Schätzing azt írta nekem tegnap: " ... egy végtelenül kiterjedő agy ideghálózata, egy megalvadt kozmosz. ...egyedül vagyunk az univerzumban, mindenki egymagában és így együtt ..." Így. Hajnali háromkor is. Persze nem csak miatta gondoltam erre, szoktam máskor is, hogy az éjszakai fények mennyi gondot üzennek ki az univerzumba. És hogy az univerzum ezt miképpen tudja, ha egyáltalán, vagy ha fontos neki, dekódolni.
A repülésre is gondoltam hajnalban. Hogy akarok-e repülni. Illetve, hogy el akarok-e menni megint olyan messzire, hogy ... Aztán az is lehet, hogy mindegy. Hogy ott is kénytelen lennék villanyt kapcsolni hajnali háromkor. Hogy ez a konyhaasztalnál ülő, semmibe bámuló barátnőm, oda is velem jönne.
Másrészt, a repülésben ez az egyetlen jó. Éjszaka kibámulni a gép ablakán, és varázslatosnak látni az éjszakai virrasztás fényeit. Mintha az álmatlanságtól érthetőbb lenne az ember az univerzum számára.
Éjjel háromkor feloldódunk a kozmoszban, aki / ami dekódolja a vágyainkat! És reggelre kijavítódnak a dolgozatok! :)
ReplyDeleteMegjegyzem, az egész dolognak sajnálatos módon semmi köze nincs a dolgozatokhoz. Bár lehetne, ebben igazad van. :::)))
ReplyDelete