BFF

Az ilyen amerikai rövidítésektől falra tudnék mászni. Ezeket még odakint se bírtam. A BFF ugyanis azt jelenti, Best Friends Forever. A kifejezésnek a közepével nincs bajom, szép dolog a barátság, de hogy a legjobb, meg hogy örökre ...
Viszont tényleg nem érdemes előre eldönteni mindent az életben, mint kiderült, még nekem is lehet örök és megbonthatatlan legjobb barátságom egy élelmiszerlánccal. Mármint áruházlánccal.
Én itt a dombunkon (dombon lakom sej) lévő boltban, ami egy ilyen láncizéhoz tartozik, nemigen szoktam vásárolni, mert az árképzésükkel súlyos gondjaik vannak. Az árfelelősük abból indulhatott ugyanis ki, hogy az errefelé Rózsadombnak becézett helynek valami köze van a fővárosi változathoz. Pedig ennél lepukkantabb környéket, illetve nem is, inkább a lakók lepukkantak ... Itt ugyanis vagy tanárok, és egyéb remekül kereső értelmiségiek laknak, vagy munkanélküliek. Az a pár drogdíler, meg rapper, csak a kevés jólkereső kivételhez tartozik.
De elkanyarodtam. Szóval nem járok oda, mert minden legalább kétszer annyiba kerül, mint máshol. Tegnap viszont kénytelen voltam átsétálni, mert elfogyott a laktózmentes tej itthon, és biológiai szolidaritásból már nem csak én vagyok laktózérzékeny.

Elsétálok hát, élvezve a szabadulást az algáktól, kellemes tavaszias levegőben. A bolthoz érve valami feliratra lettem figyelmes. Nem is hittem a szememnek elsőre. Az volt kiírva: Fogyatékosság-barát munkahely. El voltam hűlve. Ezek hülyék. Ilyet kiírni???? Hát nincs erre valami PC megfogalmazás?

De ekkor még azt hittem, ez a felirat az alkalmazottakra vonatkozik. Hogy lehetnek fogyatékkal élők, a cégnek ez nem gond.

Bementem, 2 liter tej felmarkolva, pénztárnál senki. Ezer forintomat nyújtom, nő elveszi, kérdezi van-e negyven apróm, mondom nincs, bocs. Szuperkártya? Van. Lehúzza, de tök jó, van már 150 pontom rajta, majd elköltöm Sportszeletre. Közben tovább merengek az fotobioreaktorokon, aztán köszönünk, udvarias mosoly. Na jó, mindenki fáradt.

Beugrom még a zöldségeshez pár banánért, legyen nekünk turmix. A zöldségesnél keresem a visszakapott aprót, de semmi. Bambán meredek magam elé. A zöldséges kedvesen érdeklődik, van-e bajom, vagy csak nagyon péntek van. (Ide szoktam járni vásárolni, ezek szerint nem mindig ilyen állapotban.)

Biztos észre sem vettem volna, hogy valami nem stimmel, de nem volt apróm, ezért feltűnt. Hát mindegy, azért csak visszamentem a boltba, kérdezem a pénztárosnőtől optimistán, nem hagytam-e ott a visszajárót. Rám meredt. Ekkor tudtam, hogy emberemre akadtam. Kicsit bizonytalanul nézett körbe, de apró sehol. Az nem lehet, hogy vissza se adtam? Konkrétan ezt kérdezte. Én meg néztem rá, ő meg rám, és komolyan mondom, a leghalványabb fogalmam se volt. De neki se.

Akkor gyors hívta a főnöknőt, leszámolta a bevételt, 430 forint többlete volt, ezért visszaadta a 460 forintot, mert az összegre mindketten emlékeztünk. Én ott égtem, ő sűrű elnézéseket kért. De azért ha van valami kamera, ami felveszi a pénztárnál történteket, akkor a felvételből valami ütős meditációs rövidfilmet lehetne forgatni. Mert azért az se semmi, amikor összejön, hogy a pénztáros elmereng, és nem ad vissza, a vevő meg visszamereng, és nem veszi észre. Mert nem rosszul adott vissza, hanem sehogy.

Szóval kérem szépen a felirat, ha nem is szép, nem csak a dolgozókról szól, hanem a vásárlókról is. Jelentése: ha hülye vagy, jöhetsz ide, nem fogsz kilógni. Befogadunk. Barátok leszünk.