolni látszik az elméletet, miszerint egy nagyszerű férfi mögött mindig ott egy nagyszerű nő.

Madame Hervé csak ül és mesél. Ez a film. Mesél Nagyszombatról, ahol felnőtt, mesél arról, hogyan ismerkedett meg a férjével Párizsban, és arról, Hervé (sic!) hogyan teljesedett ki művészként. Mindezt olyan választékos magyar nyelven teszi, olyan finom humorral, hogy az ember csak ámul, hogy ez a közel hatvan éve Franciaországban élő asszony milyen csodálatosan megőrizte anyanyelvét.

Nem mondom, hogy Hervé képei nem érintettek meg, de ami igazán sokat jelentett a kiállításban, az nem a művész, hanem inkább az ember, akit hol a felesége szemén keresztül, hol a betonerdőkről készül hideg fotókat a szememben háttérbe szorító emberábrázolásain keresztül láttam.

Judit Hervé azt mondta, Hervé nem volt született művész, de született tehetség volt. Én meg elhiszem, ha ő mondja.

A tábláról

Itt a Cippo vonatkozó fotográfiája, mert kölcsönbe adta nekem egy kis időre.

Nyilvánvaló, hogy mindez még azelőtt esett meg a szépreményű Nobel-díjas Gorcsev Ivánnal, hogy huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat. Azért is állítható ez ilyen nagy bizonyossággal, mert az említett díjat a Rangoon teherhajó matróza egy makao nevű tiltott szerencsejátékon nyerte el Bertinus professzortól, mely játékot történetünk kezdetéig ifjú barátunk még soha nem játszotta.

Korábban Gorcsev Iván nem nagy szerencsével kártyázott, csak a kockázásban ért el váltakozó sikereket, éppen úgy, ahogyan egy húsz éves fiatalember a kuplerájokba is csak váltakozó sikerekkel jutott be. A bejutás és a kockanyeremények sikere azonban mutatott némi összefüggést, mely Gorcsev Ivánt arra sarkallta, hogy a biztosabb megélhetés (és bejutás) érdekében komolyabban vegye a matematika tudományát.

Ebben az időben vetődött Gorcsev Budapestre, ahol nagy szerencséjére a Zöld matróz nevű elegáns oktatási intézményben volt szerencséje találkozni Szombathelyi Balázs matematikatanárral, aki a minden délután a Zöld matrózban tartott alkalmazott matematikai stúdiumaira sok szeretettel meghívta a tehetséges fiatalembert, akivel egyébként egy hűvös áprilisi éjszakán a budai rakparton találkozott. A tanár jó emberismerő volt, így azt is megérezte, Gorcsev majd nem lesz hálátlan, és igyekezett rávenni a reményteljes ifjút, hogy a bizonyításokat egy-egy vodkával erősítse meg.

A tanár középiskolai oktatói tevékenysége mellett egy korszakalkotó elméletet is kidolgozott a makao nevű kártyajátékban szerezhető stabil bevételek biztosítására, melyet aztán a kurzus végén hajlandó volt Gorcsevnek kizárólagosan - és a jó barátság emlékére - negyven pengőért eladni. Az atletikus fiatalember cseppet sem habozott beleegyezni az üzletbe, holott teljességgel tisztában volt azzal a ténnyel, hogy nincs a birtokában negyven pengő, ám azt javasolta nagyrabecsült tanárának, menjenek el a Centrálba, és ott legyen a vizsga. Abból a nyereményből aztán Gorcsev Iván magátől értetődően kifizeti a tandíjat Szombathelyi Balázsnak.

Sajnos azzal a ténnyel, hogy a Centrálban éppen Közép-Európa legtehetségesebb makao-játékosa tölti a lefogatása előtti utolsó órákat, egyikük sem lehetett tisztában. Maga Tiszaújvári László sem gyaníthatta, hogy ezek lesznek utolsó elnyert pengői az elkövetkező három évben.

A játék teljes tisztasággal folyt a bejárat melletti második asztalnál, ahol 23 rövid játszmában Tiszaújvári elnyerte Gorcsev maradék 10 pengőjét, valamint Szombathelyi tanárúr vadonatúj zakóját és nadrágját, melyet feleségétől tizenötödik házassági évfordulójukra kapott búcsúajándékként.

Mindez este hat órakor történt. Öt perccel később lépett a Centrálba Szomorú Gábor rendőrszázados kilenc rendőrtiszt kíséretében és lefogták a régóta körözött Tiszaújvári László szerencsejátékost, aki mind az elnyert pénzt, mind a ruhadarabokat magával vitte, így esélyt sem adott Gorcsevnek az említett ruhadarabok visszanyerésére.

Hat óra tíz perckor érkezett a Centrál főpincére munkahelyére, ahol is legnagyobb megrökönyödésére az ajtó melletti második asztalnál ülő két úriember közül az egyik mindösszesen egy inget, és egy alsónadrágot viselt, bár azt meg kellett állapítsa, hogy az inghez kellő ízléssel az úriember reggel tűpettyes csokornyakkendőt vett. Csak egy percig bizonytalanodott el, majd a raktárhelyiségbe lépve fentről a második polc széléről egy táblát halászott elő. Kimért eleganciával lépett az asztal mellé, és diszkréten felszegelte a táblát a falra.

Később amikor visszanézett, elégedetten állapította meg, hogy a hiányos öltözetű férfi minden feltűnést kerülve távozott, bár az nem töltötte el maradéktalan jókedvvel, hogy az asztalnál ülő kevésbé jó ízléssel öltözködő fiatalember is a szívére vette a gyengéd célzást, ezért sértettségében kénytelen volt a férfi vécé ablakán át elhagyni a nagy múltú kávéházat. A főpincér előtt ekkor világossá vált, hogy az ilyenfajta táblák használata nem szolgálja a zökkenőmentes üzletmenetet, ezért még aznap este levette a falról, és az unokaöccsének ajándékozta, aki egy hónap múlva a Palatinusz mellett nyitott kis italmérésében azt el is helyezte a pult felett, egy borvíz-reklám tőszomszédságában.

A pitypangokról

A pitypang a pitypangmezőn lakik társbérletben.

Isten meg kénytelen minden reggel kiszámolni, hány vitorla kell aznap a magokra.

El is van vele délig.

...

...gyöngyvirágot Húsvét hétfőre :)

...no meg egy szellőrózsát :)

Génekről

Ki gondolta volna, éppen húsvétkor derül fény az én szakmai motivációmra. Vagyis inkább a pályaválasztási titok mélységeire. Mármint hogy miért is választ az ember egy ilyen nem túl elismert, fárasztó, ám maximális felkészülést igénylő hivatást, mint amilyen a tanárság. Ez is genetika. Bizony ám! Van ez az okosvagyok-megmondomatutit gén. A hülyevagyok-denemszégyellem gén mellett kettővel.

Erre a húsvét vasárnapi ebéd közben döbbentem rá. Az van ugyanis minálunk, hogy a családi ebédek alkalmával valamiért felszínre tör ez a gén. Ez minden bizonnyal egy zsírra aktivizálódó gén lehet. (???) Szóval ülünk az aranysárga húsleves felett, bennem amolyan Szindbádi hangulat uralkodna el, (az én génemet nem a zsír aktivizálja, ezek szerint), nem így a családtagokban. Anyám azonnali nevelésbe kezd (na ja, tőle örököltem a gént, bár ő mindig csak ilyen nyilvános szituációkra ugrik, hogy én a buszon rendesen kihúzva magamat álljak, és szimmetrikus vállakkal kapaszkodjak), Borit nyilván, amúgy jogosan, de miért éppen a leves felett, na mindegy. Aztán a nevelési gén aktivizálódik a kamaszokban, akik egymást, majd a kistesót rendszabályozzák. Különös tekintettek a könyök és az asztal által bezárt szög felező merőlegesére tükrözött egyenlő szárú háromszög és a világmindenségben eluralkodni készülő káosz egyértelmű összefüggésének bizonyítása foglalkoztatja őket. Z. úr is bekapcsolódik persze, ami azért is meglepő, mert ő végül is nem vérrokonom.

Én csak az ebédemet szeretném élvezni, ha már hajnali fél hatkor keltem, jó, nem csak a leves, hanem a mise miatt is, de hiába. Mindenki nevel mindenkit. Én meg csak ülök, és értem, miért lettem tanár. És főleg értem, mit nem értenek énbennem a diákok. Ők is egy másik bolygón vannak, én is. Én ma a húslevesbolygón voltam. A mentális utazásból pont akkor értem vissza, amikor a Tigris új hobbiját szerette volna gyakorolni, vagyis szeretett volna felmászni a konyhaszekrény tetejére, csak ... Csak közben volt a rétes, amibe véletlenül, elszámítva a szöget, landolnia sikerült a konyhapulton.

Akkor aztán meghallgattam, hogy a pedagógiai szakértőim csoportja miben is látja a hibát. Hogy én nem nevelem a macskát (Z.úr), hogy egyáltalán a macskának nincs helye a konyhában (anyám, bár megjegyezném, hogy a konyhánkon nincs ajtó, vagyis leginkább vagy meg kellene kötöznöm Tigrist, vagy nem is tudom, szuggerálnom kéne?), hogy a hirtelen mozdulatom ijesztette meg (Kamasz 1.), hogy néha fel kellene rúgnom (Kamasz 2.), hogy na őnála nem lenne állat, ha ilyen neveletlen lenne (anyám ismét).

Én meg úgy voltam, hogy vontam egyet a vállamon, rendbehoztam a rétest, elővettem a medvehagymás csirkemellet, és a medvehagyma galaxisba távoztam.

Nemrég láttam egy fickót a TED-en, aki túlélt egy repülőgép balesetet. Három dolgot említett, amire rájött kényszerleszállás közben. Az egyik az volt, hogy nem kell, hogy az embernek igaza legyen. Hogy nem fontos. Nincs jelentősége.

Én sem tudom, kinek van igaza. De nincs jelentősége. Lehet, hogy mutálódott bennem a gén.