Emiatt az van, hogy egyrészt minden másodpercet kihasználok az olyan emberekkel, akiket szeretek a kollégáim közül, és igyekszünk a lehető legtöbbet nevetni. Ez irritálóan hat, tudom, de nem ezért csináljuk, hanem hogy életben maradjunk.
Aztán a tanteremben hazudok. Igyekszem. Mosolygok, csak pozitív dolgokról beszélek, szép világok képét festem, terveket kovácsolok velük a jövőre nézve. Egy olyan jövőre nézve, ami vagy nem lesz, vagy nem velem lesz.
Attól tartok, az elkövetkező éveket csak magunkat a valóság iránt érzéketlenné hazudva lehet majd túlélni itt. Sajnos nem vagyok magabiztos hazudozó.
Talán ha szépet (de nem túl lehetetlent) hazudunk, valóra is válik.
ReplyDeleteTalán a nem túl lehetetlen nem elég az életben maradáshoz. Még ha szép is.
ReplyDeleteSzép hangulat, jó a zene - mégis jaj nekünk, ha igazad van!
ReplyDeleteNeked talán még nem jaj. Bár, ha jól meggondolom, nekem sem. Csak szar.
ReplyDeleteÖrüljünk annak, aminek lehet! Most minimum fél évig nincs fűtésszámla.
ReplyDeleteÓ nekem még van három hónap elmaradásom. Talán nyár végére elfogy. A híres türelmemmel együtt. ::))
ReplyDeleteA munka öröme sincs meg, de kell. Mert nincs olyan munkatársam akivel nevetni tudnék (max. kínunkban sokszor) Szóval kell az a munka...Mert ebből élünk, és ebből finanszírozzuk azt a rengeteg "retket is", aki miatt nem tudok mindig felhőtlenül mosolyogva belenézni a jelenbe (hát még a jövőbe?) Hazudni pedig nem igazán tudok.
ReplyDeleteNagy valószínűséggel az utóbbi az a bizonyos húr, amiről a múltkoriban szó esett. :D
ReplyDeleteIGEN!
ReplyDelete