A versmondásról

Azt hiszem, ha fiatalabb koromban LSD bélyegeket nyalogatok sorra, akkor sem igen tudtam volna olyan látomásokba keveredni, hogy önmagamat egy versmondó zsűri tagjai közé vizionáljam. De ebből is láthatjuk, nem kell ide drog, hogy valószerűtlen utazások részesei lehessünk.
Tegnap szólt TSB, legyek tag, mégiscsak voltam magyar szakos is kicsit ... Meg van már ilyen zsűritag múltam, egyszer egy ominózus szépkiejtési versenyen ugyanis megboldogult Ferencemre (Kazinczy) való tekintettel én is helyet kaptam az asztal másik oldalán. Persze, mit lehet ilyenkor mondani mást, mint hogy egye rosseb.
Azt nem állíthatom, sok volt a versenyző. Azt se nagyon, tudták volna a kötelező, illetve a szabadon választott verseiket. Nem is mindenkinek sikerült éppen megfelelő verset választania, hiszen a szabadon választott versek témája a jókedvű irodalom volt vagy valami ilyesmi, amibe sem a József Attila vers, sem Szabó Lőrincé nem illett, de erre is mit lehet mondani, volt őnekik tanáruk, aki áldását adta a választásra. Na, az meg ugye magyar szakos a szentem.
Aztán mi, a három tag, megbeszéltük, mi legyen. Teljes egyetértésben választottuk ki a három legjobbat a nyolc (kilenc?) fős mezőnyből. Persze, én értékelhettem a versenyzők teljesítményét, mert úgy tűnik, ez egy ilyen konszenzus, hogy nekem van a legnagyobb pofám. Viszont erőt vettem magamon, és csak jót mondtam minden versenyzőnek, mert ugyebár fontos a pozitív visszajelzés, hátha nem megy el a kedvük egy életre a versolvasástól. Ezt remélem. De hiába, mert még ezzel együtt is sikerült vérig sértenem iskolánk versügyekért felelős üdvöskéjét, aki nem került be a legjobbak közé. Azt meg sem említettem neki, hogy verset csak őszintén lehet mondani. Most már kicsit bánom...