Azért van az első nemdolgozós hétköznapnak az az édes íze, amit nem cserélnék el soha semmire. Hogy addig fekszem az ágyban, amíg a mozdulatlanságtól ki nem hűl a lábam, és meg nem kívánom újra a kávét.
Ilyenkor gondtalan nyári reggelre képzelem magam: macska a végtelen, semmittevő idő ölében. Innen kellene átdorombolnom magam az örökkévalóságba.
Az időtlenségen kívül most egyszerre van még a fejemben Bartis Attila lassúsága, mint kéjtárgy, meg a tegnap esti világmegváltós beszélgetés. Már ez utóbbi persze nem Bartis Attilával folyt, hanem az első ünnepélyes Manilai Dobozátadó ünnepség keretében. A. névnapja volt az ürügy, de ahogy az már lenni szokott, hamar az iskolánál kötöttünk ki. Meg hogy mibe nem kell tönkremenni. Mert öreg barátnőnk persze kívülről bölcsebb, mint mi belülről. És bár igaza van, ez az igazság nem tetszik. (Ki nem szarja le, persze, azt is értem.)
Jó sok Guiness-t megittunk, jó sokat röhögtünk egy automata WC-s kalandon, és jó sok dolgot vettünk fel egy képzeletbeli megguglizandók listájára, mely listáról már én csak a gyöngyöspatai templom jesszefa-oltárára emlékszem. Meg arra, hogy egy marha vagyok, hogy nem mentem a Braindogs koncertre. (De tudtam én, hogy Kiss Tibor és Varga Líviusz is ott? Nem tudtam.)
Azért lesz Gyémánt-kör ülés is a napokban. De addig még olvasnom kell. És leküzdeni 5 oldalnyi cikket a többfalú szén nanocsövekről.
Meg még a feltámadás is, Életem...
(Zene. Már volt? Nem baj.)
No comments:
Post a Comment