Gazdatest

Vissza-visszatérően szimpatikusnak, sőt kívánatosnak tetszik minden évben legalább kétszer az amputálás gondolata. Egészen a hajnali fájdalomcsillapító véráramba szívódásáig tart ez a gondolat, aztán egy ideig élhető lesz a gazdatest megint.

Ilyenkor, még a felszívódás előtt, az is eszembe szokott jutni, nem lenne-e jobb, praktikusabb mondjuk így, ha az emberi test is rendelkezne valami zsiliprendszerrel, a gerinc mellett a kilépő idegpályák szelvényeihez igazodva, melyet, mint a Titanic süllyedéskor, lezárni lenne képes. Lokális fájdalomcsillapítás...

A sérült idegpályákat aztán áthidalhatnánk hiper graféntokba zárt "természetazonos" idegszálakkal. Lenne hozzá csinos dizájntok is, igény szerinti színben, mintában, neten rendelhetően.

Persze nem a fájdalom az érdekes sosem, hanem az oka. Legtöbbször a nempihenés, a stresszes izomfeszültség, a túlsúly, az élet maga. És tényleg, mindig van valami, valami elektromos feszültség a hátamban, amit nem lehet egy dologgal megnyugtatóan magyarázni. Hogy a csí úgy deréktájt, néha lejjebb, elakad, az világos. De mi akasztja el?

Ezt a mait tudom, Esterházy írása, mert túl azon, hogy régen olvastam ilyesmit, talán csak Bartis valamiféle beszédét utoljára, de mozdulatlanná dermeszt, megbénít a gondolat is, hogy "ilyesmiről egyáltalán beszélnünk lehet". Vagyis inkább, hogy kell.

A fájdalomcsillapítás mellett tornázom, és komolyan foglalkoztat a gondolat, milyen lehet stressztűrő földigilisztának lenni.