Hanyatt

Most is emlékszem, ahogy feküdtünk hanyatt Kata barátnőmék kertjében és Trabantot hallgattunk egy iszonyú minőségű kazettán. Őriztük, mint valami kincset. Szerintem Csillától volt, a felvilágosult barátnőnktől, aki benne volt az életben. Szemben velünk, akik arra gondoltunk, egyszer nekünk is lesz valami, amit életnek hívunk majd.

Persze lett is, életnek is hívjuk, bár mintha nem egészen úgy festene, mint ahogy előre láttuk. Mert 17 évesen azt gondolja az ember, hogy az élet olyan szabadságos ízű.

Hallgatom az ideiglenesen itthon állomásozó Méhes Mariettát, meg a fiúkat, és arra gondolok, hogy megállt az idő. Vagy nem is tudom.

Annak idején, nehéz leírni is, mondjuk harminc éve, volt valami ilyen szabadság a levegőben. Hogy mindenki közel volt egymáshoz. Hogy előre lehetett nézni. Hogy a kerekasztal lovagjai ...(Valami ilyesmit mond Magyar Péter is a riportban.)

Fogalmam sincs, Méhes Marietta miért pont most jött haza. Hogy van-e ennek jelentősége. Persze biztosan van. Mindenesetre kár, hogy nem jutottam el a Gödörbe.

Én a mai napig tényleg azt hittem, csak mi voltunk ilyen tehetetlenek, hogy nem volt egy tisztességes felvételünk tőlük, pedig, mint kiderült, soha nem adtak ki semmit, csak házilag készült kazettákon forogtak a felvételek.

Hihetetlen, hogy mégis így megmaradt minden. Persze az Eszkimó asszony fáziknak is nagy szerepe volt az egészben, de a titok, ha van titok, akkor máshol kell legyen. Talán a szövegekben.

Ahogy hallgatom, Marietta meg úgy énekel, ahogy harminc éve, szinte pont ugyanolyan a semmi a hangjában, mint annak idején. Hátborzongató spleen.

A riport jó. Arról is beszél benne, az identitást nem kell szétszabdalni. Nem kell választani. Ez például vigasztal. Víg meg arról beszél, a nyelv hogyan bírta maradásra. A magyar nyelv - a zsarnok.

Remélem, lesz majd egy koncertfelvétel a Gödörből, amit hallgatva hanyatt lehet feküdni egy másik kertben, és arra lehet majd gondolni, van még előttem valami, amit majd életnek fogok hívni. Jó, tudom. Ha szerencsém lesz.