Génekről

Ki gondolta volna, éppen húsvétkor derül fény az én szakmai motivációmra. Vagyis inkább a pályaválasztási titok mélységeire. Mármint hogy miért is választ az ember egy ilyen nem túl elismert, fárasztó, ám maximális felkészülést igénylő hivatást, mint amilyen a tanárság. Ez is genetika. Bizony ám! Van ez az okosvagyok-megmondomatutit gén. A hülyevagyok-denemszégyellem gén mellett kettővel.

Erre a húsvét vasárnapi ebéd közben döbbentem rá. Az van ugyanis minálunk, hogy a családi ebédek alkalmával valamiért felszínre tör ez a gén. Ez minden bizonnyal egy zsírra aktivizálódó gén lehet. (???) Szóval ülünk az aranysárga húsleves felett, bennem amolyan Szindbádi hangulat uralkodna el, (az én génemet nem a zsír aktivizálja, ezek szerint), nem így a családtagokban. Anyám azonnali nevelésbe kezd (na ja, tőle örököltem a gént, bár ő mindig csak ilyen nyilvános szituációkra ugrik, hogy én a buszon rendesen kihúzva magamat álljak, és szimmetrikus vállakkal kapaszkodjak), Borit nyilván, amúgy jogosan, de miért éppen a leves felett, na mindegy. Aztán a nevelési gén aktivizálódik a kamaszokban, akik egymást, majd a kistesót rendszabályozzák. Különös tekintettek a könyök és az asztal által bezárt szög felező merőlegesére tükrözött egyenlő szárú háromszög és a világmindenségben eluralkodni készülő káosz egyértelmű összefüggésének bizonyítása foglalkoztatja őket. Z. úr is bekapcsolódik persze, ami azért is meglepő, mert ő végül is nem vérrokonom.

Én csak az ebédemet szeretném élvezni, ha már hajnali fél hatkor keltem, jó, nem csak a leves, hanem a mise miatt is, de hiába. Mindenki nevel mindenkit. Én meg csak ülök, és értem, miért lettem tanár. És főleg értem, mit nem értenek énbennem a diákok. Ők is egy másik bolygón vannak, én is. Én ma a húslevesbolygón voltam. A mentális utazásból pont akkor értem vissza, amikor a Tigris új hobbiját szerette volna gyakorolni, vagyis szeretett volna felmászni a konyhaszekrény tetejére, csak ... Csak közben volt a rétes, amibe véletlenül, elszámítva a szöget, landolnia sikerült a konyhapulton.

Akkor aztán meghallgattam, hogy a pedagógiai szakértőim csoportja miben is látja a hibát. Hogy én nem nevelem a macskát (Z.úr), hogy egyáltalán a macskának nincs helye a konyhában (anyám, bár megjegyezném, hogy a konyhánkon nincs ajtó, vagyis leginkább vagy meg kellene kötöznöm Tigrist, vagy nem is tudom, szuggerálnom kéne?), hogy a hirtelen mozdulatom ijesztette meg (Kamasz 1.), hogy néha fel kellene rúgnom (Kamasz 2.), hogy na őnála nem lenne állat, ha ilyen neveletlen lenne (anyám ismét).

Én meg úgy voltam, hogy vontam egyet a vállamon, rendbehoztam a rétest, elővettem a medvehagymás csirkemellet, és a medvehagyma galaxisba távoztam.

Nemrég láttam egy fickót a TED-en, aki túlélt egy repülőgép balesetet. Három dolgot említett, amire rájött kényszerleszállás közben. Az egyik az volt, hogy nem kell, hogy az embernek igaza legyen. Hogy nem fontos. Nincs jelentősége.

Én sem tudom, kinek van igaza. De nincs jelentősége. Lehet, hogy mutálódott bennem a gén.