Próbáltam összeszedni, eddig milyen filmeket láttam, amit Eastwood rendezett, és be kell vallanom, termékenységéhez képest nem túl sokat. Majd egyszer szánnom kell rá időt. Igaz, az idős színész-rendező valahogyan nem tartozik a kedvenceim közé, talán mert még mindig az a klisé él bennem, ahogy western filmekben állt a porban, és kifejezéstelen arcáról kellett volna leolvasnom az univerzum titkait. Nem ment.
A Gran Torino nem western film. Nem is tudom, tulajdonképpen milyen film. Olyan, amire azt írják, szín. mb. amerikai filmdráma, és ez mind igaz rá momentán, mert szinkronizálva néztem meg. Viszont nagy film, ha a témában méltó társat lehet találni az Ütközéseknek, akkor ez egy méltó filmtárs.
A film egy öreg emberről szól, aki elégedetlen az életével. Tapasztalataim szerint az idős emberekrők szóló filmek nagyon sok igazságot és még több megfogadni érdemes tanulságot tudnak filmvászonra vinni. A Gran Torino tanácsa, legalábbis szerintem, ne nézd a világot egy pontból. Ha mindig ugyanannak a verandának, ugyanazon hintaszékéből nézünk körül, az a téves, bár borzalmasan kényelmes, gondolatunk alakul ki, hogy istenként tekinthetünk magunk köré, és istenként, a világból kilépve, valamiféle mindent magunk alá gyűrő tudással bírunk. A Clint Eastwood által megformált Walt Kowalski egy ilyen isten. Tud mindent, a világgal és a benne élőkkel nem kell érintkeznie, elég, ha ül a verandán, issza a sört és cigizik. Na igen és eközben gyűlöli mindazt, ami körülveszi, ami ez esetben ázsiai bevándorlókat jelent.
Nem mondok azzal újat, ha azt írom, az ember sokszor gyűlöli, ami más, mint ő. A gyűlölet pedig, megint nem újdonság, a meg nem értésben gyökerezik. Így van ezzel Kowalski is, aki olyan kultúra mellett éli egyre fogyó mindennapjait, amiről az égvilágon semmit sem tud. És nem is szeretne tudni.
A Gran Torinoban nincsenek nagy meglepetések, a cselekmény megszokott fordulatok mellett halad, szinte az utat is ismerjük, mégis nagyszerű film. Nagyszerű film, mert őszintén mutatja meg, milyen nehéz változtatni a gondolkodáson, milyen küzdelmes megérteni másokat, milyen szívfájdító felismerésekre jutunk, ha egyszer felemeljük a seggünket, és lesétálunk arról a hülye verandáról.
Kowalski otthagyva mondvacsinált istenségét újra ember lesz, és megtapasztalja, amit már kezdett elfelejteni, szeretni tanul, elfogadni a többi embert, és ebbe az újdonsült (vagy inkább visszaszerzett) képességébe elég hamar bele is hal. De, és ez nagyon fontos üzenet, méltósággal hal bele.
Mert örök tanulság, méltatlan dolog magunkat mások fölé helyezni, másokat kirekeszteni.
A filmnek nagyon sok tanulsága és megfogadható tanácsa van még. Számomra például emlékezetes mondatként: "Na, hagyjuk az ír parasztot magára a farkával, hadd játsszon." És megfogadom, és akkor most nem kezdek sápítozni egy blogon, értelmesnek gondolt emberek, hogyan gondolkodhatnak olyan fájdalmasan egysíkúan másokról, akik a saját gyerekeik, unokáik lehetnének. Pedig idegenségük forrása szinte csak az életkoruk. Veszélyes dolog ez. És figyelmeztető.
Aki még nem látta, annak érdemes megnézni ezt a filmet.
No comments:
Post a Comment