Modern eszközök a pszichés zavarok kezelésében

A címről csak annyit, ha már lehetek én olyan, akire hivatkoznak egy Modern eszközök a pedagógiában (sic!) csoportban, gondoltam egye fene, örvendezzenek a kémikusok mellett a pszichiáterek is. A Google meg menjen a fenébe. (Naponta furdal a lelkiismeretem, hogy hány bátor otthoni kísérletező talál az antibiotikumos posztra.)

Tulajdonképpen csak arra akarok kilyukadni, hogy ha engem Isten valami pedagógiai eszköznek szánt, akkor valamit nagyon elnézett, mert nem tudnám belőni a felhasználási területem, esetleg kizárólag a pszichés zavarok sikertelen kezelésében. El van ez cseszve akárhogy is nézem.

Különben persze jó tanítani, az embernek évente kétszer van valami sikerélménynek aposztrofált helyzete, amiből esetleg pozitív önérzeti mutatókkal sikerül kijönnie. Az év többi részében meg ... hát abban nem.

Mert elég gyakran az van, hogy esetleg akkor érdekelné a diákokat, amit mondok, ha az valami VV vezetéknevű emberekről szólna, ha tényleg meg tudnám oldani a gyakorlatban is ezt a Facebook dolgot, ha tudnék percenként témát váltani, ha nem lennék reménytelen pókerjátékos, vagy ha végzett pszichiáter lennék, aki megbirkózik a csoportterápiával napi 6 órában.

Ez nekem nem megy. Én nagyon szeretek tanítani, nagyon szeretek a teremben érdekes és hasznos dolgokat elmondani, de be kell látnom, hogy nem akarják.

Ma a zsinórban hetedik megtartott órámon odáig jutottam, hogy csak ültem és hallgattam ezeket az óriásira nőtt csecsemőket, és ijedten tapasztaltam magamon, hogy bár még mindig tudom őket szeretni, egyre inkább amolyan Mechanikus Narancs érzésem támadt. Hogy már nem is értem, mi történik a fejükben. Aztán elmentem megenni a közösen rendelt tanári pizzánkat, ami azonban mind sajtos volt, úgyhogy hét megtartott óra után diszkréten elbőgtem magam, és lementem rágyújtani az udvarra.

Lehet, hogy tényleg nem kellene nekem már tanítani, csak ülni valami kis napfényes erkélyen egy olyan csinos kis muszájdzsekiben. (Ez egy nagyon kedvenc szó, mióta Mesi megtanította nekem. Legalábbis azt hiszem, hogy ő.)

Közben meg érzem én, hogy azért nincs ez rendben így. Hogy ki kellene valamit találnom, amitől úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok. Mert tényleg kéne valami másik végzettség, hogy akár a saját, akár a diákok pszichés zavaraival meg tudjak küzdeni. Lehetnék mondjuk mentálhigiene-angol szakos pedagógus. Vagy amire tegnap a fogadó órán nagy szükségem lett volna, lehetnék családterápiás szakember. Ha egyiket se tudom elvégezni, elhagyom a pályát, mert amivel még konkrétan érdeklődést kelthetnék, ahhoz már túl öreg vagyok.