Pestia

Jó hír van. A bizonytalanság ellenére minden rendben ment, életben maradtam. Most mondhatjuk, hogy nem volt kétséges, és jó, igen, maga a túlélés ténye tényleg nem, de azért a méltóság, esetlegesen a siker mégiscsak… Nem, nem valami tapsolós, gratulálós színpadi siker, hanem csak a tisztességes munkáé. Nevezzük a mások felé irányuló kommunikáció, a megértetés sikerének.

A bizonytalanság természetesen bennem volt. Végeredményben a tét gondolata is.

Közben átgondolva a dolgokat, csendesen megbékültem egy öltönyös sznobbal, aki öltönyös is, sznob is, de se egyiknek, se másiknak nincs jelentősége. Hát így. A belátás erény.

Akkor most hivatalosan is lezáródott az ösztöndíjas időszak. Na, van róla csicsa aranybetűs oklevelem. Így értsük. Be kellene keretezni, hogy majd valami rohadtul nem létező irodámban fel tudjam lógatni.

A konferencián kívül, ahol azért sikerült igen rövid idő alatt összebarátkoznom egy haláli jó fej jogász lánnyal (ki gondolná), a legjobb a másfél nap szabadidő volt. A szabadidő leginkább arra való, hogy az embernek gondolatai támadjanak. Mármint hogy elvonatkoztatva önnön élete kisstílű nyüglődésétől magáévá tegyen másfajta nézőpontokat is.

Hiába tanultam Clint Eastwoodtól, most értettem meg a leckét rendesen. Ha régen látott (vagy újkeletű) barátokkal találkozunk, jó alkalom nyílik a megunt verandáról való lekászálódásra. Aztán az eddig elefántnak tűnő hatalmas szürkeség zsugorodni méltóztatik, és ha nem is lesz belőle bolha, lesz belőle egy közepes méretű, kissé barátságtalan plüsselefánt. Játszódjunk vele, ha van kedvünk.

Sok dolgot másképp látok. A főnökhöz való viszony kérdését, a kutyák életét, a Lotz termet. Meg azt, miért is nem csinálja az ember (=én) úgy a dolgát, hogy elégedett tudjon lenni. Meg az utazásét. Bár ebben nem látok tisztán. Majd még ennek érdekében le kell másznom a verandáról néhányszor.

Mindenesetre köszönettel tartozom a kávépartnereknek, akik nagy türelemmel viseltettek irántam.